Én nem tudom...

Én nem tudom, mire képes egy vérbeli politikus annak érdekében, hogy a választási küzdelemből győztesen kerüljön ki. Úgy vélem, majdnem mindenre.
Ezt el is várják tőle a PR-szakemberek, akik remek kampány- és arculatterveket készítenek negatív és pozitív értelemben, s alanyaikat néha nehéz, szinte kaszkadőri feladat elé állítják.
Vannak jó nyugati kézikönyvek, amelyek az úgynevezett fejlett demokráciákban használatos kampánymódszereket taglalják amerikai, angol és német mintára. Ezeket a módszereket csak honosítani kell, ám épp itt van a bökkenő: ami jó Texasban, az nem biztos, hogy sikert arat Kiskunborostán. Így a hazai viszonyokat ösmerő ötletemberek is kellenek, akik az amerikai fogpasztamosolyt netán áthangszerelik foghíjas magyaros vicsorgássá, a mazsoretteket hexencsúzos öregasszonyokká.
Vannak azonban olyan fogások is, amelyek kortól és társadalmi berendezkedéstől függetlenül rokonszenvet ébresztenek az egyszerű emberek szívében. Emlékezhetünk rá, hogy milyen kedves, „szívet, lelket gyönyörködtető” pillanata volt a hajdani pártkongresszusoknak az úttörők és kisdobosok zászlós, piros nyakkendős, virágcsokros beözönlése a komoly KB- és PB-tagok közé, milyen szeretettel hajolt le például Kádár apánk a kipirult arcú gyermekekhez. Pedig neki (vagyis nekik) édesmindegy volt, a pártkongresszus így is, úgy is „előre mutatott” a szocializmus útján, a hatalom a kezükben maradt, a választásokon elsöprő (földrengésszerű) népfront-sikerek születtek. De a gyermekekhez szóló gügyögés, édes, bús simogatás örökérvényű rokonszenvforrás, hasonlóan a minél ráncosabb öreganyók kebelre öleléséhez. Ezek szép dolgok. A pozitív kampány körébe tartoznak. Mégiscsak nemesebb cselekmény egy politikusnak magához engedni a kisdedeket, mint gyűlölettől eltorzult arccal ellenfeleiket gyalázni egy nyugdíjasfórumon.
Semmi rossz sincs abban, ha valaki például a betegek gyámolítójaként tűnik fel, vagy ciberelevest oszt a hajléktalanoknak, vagy egy mozgássérült tolókocsijával manőverez.
Ezek szép, szokványos dolgok.
Sokféle politikusi imázs van: a rendíthetetlen harcostól az árvák és özvegyek könnyes szemű gyámolítójáig. Ezt már Osztap Bender, Ilf és Petrov halhatatlan hőse is tudta, amikor barátját, Kisza bácsit úgy mutatta be, mint az orosz demokrácia atyját, a cár barátját, a haza megmentőjét. Lett is nagy riadalom és pánikszerű adakozás, csakhogy a cár barátja tovatűnjön.
Néha jó, ha az ember a cár barátja, néha kevésbé. Most nálunk, úgy látszik, a szegények barátjának és gyámolítójának lenni célravezető.
Ehhez szolgálnék én néhány PR-tanáccsal.
1. A hatalomra vágyó politikus költözzön be egy józsefvárosi gangos, aládúcolt bérlakásba, örökre.
2. Éjszaka menjen végig a Rákóczi út árkádjai alatt, s az ott alvó hajléktalanokra terítse rá köpenyét, mint Szent Márton, s ingben menjen tovább. (Ez alkalomból infravörös tévéfelvétel igen hatásos.)
3. Feküdjön bele a Schöpf-Merei Kórház elé kihelyezett inkubátorba.
4. Menjen fel tűzoltókkal egy égő ház negyedik emeletére, és essen ki hanyatt az ablakon. (Gerincsérülés garancia a sikerre, halál esetén viszont csak a párt rokonszenvmutatói javulnak.)
5. Zaporozseccel hajtson egy kormánykonvoj elé és ütközzön a legnagyobb Mercedessel. (Túlélés esetén a siker biztos.)
Hogy miért nem viselkedik normális emberként egy politikus kampány idején (és egyébként is) – én nem tudom…