Zománctáblák a Szombathelyi Képtárban

Itthon még nem divat, de Nyugat-Európában már keletje van a zománctábláknak, mondja Saphier Dezső, aki több évtizede a műgyűjtők rangos képviselője, a Magyar Régiség- és Műtárgykereskedők Egyesületének alelnöke.
Magyarországon a grafikák is kevésbé népszerűek, mondja a szakember, márpedig a klasszikus reklámtáblák az alkalmazott grafika igényes reprezentánsai. A neonok, a televíziós reklámok és a színes magazinok átalakítják a hirdetési műfajt is.
Az 1890–1960 között készült zománctáblák mindenképpen muzeális értéket képviselnek mint a legutóbbi száz év lenyomatai. Az idősebbek emlékeznek a híres Franck kávé reklámtáblájára, amely a lényeget fogta meg: a kék ég, hátterében a felkelő nap aranysárgája, s benne a vörös színű kávédaráló a szűkszavú felirattal. Az 1922 körül készült Persil-tábla, az 1930-as keltezésű Albus szappan hirdetése (Csabai Ékes Lajos munkája), az 1915-ös és azóta csakugyan legendává lett Zwack Unicum fuldoklója (amely utóbbit tévesen Bortnyik Sándornak tulajdonítottak, de már bizonyos, hogy nem az övé a szellemes ötlet), de az elegáns ovális elemi iskolai angyalos-címeres tábla is oly ritkaság, amely vetekedik egy kép vagy szobor értékével. Saphier Dezső kedvence a szintén világhírnévre szert tett Meinl-teareklám, amely szerinte bámulatosan szép grafika, ma sem igen szárnyalták túl lényegretörésében, látványában.
A régi zománctáblák színei olyan teltek és ragyogóak ma is, mint születésükkor voltak, a nehézfém alapú festékek örökkévalónak bizonyultak. Kobaltkék, míniumvörös, zöld, sárga színek pompáznak a másfél méteres vagy alig tíz centiméter szélességű táblákon. Környezetvédelmi okokból ma már nem használják ezeket a gyártási folyamatukban mérgező, de kiégetett állapotukban természetesen teljesen ártalmatlan és különleges színeket produkáló anyagokat. Sajnos, a táblákat jól lehetett hasznosítani, a MÉH rengeteget beolvasztott belőlük és a háborúk miatt is pusztultak. Készültek égetett táblák Bonyhádon, Kőbányán, Budafokon, Győrben a zománcgyárakban. Kis boltokba kihelyezett példányaik bizalomkeltően csalogatták az évtizedeken át egy helyre járó vevőket.

Az egyiptomi fáraósírokban ma is régi szépségükben pompáznak az égetett zománc ékszerek, a XX. századi technika pedig lényegében a limoges-i zománckészítés metódusát követte. A fémlemezt ívben megfeszítették, mindkét oldalát zománcozták, majd kiégették. Az eredetiek hátlapján ma is láthatók az ecsetnyomok, amelyeket a kézi festéskor hagytak rajta az ügyes kezű iparosok, munkások. A nagyipar és a nagykereskedelem termékeinek reklámozására hatékonyan alkalmazott zománctáblák ma már aukciókon is fölbukkannak, a legértékesebbeken olykor a tervező grafikus szignója is olvasható. A legtöbb szecessziós stílusú, vagy az art deco jegyei jellemzik, de ma már egy 50-es évekbeli szocreál alkotás diszkrét bája sem érdektelen.
A Szombathelyi Képtárban az 1200 darabos Saphier-gyűjteményből 241 látható az igazgató, Gálig Zoltán személyes érdeklődését és az újabb korszakok sajátos tárgyvilágát is tükrözve. A kiállításra színes katalógus megjelent, dokumentálva a kiállított zománctáblákat – valószínűleg az első hiteles, magyar nyelvű információként.
A kollekció egyébként úgy keletkezett alig tizenkét esztendeje, hogy Jánossomorján, egy kívül-belül egyforma Franck-reklámmal borított pajta hétszáz zománctábláját Saphier Dezső megvásárolta. A háború előtt itt készítette egy cég a Franck pótkávét, s a fölöslegessé vált reklámtáblákat a nagy változás után eladták egy gazdálkodónak. Így menekült meg a cserealapot képező készlet, amelynek darabjai mára szétszóródtak a világban.
A tárgyakat szeretni kell – öszszegzi műgyűjtő ars poeticáját a kiállított tárgyak tulajdonosa, hozzátéve, hogy alkalmasint meg is kell tudni válni tőlük. „Mert a régi helyett csak jobb jöhet” – folytatódik a tanács gyűjtőknek.