Elhunyt Rezső

Mifelénk, Mátyásföldön disznót is szoktak vágni jobb házaknál. Itt van például a szemközti Béla, hogy messzire ne menjek, ő is szokott disznót vágni. Nemrég szúrta le az utolsót, most állítólag csak süldő malacai vannak, azokat egyelőre békén hagyja. Kicsit följebb a mi oldalunkon is van egy Béla (még följebb még több Béla van), neki is vannak disznói, ő is mindig leszúr belőlük egy-kettőt. Ilyenkor merő visítás a környék (mindig szombaton szúrnak a Bélák), de ezt meg lehet szokni, ahogyan a disznóól illatához is hozzáedződik az ember, ha más választása nincsen.
Hát most mi is elhatároztuk a sógorral, hogy disznót fogunk ölni, ki ne vessen magából a környék, hogy itt laknak ezek már mióta, aztán tessék, még disznót sem öltek. A döntés hetekkel ezelőtt született, az asszonyok is rábólintottak azzal, hogy a szúrásnál nem lesznek ott, viszont a mosogatást vállalják, ami borzasztó nagy munka a ménkű edények meg üstök miatt.
Megindultak az előkészületek, az egész ház elment fűszereket meg beleket vásárolni, darálót, hurkatöltőt hajtottunk fel a szomszédoktól, esténként meg összedugtuk a fejünket a sógorral, hogy akkor most hogyan is néz ki stratégiailag az akció, honnan lepjük meg a disznót, melyikünk fogja a farkát, és ki ront rá a késsel. Terepszemlét is tartottunk az ól környékén, lesz-e elég hely az akcióhoz, illetve milyen esélyei lehetnek a disznónak, ha el akarna szaladni. A disznótulajdonos Béla készségesen felajánlotta, hogy majd ő szúr, neki van ebben gyakorlata, mi egyszerűen csak teperjük le a hízót, a többit bízzuk rá. Városi ember valószínűleg készséggel elfogadta volna az ajánlatot, a sógorban viszont megmozdult a konok mátyásföldi, ő tudniillik már előre spekulált a késre. Talán egy kicsit meg is sértődött a felajánláson, de aztán nem szólt semmit, csak annyit jegyzett meg, hogy nem a böllér személye itt a fontos, hanem azé, aki a vérfogó vájdlingot tartja, mert ha az a nagy kapálódzásban fölborul, akkor nem lesz véres hurka, meg a reggeli sült, hagymás vérnek is lőttek.
Szép, napsugaras szombatra ébredtünk, illetve fél hatkor még töksötét volt, de a meteorológus azt mondta a rádióban, hogy majd szép, napsugaras reggel lesz, csak figyeljünk erősen. Rövid volt a megelőző éjszaka, este a vörösbort vizsgálgattuk, jó lesz-e másnapra, vagy a fehérre kényszerülünk. Hajnali fél kettőig tartott a próba, jó volt a bor, a fele el is fogyott.
Pontban fél hétkor kezdődött a műtét. Az utolsó konzílium úgy döntött, hogy Béla ront majd késsel a disznónak, mégiscsak jobban ismerik egymást, mi a szomszéddal a lábakat fogjuk, a vájdlingot a Béla felesége kezeli.
Végül minden a legnagyobb rendben történt, szegény Rezső (így hívták a hízót) röviddel háromnegyed hét előtt visszadta a lelkét a Teremtőnek, ellenállást alig tanúsított, és ebben volt valami megható. A ravatalnál Béla mondott rövid beszédet, méltatta az elhunyt érdemeit (milyen nagyra nőtt, hogyan kunkorodik a farka), aztán meg pálinkát kezdtünk inni, igen büdöset. Innen a történet szokványmederbe került, töpörtyűt sütöttünk, belekkel babráltunk, a bor pedig végképp elfogyott – miáltal a további eseményekről nincs hiteles krónika.