Magyarok a végeken

Itt most hogy lehetne? Az iskolában be kellene vezetni a magyar nyelvet, legalább most először, mint tantárgyat! Öt-hat órát hetente. Hisz ha tanítják majd a magyar nyelvet – az irodalmi magyar nyelvet! –, akkor a gyermekek is jobban tartanak majd a magyar kultúrához, a magyarsághoz. Meglesz bennük mindaz, ami magyarrá teszi őket. Hogy mi? Én azt nem tudom pontosan megfogalmazni, de mondok egy példát! Édesanyám hallgatta a magyar tévét, és látta a magyar énekeket, s erre azt mondta nekem: lám, szépek a román táncok, szépek a román énekek is, de azért a mieink mintha szebbek volnának mégis! Szóval, amikor ezt mindenki így ítéli majd meg, akkor biztos, hogy minket is a nagy magyar családhoz sorolnak majd. És ezt elismerik majd a románok is. Persze. Nekünk itt mindig nehezebb sorsunk volt, mindig nehezebben tudtunk felállni. De mi is a nagy magyar családhoz tartozunk, a legkeletibb végekről, a kárpáti övek külső feléből. Magyarok vagyunk mi a végeken…
Még ma is fülemben zsonganak ezek a szavak, azóta is szívemben hordom a mosolygós férfi orcáját. Pedig tizenkét esztendeje már, hogy találkoztam vele. Istók György telefonkezelőként dolgozott Klézsén, smaragdszemű kisfiát taníttatni akarta, mert – ahogy kesergett – hibádzott az értelmiség helyben, s ő maga is jókedvűen pislogott a világba. Optimista volt. Mint mindenki akkoriban.
Jóhiszeműek voltunk és bizakodóak. Nemcsak reméltük, hanem hinni akartuk, hogy változik a kisebbségi sorba kényszerült magyarság helyzete Erdélyben és a csángók földjén egyaránt. Összeölelkeztünk akkor, sírtunk és nevettünk, újra és újra felfedeztük egymást: mi, anyaországi magyarok s magyarok a határokon túl.
Sok esztendő pergett le azóta, s a csángók felől mostanság sorjáznak a hírek. A rossz hírek. Zaklatják őket, változatlanul megfosztatnak jogaiktól. Az iskolában, hiába kérik, nem tanulhatnak anyanyelvükön, a templomokban, hiába kérik, nem celebráltatik mise magyarul.
Ismét a csángók földje felé tart utunk. Mennyek felé kapaszkodó fenyvesek, dermedt patakok, hóba zárt tündérkertes világ. Mintha tényleg az Úr teremtette volna – ahogyan, csudaszépen Wass Albert írta volt.
A Gyimesek völgyében kapaszkodik az út, s valahol félúton, íme, az ezeréves Magyarország egykori történelmi határa. A hó most elfödi az elhanyagolt lépcsőt, föl Rákóczi várához. Ez volt itt a jel: az őrhely. Ezen túl: vár Moldva. A csángók közül – akik három vidéken élnek: a Gyimesekben, Hétfaluban és Moldvában – a legszorongatottabbak a moldvaiak. Mert bár a történelmi határainkon kívüli legrégebbi magyar települések itt alakultak ki, kultúrájukat, történelmüket, magyarságukat a románok mégis mindmáig kétségbe vonják.
Beérünk Klézsére, a szélesen elterülő magyar faluba. Istók Györgyöt azonnal megtalálom. Egymásra borulunk, s míg a fejem a vállára hajtom, elrejtem döbbenetemet. Egy megtörtnek látszó emberrel találkozom újra, kinek orcáján a mosoly már nem a reménység optimizmusáé, hanem a belenyugvás keserűségéé. Szelíd ember most is, de jajszóval tele.
– Tizenkét esztendővel ezelőtt mindenki romantikus volt, egy új világ állott előttünk – emlékezik az elmúlt esztendőkre. – Aztán csak kezdtek jönni a nehézségek. Mindennap szembe kellett szállni azzal, hogy a román testvérek naponta az arcunkba vágták: ti nem vagytok a mi fajzatunk, ti barbár, ázsiai jöttmentek vagytok. Nehéz pillanatokon is keresztülmentünk: ’95-ben például, amikor csángó gyűlést akartunk szervezni itt Klézsén, a Nagy-Románia Párt – a mostani kormánypártok egyike – nagy csetepatét szervezett, s minket összevertek. Akkor úgy éreztem, hogy végleg egyedül maradtam…
Fél-e, kérdem tőle, mire hosszasan ingatja a fejét, morfondírozik, visszakérdez, mintegy magának. Mit jelent félni? Mi a félelem? Az, hogy ne menjen ki az utcára este, mert nem tudhatni, kivel találkozik össze, vagy az, hogy befogja a száját, mert a munkahelyek is egyre szűkebben vannak?!
– A magyar jobban megérzi a fenyegetést a munkahelyén! – mondja, s idézi kisfia példáját. A smaragdszemű fiúcskából ugyanis időközben mérnök urat nevelt, ám a gyereket nem vették fel a megpályázott állásba.
– Olyan feleletet adtak, hogy nincs hely! Pedig úgy kellett volna válaszolni, hogy nincsen hely, de hogyha adódik üresedés, akkor behívják a gyermeket. De nem, kerek perec azt közölték: mérnök urakat ott nem alkalmaznak! Aztán két hétre rá alkalmaztak egy románt…
Mindenki ellenük van, mondja Istók György, ismétli, amit úgyis tudunk: nem őket szolgálja sem a templom, sem az iskola. De a klézsei telefonkezelő büszkén fittyet hány erre, kitart, s azt mondja, van mersze megtartani magyarságát:
– Én csak Babitstól azt mondanám, hogy „halkan, mert apáink orcáin járunk”… Vagy vehetném Ady versét is: „Verecke híres útján jöttem én, fülembe még ősmagyar dal rivall.” Ezek olyan szép dolgok, s megmondanak mindent – teszi hozzá szomorkás mosollyal. De azért a szemében fény csillan.
Bizony, emberpróbáló időket élnek a csángók most is. Csak a táj idilli errefelé. A nyugalom – látszólagos. Moldvában ugyanis az Európa Tanács ajánlásai és a román törvények ellenére sem engedélyezik a helyi hatóságok, hogy az állami iskolákban magyarórákat tartsanak. S a Szeret-Klézse Alapítvány által szervezett, iskolán kívüli magyar anyanyelvi oktatást is folyvást zaklatják.
Pusztinán nem más, mint maga a plébános zaklatja a magyar híveket. S itt minden hívő magyar ajkú! Pusztina ugyanis színmagyar falu Moldvában. Tudni való, hogy a csángók katolikusok, ám misét nem hallgathatnak anyanyelvükön, gyónásukat nem hallgatják meg, ha magyarul rebegik el, s a feloldozást is románul „kapják”. Moldvában ugyanis nem „csak” a tanügy emberei bakafántoskodnak, hanem az egyház szolgái is. A Vatikán hiába engedi meg, rendeletileg is, az anyanyelvi könyörgést, éneklést – a iasi-i, azaz jászvásári püspök nem engedélyezi az anyanyelvi imádságot. Magyar szó hát nem csendülhet fel a templomokban. Annál is kevésbé, mert a magyar papok – ahogyan itt a magyar nyelvű misére áhítozó csángók mondják – janicsárpapok.
Pusztinában a plébános, bizonyos Deák Eugén egyenesen megfenyegette azokat a híveket, akik aláírták a kérvényt, hogy tartsanak magyar nyelvű misét. Volt, akit elátkozott ez a Deák atya, s volt, akinek az esküvőjét nem akarta megáldani.
A „derék” Deák Eugént megkérdeztük volna erről. Ám ránk csapta az ajtót.
– A katolikus egyház nagyon keményen asszimilálni próbálja a magyarságot! – fogalmaz harciasan Nyisztor Tinka asszony, a moldvai csángók egyik vezetője. Igaza van.
Bizony, a helyi püspök mintha nagyobb volna a pápánál is: felülvizsgálhatja a vatikáni rendelkezéseket!?
A csíksomlyói plébános, Gergely István adja a választ:
– Ez így van. A következő a helyzet: az egyszerű csángó ember fél a papjától, ezért sokszor nem meri magát magyarnak vallani. Amikor négyszemközt beszélgetek vele, akkor azt mondja, hogy ő igenis magyar, de nyilvánosan ezt már egyre kevésbé meri megvallani. Különösen, ha a papja is fenyegeti. A pap ugyanis a püspökétől fél, a püspök pedig a bukaresti hatalomtól. S van ennek az ügynek egy másik, egyházi vonatkozása is, ám erről nem akarok beszélni.
– S ez meddig tartható, mi lehet a megoldás, a kiút ebből? – kérdezem Gergely plébánost.
– Azoknak az erőknek, amelyek őszintén a szívükön viselik a csángókérdést, a magyar nemzet gondját, össze kellene fogniuk! Itt elsősorban az egyházi méltóságokra gondolok: a püspökökre, érsekekre, a bíborosunkra, a nunciusra.
– De hát a minap a magyar köztársasági elnök a szentatyánál tett látogatást, s a szentatya bátorította őt arra, hogy megoldódik a csángó magyarok helyzete, mert misézhetnek magyarul is. Úgy tűnik fel, a Vatikán nem is nagyon támaszt akadályokat, hanem mintha helyben a papok nem engedelmeskednének a Vatikánnak?
– Hát, nem ilyen egyszerű ez a kérdés! Budapest ezer kilométerre van Moldvától, Róma pedig több mint kétezer kilométernyire esik. S nem biztos, hogy a nyilatkozatok eljutnak ide. Vagy legalábbis a rendelkezéseket nem hajtják végre.
A nuncius, azaz a Szentszék nagykövete bizony nagyon sokat tehetne. Kérdés: akar-e? Elmentünk hozzá Bukarestbe. Nem volt kedves.
Szerinte a csángók nem magyarok, nem is beszélik a magyar nyelvet, mert hát – mondja a svájci francia születésű nuncius – a csángó nyelvnek és a magyar nyelvnek nem sok köze van egymáshoz! Jean Claude Périsset nuncius ismer is olyan apácákat, akik csángók, s románoknak vallják magukat. Mint általában a csángók, akik általában románoknak vallják magukat, teszi hozzá mindentudóan. S mi hiába is beszélgettünk magyarul a moldvai csángókkal, lárifári, mindig találhatni egy-két embert, aki az erdélyi Csíkszeredában megtanult magyarul! Legalábbis Périsset nuncius szerint.
Périsset nuncius az elfogult és téves román álláspontot tette magáévá csángóügyben.
Egyszerre ideges és leereszkedő, ahogyan magyaráz:
– Az Európa Tanácsban valóban interpellációt fogalmazott meg egy kisebbségi ügyekkel foglalkozó csoport, s nekem is a kezembe került az a dokumentum, amelyet e csoport moldvai tapasztalatai alapján állítottak össze. De én azt gondolom, ezek az ő következtetéseik; én nem azonosulok velük.
Én nagyon sokra tartom a moldvaiakat, találkoztam a moldvai magyar csángó szervezet felelős vezetőivel, megvitattam velük ezeket a kérdéseket, beszéltem a püspökkel, beszéltem a papokkal, s azt kell megállapítanom, hogy ott egyáltalán nincs igény magyar nyelvű misére! Az ottaniak ugyanis nem is értik a magyar nyelvet, ők román anyanyelvűek. Ezt a csángó nyelvet már csak az idős emberek beszélik, s nekik meg is van a lehetőségük arra, hogy az anyanyelvükön értsenek szót a pappal, azzal, aki ugyanabból a népcsoportból származik, anyanyelvükön gyóntathatja, s gondozhatja idős korukban. Mert az nyilvánvaló ugye, hogy az emberek leginkább idős korukban találnak vissza a gyermekkori gyökereikhez – mondja. – Egyáltalán nem kell problémákat kreálni itt, Moldvában! Különösen nem olyan problémákat, melyeknek etnikai áthallásuk van! Hiszen a csángó népcsoporthoz tartozók úgyis azt mondják, hogy ők románok! Természetesen megvan a maguk történelmi sajátossága…
– Ön svájci. Ha az ön hazájában egy német nyelvű közösség, amelyik francia nyelvterületen él, azt kéri, hogy a misét anyanyelvén, azaz németül tartsák, akkor vajon erre van lehetősége?
– Tucatnyi nyelvi missziónk van, amelyet a szentszéki szabályozások lehetővé is tesznek, ha megvan hozzá a megfelelő lélekszámú közösség, s van olyan papjuk is, aki tudja magyarul is a liturgiát, akkor miért ne lehetne magyarul is misézni? Ez az úgynevezett nyelvi misszió, amiről szóltam. S ez a mi egyházunkban lehetséges. De, ismétlem, a csángók ügye teljesen más kérdés!
– S vajon a püspök jogköre, hatásköre annak eldöntése, hogy hívei milyen nemzetiségűek?
– Nem, nem a püspök hatásköre, hogy hívei hovatartozásáról döntsön. Ez a népesség-nyilvántartó hivatal dolga. Most márciusban népszámlálás lesz Romániában, s akkor majd valóságos képet kapunk arról, milyen összetételű is ez a közösség; amely egyrészt magyar, azaz magyar etnikumú, másrészt pedig csángó, ez azonban románnak vallja magát.
– A jövő az asszimiláció, a beolvadás?
– Hát persze…
Madéfalva. Ünnepélyes-szomorúságos megemlékezés az 1764-es nagy veszedelemről, mikoron a császáriak hidegvérrel legyilkolták a függetlenségüket őrizni akaró székelyeket. Az utókornak Nyírő József regénye örökítette meg kiűzetésük történetét a Székelyföldről. A kimenekülő székelyekben a csángók őseiket is tisztelik. Minden évben, vízkereszt napján, a magyarság összetartozásának emlékünnepe ez. S míg hallgatom a felcsendülő magyar himnuszt, fülemben cseng, amit Gyimesközéplokon Berszán Lajos atya, az Árpád-házi Szent Erzsébet Gimnázium alapítója és igazgatója, valamint Csíksomlyón Gergely plébános mondott:
– Ha valaki úgy dönt, hogy ő magyar akar lenni, és magyar kultúrában akar fölnőni, annak az értékeit akarja továbbvinni, hát akkor meg kell hagyni neki ezt a lehetőséget. Én hiszem, hogy ez a státustörvény csak a folyamatnak a kezdete. És ha azok az elhanyagolt emberek ott Moldvában, akiket én úgy képzelek, mint azokat a régi időkben, amikor a várharcok voltak, akik a végváraknál küzdöttek, megtapasztalják azt, hogy jó magyarnak lenni, érdemes magyarnak lenni, akkor nagyobb tömegek térnek vissza.