Heym-kór

„Elment Dávid király krónikása: 88 éves korában meghalt a kortárs német irodalom egyik legnagyobbja, Stefan Heym. Izraelben érte utol a halál, szíve felmondta a szolgálatot… Helmut Flieg néven, egy zsidó kereskedő fiaként látta meg a napvilágot Chemnitzben 1913-ban” – kezdődik a nekrológ a Népszabadság Mozaik rovatában, a lap december 17-i számában. A búcsúztatót író D. P.-től (minden bizonnyal a lap berlini tudósítója, Dunai Péter) megtudjuk, hogy Heym 1936-ban emigrált „amerikába” (helyesen: Amerikába), majd 1943-ban belépett az amerikai hadseregbe, részt vett a ’44-es normandiai partraszállásban, de egy év múlva „kommunistabarát” magatartása miatt elbocsátották a katonaságtól. „1952-ben a koreai háborúban való amerikai részvétel elleni tiltakozásként visszaadja valamennyi háborús kitüntetését, és amerikai feleségével Kelet-Németországban telepszik meg… konfliktusa állandósul a keletnémet kommunista hatóságokkal, Walter Ulbrichttal, majd később Erich Honeckerrel.” Megtudjuk azt is, hogy megörökíti az ’53-as keletnémet rendszerellenes munkásfelkelést, valamint hogy 1976-ban aláírja az NDK-beli értelmiségiek tiltakozó dokumentumát a rezsimkritikus Wolf Biermann állampolgárságtól való megfosztása miatt. „1979-ben a keletnémet rendszer – bosszúból a rezsim sztálinista múltját leleplező Collin című könyve miatt – »devizabűntett« ürügyén bíróság elé citálja, és kizárja az írószövetségből.” D. P. azt is elmondja, hogy 1997-ben aláírja 34 erfurti értelmiségi nyilatkozatát, amely mozgósít a PDS (a kommunista utódpárt) kirekesztése ellen.
Azért idéztünk Heym érdemeinek méltatásából ilyen részletesen, hogy lehetőleg semmi lényeges ne maradjon ki az „állandó ellenzékinek” felmagasztosított író életének főbb, pozitívnak bemutatott mozzanataiból. Tekintettel azonban a történelmi hűségre és arra, hogy – mint azt a Népszabadságban nem egy alkalommal hangsúlyozzák – a magyar történelem alakjainak „heroizálása” nem lehet a tárgyilagos történelemírás és megemlékezés célja, a „mindent a hűségért” ott kimondott általános elvet követve megpróbáljuk némileg árnyalni a Heymról festett képet is.
Stefan Heym nem igazán örvendett általános szeretetnek hazájában. 1992-ben egy alkalommal meg is verték. (Szinte hajszálpontosan ugyanazon a napon, mint David Irving revizionista brit történészt – csupán őt a másik oldalról verték.) A német konzervatívok ellenséges némasággal hallgatták a rövid időszak alatt is, amikor a Bundestagban a posztkommunista PDS parlamenti képviselőjeként szólalt fel. (Parlamenti tagságáról önként mondott le.)
Heym 1945-ben tért vissza Németországba az amerikai hadsereggel, amely lélektani hadviselő egységének tagja volt. Azzal a feladattal, hogy megtanítsa a németeket a demokráciára. A német katonáknak sugárzott amerikai rádióműsorokért felelt. Később – a szövetségesek győzelme után – részt vett a „nácítlanításban”. Segített megalapítani a Neue Zeitung című lapot, ahol azután külügyi és kulturális rovatvezetőként dolgozott.
1952-ben telepedett le végleg az NDK-ban. Egy évvel később, a keletnémet munkások felkelésének leverése napján így örvendezett a Berliner Zeitungban:
„1953. június 17-én egy szovjet tiszt állt a tankján. Felsőteste látszott ki belőle és mosolygott. Ez az az ember, aki miatt nyugodtan alhatunk.” (Mint tudjuk, ugyanezek az emberek a magyar népnek is szép, hosszú álmot hoztak 1956. november 4-én.) A Berliner Zeitungban írt kommentárja szerint „egyértelmű, hogy június 17-e közvetlen indítéka a nyugati hatalmak ügynöki munkája”.
Három héttel később ugyanabban a pártlapban Heym azt írta, hogy „a dolgozók és kormányuk között eltéphetetlen kötelék alakult ki”. 1954-ben Sztálin születésnapján amiatt kesergett, hogy ez „az első születésnap, amelyet nélküle kell megélnünk”. Kedvenc lapjában egyébként gyakran dicsérte a despotát, aki több mint húszmillió ember gyilkosa volt. „Korunk leghőbben szeretett embere” – írta róla Heym.
Szovjetunióbeli utazásáról 1954-ben külön könyvben – Tiszta szavak – számolt be. Heym, aki tudott egyet-mást Hitler „Arbeit macht frei” (a munka szabaddá tesz) auschwitzi szlogenjéről, így emlékezett meg Sztálin megsemmisítő táborairól: „A Szovjetunióban hisznek a termékeny munka nevelő hatásában.” Mintha a mai Krausz Tamást olvasnánk.
Heym 1956-ban nemegyszer támadta a lengyel és a magyar forradalmat. A budapesti Sztálin-szobor ledöntését így kommentálta: „A munkásosztály pártja vezér és hatalom nélkül maradt.” Ugyanakkor éberségre szólította fel a keletnémeteket, mert az „osztályellenség” még mindig létezik. A magyar forradalom vérbe fojtása „etikai kérdés” volt számára, mert „az anarchiával és eltorzult szenvedélyekkel energikusan szembe kell szállni”. Hasonlóképpen azokkal a diákokkal is, akik nem akarnak a keletnémet egyetemeken marxizmus–leninizmust tanulni. Ők „zsebtolvajok és örökséglesők, amivel elárulják a munkásosztályt”, valamint „Judás és a spíszbürger szomorú keverékei”.
A „folyamatosan ellenzéki” Heymot a keletnémet kommunista diktatúra 1953-ban Heinrich Mann-díjjal, 1956-ban a Szabad Német Szakszervezetek irodalmi díjával és 1959-ben a Nemzeti Díj második fokozatával tüntette ki.
Amikor a Spiegel megszellőztette viselt dolgait, az akkor 80 éves író azzal védte magát, hogy az NDK-ban „teljesen más volt a helyzet”. A balliberális hetilap így fejezte be róla szóló cikkét, arra utalva, hogy az új PDS (a régi NSZEP – Német Szocialista Egységpárt) elvtársai Prenzlauer Bergben a képviselőjüknek jelölték Stefan Heymot: „Így tehát összenő az, ami összetartozik.”
Most pedig néhány szemelvény az Akadémiai Könyvkiadónál 1975-ben megjelent Világirodalmi lexikon 4. kötetében található Stefan Heym-szócikkből:
„Humanista mondanivalója egyre inkább szocialista irányú… Jelentős könyve, a The Crusaders (1948: Kreuzfahrer vom heute, 1950; Tatár Gy., Keresztes vitézek, 1957, Bányai G., ua., 1964) az amerikai hadsereg 1944–1945-ös harcairól fest gazdag epikus freskót, feltárva a hadvezetés politikai és gazdasági céljait. Hőse rádöbben: »A fasiszták mindenütt közöttünk vannak.«”
Ami a „gazdag epikus freskót” és a „fasisztákat” illeti, az ismert amerikai kritikusnak, Malcolm Cowleynek ennyi volt a megjegyzése a Keresztes vitézekről: „A regényből csak egy dolog hiányzik: figurái, valamint az igazság és a bombaszt közötti különbség tisztelete…”
Hogy milyen ember volt valójában Stefan Heym? Híveinek nyilván olyan, mint amilyennek a Népszabadság lefesti. Ellenfeleinek talán az itt vázolt kép a döntőbb. Mivel már nemcsak Magyarországon, de lassan kerek e világon sincs „semleges” szemlélődő, a választás szabad.