A szocialisták választási kampányukban szinte a társadalom egészének ígérnek valamit. Ön szerint lesz ehhez elegendő forrásuk?
– Van egy közmondás: az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó. Ezt azonban vélhetőleg Medgyessy Péter, az MSZP miniszterelnök-jelöltje még nem hallotta. Tőle származik az elhíresült mondás 1988 tájáról, amit mint miniszterelnök-helyettes tett, hogy tudniillik a kormány szava nem úri becsületszó. Nos, ha a szocialista miniszterelnök-jelölt szavatartó ember, akkor az azt jelenti, hogy az ígéretek csak a választásokig tartanak, s azután jönne az igazi program, miként ez 1995-ben is volt. Az általa felvázolt program ugyanis 20-22 százalékkal növelné meg a költségvetés kiadási oldalát. Ez pedig jóval több mint 1000 milliárd forintot jelentene, amire viszont nincs meg a bevételi fedezet. Ehhez meg kellene facsarniuk az adóprést, és az államnak az újraelosztási folyamatban nagyobb, akár 50 százalékos szerepet kellene vállalnia. Úgyhogy a dolog enyhén szólva sántít.
– A szocialisták miniszterelnök-jelöltje többek között azt hangoztatta, hogy választási győzelmük esetén a minimálbér után nem kell majd adót fizetni, s növelik a családok támogatását. Ez nem pozitívum?
– Érdekes, hogy amikor az Orbán-kormány megemelte a minimálbért, akkor az ellen épp a szocialisták tiltakoztak a legjobban. Igaz, akkor még odébb voltak a választások. De remélem, még azt sem felejtette el senki, hogy a családi pótlékot korábban az MSZP–SZDSZ-kormány vette el a családok döntő többségétől, mi meg visszaadtuk. Ezek után mindenki saját maga döntse el, mennyire hiteles a szocialisták programja. Egyébként az egész ígérethalmazt megalapozatlannak, gazdasági számításokat nélkülözőnek tartom. Medgyessy ígéreteinek csokrából az egyik legmegdöbbentőbb az árvízvédelem és a nyugdíjak kérdésének taglalása. A polgári kormányzás idején olyan árvizek voltak, amelyek csak százévente egyszer vannak. Ezzel szemben a kormány szinte erőn felül biztosított forrásokat a gátépítésre és az árvíz elleni védekezésre. Egy év alatt többet költöttünk gátak erősítésére, mint négy év alatt a Horn-kormány. Volt-e rá példa korábban, hogy természeti katasztrófa miatt tönkrement házak pótlását az állam felvállalta? Ezek után céltalannak és okafogyottnak tartom Medgyessynek a régióban tett látogatását, illetve azt, hogy rosszallását fejezte ki, mert akadt olyan ház, amelyikben tenyérnyi felületen lejött a tapéta. Ezek után azt sem értem, hogy kampánycélból miért kell azt hangoztatni, hogy némelyik ház késve épült meg. Utóbbi esetében azokról az ingatlanokról van szó, ahol korábban még úgy tűnt, megmenthető a régi ház, ám a fránya vályog később aztán egyszer mégis összedőlt. Az újjáépítés pedig csak ezt követően indulhatott meg.
Az újabb nyugdíjemelés ígérete az ő szájukból hallva egyenesen vicc. Érdekes módon ezzel az ígérettel a Horn-kormány csak az 1998-as választások előtt állt elő, és ígérgetett csupán. Kormányzásuk alatt a nyugdíjak reálértéke 14-15 százalékkal csökkent. Mi megfogadtuk, hogy visszaadjuk a nyugdíjak értékét, a szocialista–liberális kormány által elvett százalékokat, az inflációt is követve. Ezt nemcsak teljesítettük, de túl is teljesítettük. Most újra kampány van, és ők újra ígérnek.
Elvett lehetőségek
– Ön szerint akkor az MSZP-nek nincs reális jövőképe?
– A baloldali propagandisták, amikor lelkesíteni akarnak, mindig a fényes jövőről beszélnek. Ha hatalomra kerülnek, akkor azt mondják, hogy elődeik hibáit javítják ki. Látni kell azonban, hogy az ígéretek szintjén is csak osztogatnak, arról nem beszélnek, hogy miként kell létrehozni mindazt, amit elosztanak. Ha már nincs mit osztogatni, akkor elvesznek. Ebben viszont történelmi „hagyományaik” vannak, ebben aztán valóban szakértők. Emlékszem, hogy régebben az idült reakciósnak kikiáltott öregek azt mondták, hogy a kommunizmusnak akkor lesz vége, ha az oroszok már nem tudnak kitől mit elvenni. Az MSZMP – nevében megújult – utódpártja, az MSZP is ezt tette. 1994–1998 között vagyont, jövedelmet, lehetőséget vett el és adott át másnak. A Bokros-csomag erről szólt, és nem a gazdaság rendbehozásáról. Ezt a feladatot mi oldottuk meg. Ez a „szoclib komprádor” társaság aztán némi hasznot magának is lefölözött.
Receptjük az ígérgetés. Ha diktatúra van, akkor egyszerű a helyzet, hiszen csak az elnyomó apparátust kell megnyerni, megfizetni. Ha demokrácia van, akkor pedig a választókat kell „megvezetni”. Ez utóbbi az MSZP által bevezetett módszer, amely minden rétegnek és társadalmi csoportnak azt mondja, amit az hallani szeretne. Hazánkhoz hasonlóan fejlett demokráciákban az ilyen parttalan ígérgetéssel ellenkező reakció is elérhető, 1998-ban ezzel már felsültek. A mérleg két oldaláról kell beszélni, vagyis hogy a gazdaság teljesítménye hogyan fog alakulni, s ennek következtében a többleteket fontosságuk figyelembevételével mire lehet fordítani. Akkor viszont nem lehet ilyen parttalanul ígérgetni, mert ez hazardírozás, s nem szolgál más célt, mint az érzésvilág befolyásolását, az irigység és a sanda szándékok felkeltését.
– Nem gondolja, hogy ha ez így van, akkor arra az emberek úgyis ráéreznek?
– Szerencsére az emberek többsége ma már nem ül fel az ilyen meséknek. Egyébként a hitegetés és az ígéretek mellett másik fegyverük az ijesztgetés.
– Mire gondol?
– A számtalan eset közül a státustörvény kapcsán tanúsított szocialista és liberális viselkedésre gondolok. Az MSZP nem merte nem megszavazni a törvényt, mert azzal végérvényesen kiiratkozott volna a nemzetpolitikából. Ezért megszavazták; viszont azonnal kidolgozták támadó stratégiájukat is. Ez pedig arról szól, hogy Magyarország minden szomszédjával „veszekszik”, a Horn-kormány viszont nagyszerű alapszerződéseket kötött korábban Romániával és Szlovákiával. Szerencsére ma már Európa is megérti azokat az érzékenységeket, amelyek ebben a régióban jelentkeznek a kisebbségi ügyek kezelésében, és támogatást nyújtott törekvéseinkhez. Ezzel szemben a szocialisták pártérdekből megint hazardíroztak. Nem véletlen, hogy az Európai Néppárt elnöke megintette őket.
Félelemkeltés
– Az ellenzék szólamai arról szóltak, hogy a beáramló külföldi munkaerő esetleg nehéz helyzetbe hozza a hazai munkavállalókat, s felborítja a munkaerőpiacot.
– A rendszerváltozás során jelentkező tömeges munkanélküliség az emberekben mély nyomot hagyott. Megközelítőleg kétmillió magyar munkavállaló veszítette el akkortájt hosszabb-rövidebb időre állását. Miután a külföldi munkavállalók száma maximum 81 ezer főben lett meghatározva, ami a négymillió munkavállalóhoz képest elenyésző arány, már nem foglalkoznak a témával, a félelemkeltés léggömbje ugyanis látványosan szétpukkadt. A kedvezménytörvény viszont a feketemunka felszámolását is hatékonyan segítheti. Sok olyan szerencsétlen magyar dolgozott itt, akit kihasználtak, bérét visszatartották, s nem volt biztosítása sem. Továbbá azt se felejtsük el, hogy számos olyan terület van, mint például a gyümölcsszedés, ahol szükség van a külföldi kézre. Ezekre az MSZP-s csapat „agit.-prop” tevékenysége nem terjedt ki.
– A gazdaságot vizsgálva, azért az előző ciklusban is történtek pozitívumok. Az infláció Medgyessy pénzügyminisztersége idején csökkent.
– Az MDF-kormány alatt, 1993 végére a fogyasztói árindex jelentősen mérséklődött, majd Bokros Lajos csomagjának köszönhetően újból az egekbe szökött. Tehát Medgyessynek volt miből lefaragnia, ráadásul ne azt a nyúlfarknyi időt fényképezze ki magának, amikor ő ült a miniszteri székben, hanem az egész előző ciklust vegye szemügyre! Az egyik legfontosabb feladat továbbra is az infláció csökkentése, s ez a folyamat sikeresen zajlik. A csökkenő infláció mellett nemcsak az egyensúly javult a gazdaságban, de a forint is erősödik. Ezen utóbbi folyamatosan felértékeli a nemzetközi porondon a magyar munkáskezeket, amelyeket az MSZP folyamatosan leértékelt, amikor a külföldi befektetőknek az alacsony hazai béreket jelölte meg befektetési vonzerőként. Nekünk sikerült az, amiben a baloldal több mint húsz éve kudarcot vallott: egyensúly mellett növekszik a gazdaság. Ez jelenti a gazdasági paradigmaváltást.
– Miként lehet a monetáris politika hibáit orvosolni? Eloszthatók-e az adósságcsere negatív hatásai?
– Az adósságcsere nem más, mint egy szimpatikus nevet viselő, köntösbe bújtatott undorító dolog. A hangzatos név helyett inkább a Magyar Nemzeti Bank veszteségrendezésének kellett volna elnevezni. Ugyanis ez nem volt más, mint egy évtizednyi könyvelési hamisításokon alapuló veszteségelsimítás. Ez akkor következett be, amikor a jegybank könyvei már kipukkadtak a felhalmozott veszteségektől, s ezek mennyisége évről évre nőtt. A 2000 milliárd nagyságú veszteség cipelését a jobbára Surányi György által vezetett jegybanknak drága forrásai és vacak kihelyezései tették szükségessé. Egyebek mellett beavatkozott az államkötvénypiacba, s felülfizette az amúgy is rendkívül magas kamatot fizető magyar államot. Óriási hiba volt továbbá az az árfolyam-politika, amely esetében pontosan lehetett tudni a leértékelés mértékét és időzítését, s így a spekulánsok kockázat nélkül tudták kihasználni a kamatarbitrázs lehetőségét. Akkortájt 2–5 százalékos arbitrázst is el lehetett érni úgy, hogy a tőke egyáltalán nem került veszélybe, mert az állami garancia mögötte volt, a veszteségeket pedig a költségvetés nyelte, mint kacsa a nokedlit. Ez volt Hornék, az MSZP–SZDSZ-kormány monetáris politikája. Amikor besokalltak, adósságcserének keresztelték át a veszteségrendezést.
– De az intézkedéseknek köszönhetően a külső államadósság legalább csökkent.
– A külső adósság esetében nem az a lényeg, hogy az adósság milyen pénznemben van nyilvántartva, hanem az, hogy az adósságlevelet ki tartja a kezében. Például ha hazai magánszemélyek hiteleztek volna devizában, akkor ez nem külső adósság. Felvetésére reagálva nem akarok csúnyán fogalmazni, így inkább csak annyit mondok, a szocialisták álláspontja és az igazság még csak véletlenül sem találkozik. Bizonyossággal csak annyi mondható el, hogy az ország külföldi devizában fennálló adóssága mára jelentéktelen, azonban forintban továbbra is nagymértékben finanszíroznak minket külföldiek. A helyére kerülő monetáris politika következtében azonban látványosan csökken az adósság terhe, s ez a lényeg. Törekedni kell arra is, hogy az adósság egyre nagyobb hányadát hazai befektetők adják össze, és arra, hogy az állam kamatkiadásaiból hazai jövedelem keletkezzen.
– A baloldal szerint a stabilitást és a gazdasági növekedést az ő intézkedéseiknek köszönheti a jelenlegi hatalom.
– Ha tényleg olyan jó állapotban adták volna át a gazdaságot, mint ahogy azt hangoztatták és hangoztatják, akkor a polgári kormányzás egy éve után miért kongatták meg a vészharangot, s ijesztgették a polgárokat egy újabb szükségszerűnek látszó Bokros-csomaggal? Az igazság az, hogy a gazdaság, amit tőlük megörököltünk, egyáltalán nem volt fényes. Szerencsére a kormány ellenkező irányba menetelt, mint ahogy azt a szociálliberális közgazdászok és politikusok szerették volna. A polgári kormány radikálisan szakított a baloldali hagyományokkal, a több évtizedes restriktív, megszorító politika helyett paradigmát váltott, és arra tette le a voksát, hogy az egyensúly fenntartása mellett a növekedés is megvalósítható. Ez az új szemlélet meghozta gyümölcsét, hiszen a világgazdasági recessziót is jól állja a magyar gazdaság, s az unió gazdaságának növekedését is kétszer-háromszor meghaladja. Számos olyan pozitív folyamat indult el, amely korábban soha. Ha ezt ők is tudták, akkor miért dilemmáztak mindig növekedés vagy stabilitás között az utóbbi húsz évben?
– Mit gondol a privatizációról?
– Az előző kormány ebben is „maradandót” alkotott. A Bokros-csomag radikálisan, egy csapásra megfosztotta a magyar társadalmat vagyonától, s mindenféle technikákkal áron alul juttatta azt külföldi kezekbe. Sok esetben „bónuszként”, monopolhelyzetet is átadva egyes ágazatokban, kétharmados törvényekbe ágyazva. Ezzel egyidejűleg leértékelte a magyar vagyont és munkaerőt. Fennhangon hirdette, hogy csökkentette az államadósságot, de mélyen hallgatott arról, hogy az adósság éves kamatai az egekbe szöktek, mert a létező legdrágább kölcsönöket vették fel.
– Ön szerint nem volt szükség a külföldi tőkére?
– Nem ezt mondtam. Természetesen szükség volt a külföldi befektetésekre, tőkére. Az viszont nem mindegy, hogy a privatizált vagyont milyen áron kapták meg, netán áron alul jutottak hozzá. Egyébként az egész úgy kezdődött, hogy Békesi László, az MSZP előző pénzügyminisztere, jelenleg az SZDSZ pénzügyi főtanácsadója végigszaladta a világot, s kihirdette: Magyarország rosszul áll, gazdaságának helyzete katasztrofális. Még csak véletlenül sem azt tűzte zászlajára, hogy jó a meghirdetett gazdaságpolitikánk, s ehhez kérünk segítséget. A világjáró körút nyílt felhívás volt arra, hogy a külső tényezők felfigyeljenek a korlátlan „lehetőségekre”.
Újra lesz Bokros-csomag?
– A baloldal a Bokros-csomagot tartotta, és visszagondolva tartja is az 1994–98-as, gazdaságilag nehéz időszak kilábalási megoldásának.
– A Bokros-csomag nem a gazdasági egyensúly helyreállítására lett kitalálva. A számok azt mutatják, hogy a költségvetési deficit valamelyest csökkent ugyan 1996-ra, ám egy évvel később megint meredeken emelkedett.
– Ön szerint akkor nem lett volna szükség a Bokros-csomagra? De akkor mit kellett volna tennie a Horn-kormánynak?
– Ezt az ördögi programot belülről is sok támadás érte. Mivel azt többen is elfogadhatatlannak tartották, két miniszter – az egészségügyi és a titkosszolgálati – lemondott. Hogy mit kellett volna tenniük? A Békesi-féle riadalomkeltés helyett a Horn-kormánynak kötelessége lett volna az országot olcsó hitelekhez juttatni. Ezzel szemben a forintkamatokat felemelték, s az állam 35-40 százalékos kamatot fizetett. Ez pedig magával hozta azt, hogy a GDP csaknem tíz százaléka emésztődött fel kamatfizetésre. A csekély privatizációs bevételeket felhasználták adósságtörlesztésre, de mégis tovább nőtt az adósság kamatterhe. Ez ellen még Suchman is tiltakozott, és szerette volna a privatizációs bevételek egy részét fejlesztésekre fordítani, de a Horn–Bokros–Surányi csapat nemet mondott. A tízszázalékos kamatteher őrületes szám, hiszen akkortájt a GDP egy százaléka 110-120 milliárd forintot jelentett. Megoldás lett volna, hogy az adósságfinanszírozást ne a drága forinton, hanem az olcsó devizán keresztül hajtsák végre. Akkori értéken 300-400 milliárd forint hangolódhatott volna át fejlesztésre, akár társfinanszírozás formájában. Ami pedig legalább 600-800
Kaja Kallas
Pánikolnak a kihagyottak, retteg a békétől Brüsszel
