Sokféle válasz adódik erre, jelenlegi színházi világunk hol izgalmas, hol lehangoló viszonyaitól függően. Kezdjük talán a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel. Noha köztudomásúan nehezek a pályakezdési és érvényesülési lehetőségek, a film és a színész szakra minden évben többszörös a túljelentkezés. (Az utóbbira nyolcszáz fiatalból tizenketten, tizenöten, a filmművészeti szakra száz-százhúsz jelentkezőből hatan-nyolcan jutnak be.) A tanulmányi osztály csak a diploma utáni egy esztendőben végez pályakövetést. Ezért a tapasztalataikból nem lehet messzemenő következtetéseket levonni – jegyzik meg. Egy biztos: bekerülni ma is nehéz, az oktatás nívójából nem engednek. Az elméleti és szakmai órák rendkívül szoros időbeosztás szerint zajlanak, szinte az egész napot igénybe veszik, így a hallgatóknak nincs is nagyon idejük a jövőn töprengeni. A jelentkezők többsége az utóbbi időben középfokú nyelvtudással rendelkezik, amit itt tökéletesítenek, hiszen enélkül nem lehet nemzetközi porondra lépni. A közelmúltban egyetlen fiú hallgatóra emlékeznek, aki felmérvén az egzisztenciális lehetőségeket, megszakította tanulmányait, és jól fizető munka után nézett. A hallgatók többsége vidéki, így nagy könnyebbség a Vas utcai kollégium, ahol maximum ötven diákot tudnak elhelyezni. A szállás 3500 forintba kerül havonta, az ösztöndíj 5000 és 7000 között mozog, sürgős esetekben a szociális ösztöndíjat is igénybe lehet venni. Sajnos külön menzájuk nincs, ma már csak legenda a kollégiummal szembeni, a hetvenes évekbeli, párizsi hangulatot felidéző étkezde, diák-találkozóhely. A negyedik évtől persze keresni is lehet némi aprópénzt színháznál vagy szinkronizálással.
Némi könnyebbség a diákhitel, és ahol bírják, a szülői segítség – jegyzi meg Zsemlye Anett, a tanulmányi osztály munkatársa –, ám így is havi 40–50 ezer forintra tehető a létfenntartás. Ez még mindig istenes ahhoz viszonyítva, amikor az önálló élet elkezdődik. A bemutatkozás klasszikus formája a vizsgaelőadás, amelyre meghívják mindazokat, akiknek a szakmában nevük, szerződtetési lehetőségük van. Ám nem túl gyakori, hogy a szó igazi értelmében ilyenkor fedezzenek fel valakit. A lehetőségek iránti tájékozódás, a kapcsolatépítés jelei értelemszerűen a negyedik évfolyamosok viselkedésén, közérzetén mérhető le. Mivel vidékre senki sem igyekszik vissza, kezdődik az albérlet utáni hajsza, vagy – mondjuk – a várakozás a Jászai Mari Művészotthon bérelhető szobáiért.
Egy villanás a tévében...
A létfenntartásban sokat jelenthet akár egy ideiglenes párkapcsolat, mert a költségek megoszlanak – derül ki a későbbi beszélgetésekből. Aztán jönnek a meglepetések. Nem feltétlenül szakmai jellegűek – odáig még nem jutottunk el. Mondjuk megtanulja, hogyan kell kezelni a számlatömböt, mit jelent, ha a színház, ahova hívják, közhasznú társaság formájában működik, hogyan tegyen félre a honoráriumából áfára, betegségbiztosításra, miként kell értelmezni egy szerződést, és így tovább. Megtapasztalja, milyen érzés az, ami egy igazi profitorientált világban elképzelhetetlen: ha külső érdekek miatt vesznek le telt házas produkciót a műsorról, szüntetik meg és zavarják szét a társulatot. Ha élelmes, szinkron- és reklámstúdióknál próbálkozik, netán egy-egy hazai televíziósorozatban is felvillan az arca. Sajnos alig készül igényes rádiójáték, amelyben a pályakezdőnek a karakter megformálására is lehetősége nyílik. Az ügyesebbek és szerencsésebbek minden alkalmat megragadnak, hogy tudassák a világgal: léteznek, vannak, akarnak. A televíziók sablonos kvízműsoraiban akár egy villanás is jelenthet valamit – remélik. Másoknak vállalkozó társulatokban adódik szerep, nekik már természetes az, amin egy idősebb kolléga megrökönyödött. „Nincs szerződés, nincs próbapénz, majd valamikor fizetnek. Nincs pódium, nincs függöny, egy szintben vagyunk a nézőkkel, olyan közel, hogy meg tudnám fogni az orrukat.”
Nem lehet azt mondani, hogy a színészek, rendezők a központi támogatások apadásával nem próbálnak a maguk lábára állni. Igyekeznek a lehetőségeket felkutatni, olcsó terembérletet és jó nevű színészt szerezni, lelket vinni az alkalmi társulásokba. A Budapesti Kamaraszínház közhasznú társaságként működik, állami támogatása a béreket és egyéb kiadásokat tekintve igen alacsony. Mindössze két-három színészt foglalkoztatnak alkalmazottként, a többiek vállalkozóként szerződnek. Az elmúlt évben három helyszínükön – Tivoli, Shure és Ericsson a nevük – ötszáz előadást tartottak. Pályázati pénzből állította ki Csongrádi Mária rendező a december elején bemutatott Üzenet című zenés játékot, amely egyfajta tanmese a drog témakörében. A kamara és utazó színház jellegének megfelelően a premieren úgy negyvenen voltak. „Vették a lapot, ott nevettek, ahol a poén volt, nem tettek megjegyzéseket, azt hiszem, sikerünk volt” – meséli az egyik szereplő, s bevallja, kicsit furcsa még neki ez a fellépési forma. Viszont elismeri, a rendezőnő egyike azoknak, akik nem adják fel, megpróbál igazodni a piachoz, az éppen „lebegő” kollégákat foglalkoztatni.
Szorongva a próbatábla előtt
A Városligeti fasor jobb napokat látott villáját a szélesebb közönség a Rátkai Művészklub nívós rendezvényei által ismeri. Ezek az ünnepek. A hétköznapokon táncosok, zenészek, színészek keresik fel szorító gondjaikkal, kérdéseikkel az itt működő érdekvédelmi szervezeteket. A színészek emeletén is sokan megfordulnak a nevesebbektől a pályakezdőkig. Jogvédelemért, segélyért, pályázati támogatásért. Ezerkétszász színművészt tartanak számon, közülük mintegy ötszázan szellemi szabadfoglalkozásúak, tehát nincsenek színházi alkalmazásban. A közalkalmazotti státus mint foglalkoztatási forma, amely évtizedekig különböző színvonalon, de mégiscsak egyfajta egzisztenciális és alkotói biztonságot nyújtott a művészeknek, átalakulóban és elveszőben van – bocsátja előre Konrád Antal, a Színházi Dolgozók Szakszervezetének elnöke és dr. Ráksi Katalin ügyvezető titkár. A szakmai és érvényesülési „térkép” ennek megfelelően igen változatos, mondhatni képlékeny.
Hogyan és mi szerint tagolódik ma a színésztársadalom? A popularitást tekintve a hazai sztárok azok, akiket hetente látunk a kabarékban, sorozatokban a televízió képernyőjén. Tizenöt-húsz arc, akiknek a nevét, a róluk szóló intimitásokat, pletykákat a bulvársajtó görgeti tovább, ez ad országos ismertséget, ebből a körből kerül ki utóbb az év színésze is. Létezik a képernyőn ritkábban látható, a szabadúszás legváltozatosabb formáját hol kényszerből, hol ügyesen próbálgató szélesebb réteg, amelyből egy-egy jó szereppel, iszonyatos munka és némi szerencse árán sikerül kiemelkedni. Aztán vannak a „csókosok” – így becézi a szakmai zsargon azokat, akik a nevesebb közéleti emberekkel, politikusokkal ápolnak jó kapcsolatokat, amelyek a szakmai, anyagi érvényesülésben is előnyösen kamatozhatnak.
Ritkán hallani a napról napra élők szélesedő rétegéről, a pályakezdőktől a korengedményes nyugdíjra számítókig. Ez utóbbit 25 évnyi színpadi munka után lehet kérni, s Pécsi Ildikó harcolta ki a kollégáknak – említi meg Konrád Antal, majd hozzáteszi, hogy a gazdasági átalakulás nyomán igen kusza foglalkoztatási helyzetek teremtődtek. A vállalkozói színészé az egyik legabszurdabb. „Volt egy Otelló áfával, x ezer forint, kifizetve y bétének” – hallom a példát. Folyamatban van a fővárosi színházak közhasznú társasággá való átalakítása, amit hol beletörődve, hol fogcsikorgatva hajtanak „önként” végre, s az a színidirektor, aki netán nem megfelelően viszonyul a fenntartó ilyen irányú elképzeléséhez, annál gondok adódhatnak a jutalommal.
Vállalkozói színészként jobbára azok érvényesülnek, akik csavaros eszűek, jól kiismerik magukat a könyvelési, jogi útvesztőkben, legalább annyi energiát, ha nem többet fordítanak ezekre, mint a szerepük elsajátítására. És ami csöppet sem mellékes: nem érzékeny „művészlelkek”, olykor a saját bőrükön tanulták meg, nem szabad megsértődni a kellemetlen helyzeteken – teszi hozzá dr. Ráksi Katalin. A kérdés persze az, hogy a „vízilóbőr” miként fér meg mindazzal a belső igénnyel, érzékenységgel, ami a tehetség sajátja? – kérdezném, de az elém tett kimutatásokat látva hallgatok. A szakszervezet 2001-ben ugyanis megpróbált tájékozódni a vidéki és fővárosi kollégák helyzetéről. Tapasztalatuk szerint az anyagiak mindenütt siralmasak. A legtöbb helyen keveredik a státusos, a vállalkozási és a megbízási szerződési forma. Mindez különféle érdekeltséget, megélhetési taktikát, alkalmazkodási kényszert jelent.
– Mennyire kezdte ki ez a kuszaság a kollégák egymással való kapcsolatát, azokat az emberi viszonyokat, amelyek a színházi munka során alapvetőek? – kérdezem Konrád Antaltól. Már-már derűs mosollyal válaszolja, hogy szerencsére a színpad, a szerep, az előadás sikere lelkileg még mindig előbbre van annál, hogy ki miként veszi fel a pénzét. De az is igaz, hogy a próbák hangulatán megérződnek a személyes gondok, ha valakinek nyomott a hangulata. A „hiszti”, a sírógörcs sem a művészlét kelléke, szomorúbb mögöttes tartalma van. Az okok igen gyakran a színházon belüli hatalmi viszonyokban keresendők.
Néhány idevágó tapasztalat a színészek szemszögéből:
„A rendező filozófiája, hogy ő diktál, mi engedelmeskedünk. Nem alkotótársként kezelnek minket, hanem olyan lénynek, akinek testével, lelkével szabadon rendelkeznek. Így fel sem merül bennük, hogy mások gondatlansága miatt nem lennénk kötelezhetők túlmunkára, próbákra, ingyenes televíziós felvételre. Együttgondolkodás nincs, ehelyett durvaság, a színész alkatától idegen szerepek, abszurd, érthetetlen megoldások jelentik az újat, a modernet. Jelzem, ezek nemcsak a mi belső ellenállásunkat váltják ki, a közönség tetszését sem nyerik el…”
„Vannak olyan középkorú kollégáim, akik szorongva közelítenek a próbatáblához, ha új darabot tűzünk műsorra. Már megint milyen lehetetlen, alkatához, adottságaihoz idegen szerepet kap? Visszaadni nem meri, igyekszik, szenved, begörcsöl, ordítoznak vele. Mi félrenézünk.”
„Az ordítozás, a durvaság, a megalázó jelzők, ha valaki nem tud megfelelni a rendező elképzelésének – halljuk –, csak a külső világ lenyomata, hiszen ott is az megy. Én ezt egy sehova nem vezető útnak látom. Jó produkció aligha lesz belőle. Viszont könnyen megfogadhatja az ember a tanácsot: Tudod mit? Legyél öngyilkos!”
Önkéntes pszichotréning
Túlzás lenne mindez? Talán a „pszichológus-diktátor” rendezők, igazgatók mentsége, hogy őket is szorítják a körülmények? Ezért kapkodnak, s keresik az extrém, figyelemfelkeltő megoldásokat, amelyeknek legolcsóbb eszköze az ember? Mint mondják, egyre gyakoribb, hogy fiatal, tehetséges színészek nem hajlandóak színházhoz szerződni. Ennek a bérezés csak az egyik oka, a másikat a minősíthetetlen belviszonyokban jelölik meg. Persze mindenkinek más a tűrőképessége. Akadnak, akik nemcsak a körülményeket hibáztatják rossz tapasztalataikért, hanem önmagukat is szeretnék alkalmasabbá tenni a megváltozott gazdasági feltételekhez. Érzik maguk is, hogy kezdenek bizalmatlanná válni, bezárkóznak, s ez nem egészséges – mint utóbb azok motivációja is mutatta, akik egy pszichológiai tréningre jelentkeztek. A programot Detre Annamária pszichológus vezette, akinek egykori színészként van némi empátiája a szakma iránt.
A foglalkozásokon az önismeret és az önmenedzselés kérdéseire is komoly súlyt fektettek. Nem véletlenül, hiszen a szorongás és az enyhe depresszió a szakmában lassacskán már hétköznapi tünet, amelyből egyenesen következik a koncentrálóképesség, az intuíció csökkenése, az önbizalom, a tartás elvesztése, s itt a kör könnyen bezárulhat. Hogy mennyire ki van éhezve a színész egy humánusabb légkörre, mutatja, hogy a tréning résztvevői az önfejlesztés igényén túl a kollégákkal való találkozást, az együttlétet és szakmai beszélgetéseket tartanák jelenlegi helyzetükben a legfontosabbnak.
És mégis: Budapest ötvennégy teátrumából húsz az alternatív és kamaraszínház, saját gazdasági, művészi útját próbálgató társulat. Amatőrök és profik szövetkeznek, dolgoznak egy-egy produkción. Ez minden panasz ellenére jó jel, mert mégiscsak a szabadsággal kecsegtet.
Orseolo Péter
Kocsis Máté: Érdekes, hogy a liberális sajtónak Orseolo Péterről Magyar Péter jut eszébe
