Egy ember az utcából

A mátyásföldi kis utcában, ahol lakom, élt egy zeneakadémiai tanárember. Hatvanas, nyurga férfi, voltaképpen már nyugdíjas, de még mindig bejárt hetente egyszer-kétszer tanítani, nyilván ezt a pályát sem lehet csak úgy máról holnapra abbahagyni, az embert kötik az évtizedes szálak, meg aztán az a kis plusz is biztosan jól jön.
Néhány éve egyszer együtt buszoztunk be a városba, akkor ismerkedtünk össze, ő mindjárt bele is kezdett valami kis történetbe, már nem emlékszem, miről mesélt, csak annyi maradt meg az egészből, hogy jó volt hallgatni ezt az embert, nyugalom áradt belőle, valami olyasmi, ami ma nagyon hiányzik ebben az elvadult világban. Vannak beszélgetések, amelyekben nem is a tartalom a lényeg, csak az, hogy elérjen egymáshoz a szó, mert az embernek nem nagy igazságok kellenek meg hatásszünetek, hanem csak kis őszinte, meztelen szavak.
Később többször összefutottam ezzel a tanáremberrel – ő az utca felső végében lakott, én lent, az elején –, ha indult befelé az Akadémiára, mindig itt ment el a ház előtt. Néha bevártuk egymást, ilyenkor beültettem magam mellé a kocsiba, végigpöfögtünk a Kerepesi úton, közben kibeszéltük az egész rettenetes világot a maga gonoszságaival, diszkólámpáival meg mindennel, ami miatt annyira kibírhatatlan ez az egész…
Mondom, kis igazságokról beszélgettünk ezzel a tanáremberrel, én Feri bácsiztam őt, ő Gyurikámozott engem, persze azért tegeződtünk, mert mi az a két évtized itt közöttünk… Néha félórákra is elnyúlt a szó, aztán mind a ketten mentünk a magunk dolgára, megjegyzés ne érje a másikat.
Hát az elmúlt ősszel megbetegedett ez a Feri bácsi, egyik napról a másikra ágynak esett, pontosan senki sem tudta, mi baja, hiteles hírt nem hozott a környék, csak mendemondák jöttek, hogy így a veséje, meg úgy a szíve, plusz ugye az öregség…
Szaladtak a napok, egyre kevesebb szó esett Feri bácsiról, nem azt mondom, hogy elfeledkeztünk róla, csak hát közben zajlott az élet, jött a karácsony, áttotyogtunk a harmadik évezredbe, farsangoltunk, fáztunk, éltünk. Egész Mátyásföld öregebb lett egy évvel.
Tél közepe lehetett, amikor rámcsöngetett szegény. Lent állt a kertkapunál, sovány alakját eltakarták a tujafenyők – talán ez volt az első sétája a műtét óta. Csak annyit mondott, hogy megvan, él, és ha Istent ismerek, keressem meg mielőbb, mert borzasztó az élet, ha nincs kihez beszélni, és kit meghallgatni.
Aztán elcsoszogott haza szegény, én meg hirtelenjében nem tudtam, hogy akkor most büszke legyek, mert hiányoztam valakinek, vagy egész egyszerűen csak szégyelljem magam.