Zónák nincsenek, a kéjipar virágzik

Nem veszett el, csak átalakult a magyar prostituálttársadalom. A fizetett szexuális szolgáltatásaikból élő nők és férfiak három éve, az 1998. szeptember 1-jén életbe lépett szervezett bűnözés elleni törvény prostituáltakat érintő csomagja miatt valóban visszaszorultak a közterületekről, ám tevékenységüket nem hagyták abba.

Hazánkban továbbra is egyoldalú az utcai prostitúcióellenes törvény alkalmazása. Az 1998-ban hatályba lépő törvény a közterületről kitiltott prostituáltaknak ugyanis alternatívát kínál a német mintára kidolgozott zónarendszert. A vigalmi negyedek, türelmi zónák kialakítására 2000. március elsejéig kaptak határidőt az önkormányzatok. A rendszer kialakításával a lakosság érdekeit, az adott övezetek rendjét, csendjét igyekezett védeni a jogalakotó – mondta lapunknak Borai Ákos, a BM jogi főosztályának helyettes vezetője. A zónák célja, hogy koncentrálják a prostitúciót és a hozzájuk kapcsolódó holdudvart – az örömlányok vámszedőit, a bűnözőket –, mentesítsék ezek nemkívánatos hatásaitól a település más övezeteit, és egyben szolgálja a prostituáltak védelmét is.
Borai Ákos szerint az önkormányzatok vagy nem akarják, vagy pedig jogi tudatlanságuk miatt nem tudják alkalmazni a „zónatörvényt”. Magyarországon a prostitúció nem tiltott, sőt megengedett, ám tiltott, s így büntetendő a prostitúció elősegítése – például a szobáztatás –, illetve a prostitúcióra való kényszerítés.
A türelmi zónák kijelölését az önkormányzatoknak a lakossággal és a prostituáltakkal is egyeztetnie kell. Cél, hogy a vigalmi negyedeket a településektől távolabb, de közművesítésre és az infrastruktúrák kiépítésére alkalmas területeken hozzák létre. Megtudtuk azt is, hogy voltak szakmai törekvések arra, hogy a mulasztásos törvénysértést folyamatosan elkövető önkormányzatok helyett a közigazgatási hivatalok hoznák meg a szükséges rendeleteket az ideiglenes türelmi zónák kialakításra – a polgármesteri hivatalok kockázatára és költségére. Hasonlóan, mint ahogy ezt Franciaországban és Olaszországban a prefektúrák teszik, ám ehhez az önkormányzati törvény módosítására lett volna szükség. Borai Ákos hozzátette: ha nem valósul meg a zónarendszer, nyilvános házakat sem lehet létesíteni, hiszen ellenük ugyanúgy tiltakozik majd a lakosság. Amennyiben az önkormányzatok nem biztosítják az örömlányok prostitucióhoz való jogait, úgy félő, hogy a prostituáltak hamarosan elözönlik azokat a semleges területeket – zöldövezetek, lakótelepek – amelyen a törvény nem tiltja prostitúciót.
A „prostitörvény” életbelépése előtt egyébként tíz-tizenkétezerre volt tehető a fővárosban azoknak a száma, akik életvitelszerűen űzték a prostitúciót – közterületeken, illetve masszázsszalonokban vagy hirdetés útján bérelt lakásokban.
Ebből körülbelül öt-hatezren az utcán kötött üzletekből éltek. Legtöbbjük a Józsefvárosban, a Népligetben, az Üllői és a Határ úton, a Thököly és a Váci úton, valamint a városból kivezető főutak mentén a külkerületekben kötött üzletet. Országosan 30-40 ezerre tehető a rendszeres prostitúcióból élők száma. Túlnyomó részük természetesen nő, de az utóbbi években lassú emelkedést mutat a homoszexuális prostituáltak száma.