Az óbudai gázgyár

A XX. század legnagyobb óbudai ipari létesítménye volt a főváros által negyedikként létrehozott gázgyár, amely az 1910-es évek elején épült, az északi összekötő híd tövénél. Az akkor legmodernebbnek számító, hatalmas gyárépületet 1914-ben avatták fel a mai Keled út, Duna-part, Jégtörő utca és a Gázgyár utca háromszögében.
A XIX. század elején a közvilágítást mindössze 300 utcai lámpás, majd később a kovácsoltvas karról lelógó laterna jelentette, amelyet tizenkét lámpagyújtogató gondozott. Harminc évvel később ugyan számuk ötszörösére emelkedett, de az időközben megjelenő gázlámpák lassan kiszorították ezeket. Az első gázlámpa megjelenésétől, 1816-tól lassan álltak át erre, az 1837-ben megnyílt Nemzeti Színházat már gázlámpával világították meg. Ahogy Jókai visszaemlékezett: „Ennek a gáznak kicsit áporodott, savanyú káposzta szaga volt, de eltűrtük nemzeti büszkeségből.” A városatyák folyamatosan sürgették a közvilágítás átállítását gázra, ám az első komoly lépés csak 1846 szeptemberében történt, amikor Pest város tanácsa szerződést kötött a boroszlói Gáztársasággal egy gázgyár felépítésére, és amely 1849 júniusára ígérte az első városrész kivilágítását. A szabadságharc kitörése azonban keresztülhúzta a terveket és végül 1855-re sikerült megállapodni egy másik céggel, a Mayer-Kapferer nürnbergi gázgyár társtulajdonosával egy gyár létrehozásáról. Így épült fel 1856 decemberére Ausztriából és Németországból hozott berendezésekkel az akkori Lóverseny (a mai Köztársaság) téren a Józsefvárosi Gázgyár. Pesten először 1857. május 17-én, a Józsefváros és a Ferencváros utcáin gyulladt ki a gázközvilágítás. Néhány év múlva már Buda is részesülhetett az újdonságból, először csupán vezetékesen érkezett, majd 1866-ra kiépült a második gázgyár is az Országút (ma Margit) körúton, amely hamarosan már Óbudát is ellátta gázzal.

A növekvő igények azonban 1872-re új gyárat hívtak életre az újpesti Váci út és Zsilip utca sarkán. A következő évtizedekben ez a három gyár látta el a fővárost gázzal, ekkorra azonban már új igény jelentkezett egy új – az eddigieknél nagyobb, modernebb – gázgyár létrehozására és így esett a választás az egykori szőlőterületre, a Papföld dűlőre, az Aquincum mellett. A Weiss Albert által tervezett épület kívül-belül a kor egyik legkorszerűbb ipari létesítményének számított és az 55 méteres víztorony, valamint a két – egyenként százezer köbméteres – gáztartály Óbuda egyik jellegzetes építménye lett. Az óbudai Gázgyár volt az első olyan helyi ipari létesítmény, amelynek saját postahivatala, élelmiszerboltja, vendéglője, óvodája és munkásklubja volt. A huszonötmillió koronára tervezett beruházás azonban nem emésztette fel az egész rendelkezésre álló összeget és a megtakarításból több mint száz, kertes munkáslakást építettek fel. Az 1914-es megnyitó után nem sokkal meg is szűnt az újpesti és a józsefvárosi gyár az óbudai árnyékában. Az első világháború ugyan nehézségeket okozott, azonban a háború végeztével a gyár töretlenül fejlődött tovább. Amikor 1925-től Weiss Manfréd csepeli gyárában ráálltak a gáztűzhelyek gyártására, a fogyasztók száma egyre emelkedni kezdett. A második világháború alatt súlyos károk keletkeztek az épületben és a berendezésben, ami miatt átmeneti ideig szünetelt a gázszolgáltatás. Az 1952-es decentralizáció három részre szakította a gázműveket, amit azonban rövidesen visszaállítottak eredeti állapotába. A hatvanas években több bővítés és korszerűsítés is történt, elindult a gázfűtés és a következő évtizedekben a szénalapú gázgyártásról fokozatosan átálltak a földgázra, s 1978-ban a termelés végleg leállt. (G. R.)