Hagyomány és korszerűség Szent Rókus fővárosi kórházában

A Magyar Örökség kitüntető címről huszonötödik alkalommal hozott döntését ma délelőtt tíz órakor hirdeti ki Budapesten, az Országos Széchényi Könyvtár dísztermében a Magyarországért Alapítvány által felkért bírálóbizottság. Állampolgári javaslatok alapján e rangos elismerés illeti Bánffy Miklós irodalmi és társadalomszervező munkásságát, Fülöp Viktor iskolateremtő, ihletett balettművészetét, Babits Mihály Isten-központú európai líráját, Fülep Lajos művészetelméleti alkotó munkásságát, Fekete Gyula felelősséggel vállalt jövőépítő közírói munkásságát, a kárpátaljai ferences misszió hűségét és áldozatvállalását, valamint a Szent Rókus Kórház két évszázados gyógyító szolgálatát.

Mint a Nemzeti Múzeum, a Magyar Tudományos Akadémia vagy a Parlament – olyan jelképes épület a fővárosi kórházak között a pestisben szenvedő betegeket gyógyító szentről, Rókusról elnevezett gyógyintézmény. Csak öregebb és dísztelenebb náluk – mondja Szállási Árpád orvostörténész, egyetemi oktató, amikor a Magyar Örökség kitüntető címet kiérdemlő, kétszáz esztendőnél is idősebb, ma is működő ispotály érdemeiről faggatom. – 1796-ban nyitotta meg kapuit a Jung József tervei szerint emelt épület, amelyhez pár évtized múltán Pollack Mihály elképzeléseinek megfelelően toldottak új szárnyakat. Szomszédja, az ugyancsak Szent Rókusról elnevezett kápolna, korábbi építmény, még a Rákóczi-féle függetlenségi harcokat lezáró szatmári béke idejéből való. Vele kívánt a lakosság a harcok nyomában járó rettenetes pestisjárvány megszűnésére emlékeztetni. Ha keresett volna – a korabeli Pestnek szinte a geográfiai középpontjába telepített intézmény –, szerte Európában talált volna mintaképeket, rokonokat. Franciaországban is, Angliában is, német és osztrák régiókban is.
A hosszú távra tervező Habsburg uralkodók, Mária Terézia, II. József – folytatja az orvostörténész – belátták, katonailag válnak „versenyképtelenné”, ha birodalmuknak gyenge az „emberanyaga”. Ezért alkottattak mindenre kiterjedő, nagy egészségügyi jogszabálygyűjteményt, ezért alapítottak kórházakat. Ezért engedélyezték, hogy orvosi karral bővüljön a még Pázmány Péter által alapított magyar egyetem. Pest város lakossága nőttön-nőtt, a zsúfoltság miatt egyre több járvány ütötte fel a fejét, a királyi kegyesség nem tehetett egyebet, hozzájárult, hogy – közadományból! – korszerű, polgári közispotály emeltessék. A Szent Rókusról elnevezett kórház soha nem volt gazdag, de mindig gondja volt rá, hogy betegeinek legalább az egyharmada ingyenellátásban részesüljön. Adományokból élt, a tehetősebb betegek honoráriumaiból, és ügyesen gazdálkodott.
Miként a város maga, a kórház is csodálatos fogékonyságot mutatott minden szakmai s tudományos újdonság iránt. Az orvostörténész alig győzi sorolni azt a tömérdek gyógyászati nóvumot, amelyet itt alkalmaztak először Európában, a Monarchiában, a nagyvilágban. Itt végeztek először, hamarabb, mint az örök „versenytárs” Bécs kórházaiban, és egy évvel azután, hogy Amerikában az eljárást kipróbálták – 1847-ben –, éter- és kloroformaltatásban műtétet (Flór Ferencnek hívták a bátor sebészt, kinek nevéhez ez az újítás kapcsolható), és itt vezette be Semmelweis Ignác a klórvizes kézmosást (az intézmény egyetlen, nyolcágyas szülészeti kórtermében), aminek hatására egy százalék alá süllyedt a gyermekágyi lázzal sújtott anyákról szerkesztett statisztika. A Szent Rókus Kórházat egyébként – amely időnként az 1851-ben élére állított nagy hírű professzorról, Semmelweis Ignácról kapta nevét, időnként fővárosi hivatalokról –, éppen az anyák megmentőjeként ismert Semmelweisnek köszönhetően, Argentínától az Egyesült Államokig szerte a világban sűrűn emlegetik. Nincs olyan Semmelweis-életrajz (pedig sokat írtak a tragikus sorsú magyar orvosról), amely ne hivatkozna rá. Idehaza korántsem veszi körül általános tisztelet. Évtizedeken át fontolgatták lebontását, amire – szerencsére – nem jutott elég pénz és akarat. Ám amikor megújulva, korszerűsödve ünnepelhette kétszázadik születésnapját, 1998-ban is inkább szűk szakmai kör köszöntötte, nem a közmegbecsülés. Pedig ha arról nincs is tudomása a laikus tömegeknek, miként hozták létre a Szent Rókus Kórházban Röntgen felfedezése után két esztendővel (1898-ban) Európa legelső, önálló röntgenlaboratóriumát, miként vezették be itt saját, „házi” leleményüknek köszönhetően legelőször a világon fertőtlenítésre a jódtinktúrát (1905-ben), hogyan szerkesztette meg az intézmény sebészorvosa, az operálókés Paganinijének titulált Hültl Hümér a gyomorvarrógépet, hogyan szervezték meg e helyütt az ország első véradó központját, legalább azért tisztelhetnénk a Szent Rókus Kórházat, hogy minden forradalom és háború idején helytállt a gyógyításban. Falait az 1848–49-es szabadságharc idején is lövették, 1956-ban is, orvosai és ápolói (1890 és 1949 között a Paulai Szent Vince-rend apácái) azonban mindenkor a hivatásuknál maradtak. Rendületlenül.
Szállási Árpád a Szent Rókus Kórház neves orvosait és intézményvezetőit sorolja: Krepuska Gézát, Entz Bélát, Haynal Imrét, ki minden diktatúrával szembeszállt, Czeyda Pommersheim Ferencet, aki az ötvenes években sem engedte levenni a feszületet műtője faláról. Schill Imrét, Laub Lászlót, kik Babits Mihályt (is) gyógykezelték… A sor a jelenben is folytatható: Vörösmarthy Dániel, több szemészeti szabadalom szerkesztője, kinek műanyaglencse-beültetési műtétei nemzetközi hírnévre tettek szert, ma is a Szent Rókus Kórházban dolgozik. Csak a világ változott-változik körülötte – mondja az orvostörténész –, az intézmény szelleme nem. Ezért tekinthető szimbólumértékű magyar kórháznak és magyar örökségnek a főváros nyüzsgésében csöndes magabiztossággal, szakmai elhivatottsággal tevékenykedő, hagyományőrző s mégis korszerű, ma is Szent Rókus nevét viselő „közispotály”.