Kína bárány, hol a farkas?

Amikor a Szovjetunió kénytelen volt feladni világuralmi álmait, az Egyesült Államok egyedül maradva a ringben, rájött: voltaképpen az a legegyszerűbb, ha ez a helyzet nem változik. Ettől fogva arra kovácsolt terveket, hogyan akadályozza meg egy esetleges vetélytárs felnövekedését a világpolitikai porondon. A Pentagon stratégái alaposan szemügyre vették a világ térképét, s rajta a szuperhatalmi ambíciókkal gyanúsítható országokat, és Kínán állapodott meg a szemük, jóllehet a szocialista tábor európai csődje idején Pekingben még nem sok minden árulkodott a közelgő kapitalista átalakulásról és a gazdasági nagyhatalommá válásról. A tiszteletre méltó amerikai szakértők azonban felismerték: Kínának már pusztán a méretei (elsősorban lakosságának és gazdaságának nagysága) okán is jó esélyei vannak, hogy trónkövetelőként lépjen fel. Ők ott akkor úgy vélték, megzabolázásának kérdése nem égett a körmükre, hisz minél gazdagabb, idővel annál demokratikusabb is lesz a világ legnépesebb országa, elkényelmesedik, szófogadóvá válik és ami a fő, csökken az étvágya. Most azonban, kevesebb mint tíz év múltán, másként látszanak alakulni a dolgok. Először is, Kína gazdagsága nő, de nem így a demokráciája. Hatalmas belső ellentmondásoktól feszítve, de változatlanul a kommunista párt vezetése alatt halad egyre ölesebb léptekkel a kapitalizmus építésének útján, s húz hasznot mások bajából, mint például a terrorizmus elleni nemzetközi hadjáratból és a mélyülő világgazdasági válságból. Mára már biztosan szép számmal vannak a Pentagonban olyanok, akik szerint az igazi amerikai érdek Kína gazdasági fejlődésének megakadályozása lett volna, de már késő. A súlyos túltermelési válságban szenvedő Nyugatnak, miután felfalta a közép- és kelet-európai piacot, új táplálékra volt szüksége, s szemet vetett a 1,3 milliárd potenciális fogyasztóval kecsegtető Kínára. Tizenöt évi huzavona után felvétette a Világkereskedelmi Szervezetbe (WTO), s most abban reménykedik, hogy a kötelező piacnyitással hatalmas külkereskedelmi deficitjét Kínával szemben végre csökkentheti. Ez az óhaj nem egészen megalapozatlan, de már annak is vannak jelei, hogy Kína ereje és fontossága tudatában maga próbálja majd diktálni a játékszabályokat.


Eközben az USA legfontosabb támaszai a térségben, mint például Japán és Tajvan egyre mélyebbre zuhannak a válságba, és minden bajuk mellé még azt is el kell nézniük, miként települnek át immár az elektronikai gyárak is a sokkal olcsóbb munkaerővel, tehát összehasonlíthatatlanul nagyobb profittal kecsegtető Kínába. Nem vigasztaló, hogy ott a munkaerő jelentős hányadát foglalkoztató állami vállalatok egy része nem állja majd a nyugati konkurenciát, és tönkremegy. Nőnek a szociális feszültségek (a gazdagok és a szegények között az 1949-es szocialista forradalom óta nem voltak ekkora jövedelmi különbségek) és a munkanélküliség. Ahogyan az sem kecsegtet jó kilátásokkal, hogy az elmaradott mezőgazdaság lesz talán a legnagyobb vesztese a WTO-tagságnak, hiszen ez korlátlan, az olcsónál is olcsóbb munkaerő-utánpótlást biztosít a munkaigényes iparágaknak. Ezek termékeire (mint például a textiliparéra) megszűnnek a WTO tagországaiban eddig érvényes behozatali kvóták, s így a kínai áru a szó szoros értelmében elárasztja majd a világpiacot. A falvakban élők jövedelme töredéke csupán a nagyvárosok lakóiénak, a megélhetésétől megfosztott falusi lakosság városba özönlését azonban a hatóságok szigorúan korlátozzák és ellenőrzik. Messze van még tehát az az idő, hogy a kínai munkások olyan jogokat és béreket követeljenek maguknak, hogy amiatt a külföldi tőke megvonja szeretetét Kínától. Miközben a legóvatosabb becslések szerint is mintegy 120 millió polgára él elképzelhetetlen nyomorban, Kína új Las Vegast épít a portugál gyarmati uralom alól felszabadult Makao szigetén, s a Tiffany a New York-i Fifth Avenue csillogását meghazudtoló ékszerüzletet nyit Pekingben, nem utolsósorban az egyre mesésebb vagyont felhalmozó újgazdagok igényeinek kielégítésére. A kisemmizettek tiltakoznak, tüntetnek, robbantanak, de eddig még könnyűszerrel elbánt velük az erőszakszervezeteire támaszkodó kommunista államhatalom. Az idei esztendő ugyan sok személyi változást hoz majd Kína legfelső vezetésében, de alighanem túlzott optimizmus volna arra számítani, hogy a gazdaság fejlődése a politikában is fellazulást hoz majd. Kína jelenlegi és jövőbeni urai is tisztában vannak vele, hogy ezt a hatalmas nincstelen tömeget csakis a jól bevált parancsuralmi eszközökkel tarthatják kordában. A politikai pluralizmus bevezetése helyett inkább a kommunista ideológián csavarintanak egyet, s a kapitalista nagyvállalkozókat ösztönzik, lépjenek be a kommunista pártba (ha még nem tagjai persze). Elemzők szerint, ha a gazdasági nyitást nem követi a politikai rendszer reformja, az ötvenöt nemzetiség lakta hatalmas ország tíz éven belül darabjaira hullhat, mint a Szovjetunió. Kína tehát nemcsak hogy demokratikusabb, de kiszámíthatóbb és mindenekfölött stabilabb sem lett gazdasági erejének növekedésével.
A délkelet-ázsiai térség országai közül egyre többen (Dél-Korea, Japán, Thaiföld, Tajvan) a saját bőrükön érzik a kínai gazdasági terjeszkedés hatásait, s már nem sokat adnak a Pentagon bölcseinek tételére, miszerint a gazdasági együttműködéssel kiküszöbölhetők a biztonsági kockázatok és a katonai rivalizálás. Jóllehet Kína egyelőre nem költ kiugróan sokat fegyverkezésre (a GDP mintegy 10 százalékát), az összeg azonban a GDP növekedésével egyenes arányban duzzad, s a dolog tendenciájában roppant nyugtalanító. Még a kicsinynek igazán nem mondható India is árgus szemekkel figyeli Kína tengeri hatalmának erősödését. „Önzetlen” segédkezése radarállomások felállításában Burma parti vizein sokakban felébresztette a gyanút: voltaképpen a tengeri útvonalak ellenőrzésére törekszik. Nem sok minden vált ki olyan mértékű ellenérzést ebben a térségben, mint egy esetleges kínai hegemónia réme. Mindenki a maga módján próbálja a dolognak elejét venni. Az amerikaiak iránti vonzalom újjáéledése azonban szinte általánosnak mondható, még olyan országok részéről is, mint Japán, amelynek évi 2,2 milliárd dollárjába kerül az amerikai csapatok okinavai „vendéglátása”. Baráti beszélgetésben még a Kína-barátnak tekinthető Észak-Korea első embere, Kim Dzsong Il is helyeslőleg nyilatkozott az amerikai csapatok délkelet-ázsiai jelenlétéről. Új jelenség , hogy az esetleg gyengülő amerikai védelem kiegészítésére folyik az elszánt fegyverkezési verseny és szövetségesek keresése. Ebben a lázas tevékenységben találták a térség országait az USA elleni terrortámadások szeptember 11-én. Az ezek nyomán előállt helyzet ugyan megakasztotta a folyamatot, de korántsem vetett véget neki. A terrorellenes harcban úgyszólván mindenki Amerika szövetségesévé szegődött, s ez némileg elfedte, hogy valójában ki kinek az oldalán áll. A nemzetközi koalíció összekovácsolása érdekében az USA engedményekre kényszerült, s az akkor kiállított „biankó csekkek” beváltása még csak most kezdődik. Joggal feltételezhető, hogy az illető ország fontosságával egyenes arányban álltak az amerikai ígéretek. Nem pusztán Kínával, de az egész térséggel kapcsolatban jelentősen bonyolítja a helyzetet, hogy területi követelései vannak keresztül-kasul mindenkinek, vagyis ugyanarra a „parcellára” alkalmasint ketten-hárman is igényt tartanak. Szinte magától értedődő, hogy ilyen esetekben a nagyoknak kedveznek a kicsik rovására. Az azonban egyelőre még talány, hogy Kína és India igényeit hogyan szándékozik rangsorolni az Egyesült Államok. Ennek a „pudingnak” az első próbája valószínűleg a kasmíri konfliktus megoldása lesz, ha lesz. Indiának akár az is ínyére volna, ha Pakisztán a jelenlegi formájában megszűnne létezni, Kína azonban már Kasmír Indiának „ítélését” is helytelenítette 1947-ben, s Musarraf hatalmát is inkább erősíteni szeretné, semmint gyengíteni.