A jövő erői felsorakoztak

Úgy illendő, s magam is azt tartom helyesnek, hogy mielőtt mondandóm lényegére térek, megköszönjem mindannyiótoknak azt a támogatást és erőt, amelyet az előző négy év során Tőletek kaptam, Tőletek kaptunk. Köszönöm, köszönjük!
Nem véletlenül maradt fönn több mint kétezer évig Hannibál híres mondata, amely úgy hangzik: „Vagy találunk egy utat, vagy csinálunk egyet!” Az európai kultúrában az emberek néha rádöbbennek, hogy a járt utak nem vezetnek el a kívánt célokhoz. Ezen a helyzeten akkor lehetünk úrrá, ha más, új, szokatlan, gyakran nehezebb, mi több, megpróbáltatásokkal járó, de eredményesebb utakat találunk, vagy ilyet teremtünk. Nehéz megmondani, hogy az eltelt négy év során mi melyiket is tettük. Egy azonban bizonyos: az eredmények megszülettek. Ezek az eredmények, amelyeket az utóbbi négy évben könyvelhetett el az ország, másfajta eredmények, mint a korábbiak. Régebben úgy volt, hogy kimutatták: Magyarország sikeres. Aki ezt nem érezte a saját bőrén, annak elvont közgazdasági kategóriákkal bebizonyították. Csak úgy repkedtek a GDP-k, fizetési mérlegek és hasonló, nehezen fölfogható elméleti kategóriák. Az embernek olyan érzése volt, mintha az ágya körül álló orvosok egymással beszélgettek volna a feje felett. S az ember csak a fehér köpenyekből tudhatta, hogy itt bizony szakértőkkel van dolga. Ma már azonban visszatértünk ahhoz a természetes gondolkodáshoz, amely úgy hangzik, hogy az ország akkor sikeres, ha sikeresek a polgárai. Korábban bizonyára nem csak én voltam az, aki úgy éreztem, sokan érezhették még úgy magukat, mint egy csepp, egy jelentéktelen csepp a tengerben. Ha a mai állapotot és hangulatot visszaadó hasonlatot keresek, akkor azt mondhatom, hogy inkább sokan érezzük úgy magunkat, mint cseppben a tenger. Micsoda különbség ez! Mindannyian ismerjük a tényeket az eltelt négy esztendő történéseiből. Én csak címszavakban szeretnék most néhányat megemlíteni.
Családi adókedvezmény, amely több mint egymillió család életét tette könnyebbé. Minimálbér, amely több százezer ember életét tette könnyebbé. Lakáshitelek, otthont teremtő hitelek, amelyeknek a lehetőségével több tízezer család élhetett. Diákhitel, amelyet ez idáig több mint hetvenezer fiatal vett igénybe. Nyugdíjasok, tovább dolgozó nyugdíjasok adózási rendjének megváltoztatása, amely 320 ezer dolgozni akaró és tudó nyugdíjas életét teszi könnyebbé. És most a családi gazdaságok szerte az országban. Sok-sok ezer, korábban csalódott vidéki ember érzi úgy, hogy ismét kap egy esélyt!
Látjátok? Milyen érdekes, ha a családoknak, ha a polgároknak jobban megy, akkor az ország is emelkedik. Az ország is emelkedik, hiszen ismerjük ezeket a számokat is: a nemzeti össztermék éves növekedési üteme az uniós átlag kétszerese, az infláció tizennégy éve nem volt ilyen alacsony, a munkanélküliség a rendszerváltozás óta nem volt ilyen alacsony, a költségvetési hiány tíz éve most a legalacsonyabb, a 2001. évben minden korábbinál több működő tőke áramlott Magyarországra, és tíz éve nem volt példa arra, hogy ennyi otthon épüljön. Mindenki láthatja, hogy a magyar gazdaság a kilencvenes évek nehézségei után a XXI. század elején új növekedési pályára állt, felemelkedett, és most már nem lehet bennünket visszakényszeríteni a múltba.
Mégis, mégis akadnak, akik kétségbe vonják az ország sikereit, a közös teljesítményünket. Úgy tesznek, mintha saját rossz kedvük az ország rossz kedve, mindannyiunk rossz kedve lenne. Ezért arra kérlek benneteket, hogy ha az eredményekről folyó politikai vitákat hallgatjátok, akkor mindig tartsátok fejben, hogy másként illatozik a széna a szerelmeseknek, és másként a lónak.
Most itt nem egyetlen kivételesen szerencsés évről beszélhetek. Hiszen nem volt még négy olyan év, amikor évről évre csökkent az infláció. Nem volt még négy olyan év, amikor évről évre egyre többen jutottak kenyérkeresethez. Nem volt még négy olyan év, amikor évről évre több fiatal jutott be az egyetemekre és a főiskolákra. Nem volt még négy olyan év, amikor évről évre nőtt a gazdaság. Nem volt még négy olyan év, amikor évről évre több gépkocsit vásároltak az emberek. Nem volt még négy olyan év, amikor évről évre nőtt a családtámogatásra fordított összeg. És nem volt még négy olyan év, amikor évről évre csökkentek az otthonteremtő hitelkamatok.
Persze ez sokakat nem gátol meg abban, hogy egyfolytában arról beszéljenek, mi ebben a rossz. Ezek az emberek a szocializmus idején azzal nyugtatgattak bennünket, minden rosszban van valami jó. Ma ugyanezek az emberek azt mondják, minden jóban van valami rossz. Jó lenne, ha megértenék, hogy a dolog valójában úgy áll, hogy minden jóban van valami jó. Természetesen ugyanezek az emberek azt is mindig elmondják, hogy bezzeg, amikor ők állhattak az ország kormányrúdjánál! Ismerjük ezt, kedves barátaim: minél öregebb a nagyapa, annál jobb tanuló volt az iskolában.
Természetesen ahhoz, hogy az ország sikereket érhessen el, több dologra is szükség volt. Szűken a gazdaságpolitikáról szólva hadd mondjam el nektek azt, hogy tanulnunk kellett az előttünk járó, a fejlett országokhoz sikeresen felzárkózó országok példáiból. Minden eddigi sikeres felzárkózásnak nélkülözhetetlen feltétele volt, hogy sikerüljön az akkori kormányoknak nemzeti, hazai és helyi erőforrásokat mozgósítani, azokat támogatni és hasznosítani. A mai magyar gazdaság azért sikeres, mert a mai növekedés elsősorban négy belső növekedési motor hajtóerejére épül, amelyeket egyenként kapcsolt be az 1998-ban hivatalba lépő polgári kormány. Úgymint: a közlekedési infrastruktúra gyorsított kiépítése, az otthonteremtés, a turizmus kiemelt fejlesztése és a lakossági fogyasztás dinamikus bővülése. Ha ezeket a tényeket nézzük, azt tudom nektek mondani, hogy 2001-ben százmilliárd forinttal több közlekedési infrastruktúraberuházás valósult meg, mint egy évvel korábban. A magyar gazdaság történetében még soha nem épült egyidejűleg annyi gyorsforgalmi és településeket elkerülő út, annyi folyami híd, mint éppen 2001-ben. 2001-ben ötven százalékkal több otthon épült fel, mint korábban. És bár azt mondják, hogy a turizmus a béke iparága, és a világ ma nem tűnik különösebben békésnek, mégis 16 százalékkal javította a bevételeit a magyar turizmus az egy évvel korábbihoz képest. A 2001-es évnek a végére a reálkeresetek hat-hét százalékkal emelkedtek, s a belső fogyasztás még ennél is jobban nőtt, ami példátlan az utóbbi esztendők történetében, hiszen a rendszerváltozás óta nem volt arra példa, hogy a fogyasztás, vagyis az emberek vásárlóereje és -kedve meghaladja az országban tapasztalható reálkereset-növekedést.
Miközben a sikerekről beszélek, hadd mondjam el nektek azt is, hogy közben nem feledkeztünk el azokról sem, akik támogatásra és segítségre szorultak. Csak mi nem egyszerűen segíteni akartunk nekik, hanem távlatot is akartunk nekik nyitni. A polgári gazdaságpolitikának éppen abban áll az egyik újszerűsége, hogy segíti az embereket abban, hogy a saját lábukra állhassanak, és ismét urai lehessenek a saját életüknek. Mi azt mondjuk, nem elég a fuldoklókat kimenteni a folyóból, valakinek el kell indulni felfelé a folyó mentén, és megakadályozni, hogy az embereket beledobálják.
Több dolog is kellett ahhoz, hogy ma, négy kormányzati esztendő után eredményekről és sikerekről beszélhessek. Ugyanis egy ország felemelkedéséhez egy terv önmagában kevés, legyen az a magyar gazdasági modell még oly kiváló terve is. Kellett az is, hogy megtanuljunk ismét bízni önmagunkban, bízni egymásban, bízni a szomszédban, bízni a hazában, egyáltalán: bízni a jövőben. Az is kellett, hogy elhiggyük: a világ csak fele részben adottság, csak fele részben a körülmények hatalma, a másik fele: akarat. És kellettek, nagyon sokan kellettek olyan emberek, bátor férfiak és nők, akik abban is hittek, hogy nemcsak a másik fele akarat, hanem hogy a világ valójában akaratból épül föl. És kellett az az elhatározás is, hogy ezt mind ne csak tudjuk, hanem nekiinduljunk, hogy belevágjunk, hogy sikerüljön öszszefogni tízmillió ember szétfutó akaratát, amihez az kellett, hogy elsőként mi magunk adjunk példát az összefogásról és az összefogás erejéről. S a legfontosabb, amire szükségünk volt, az a hit.
Hinnünk kellett abban, hogy azok teszik a legtöbbet mindannyiunk közös jövőjéért, akik a munka mellett gyermekeket nevelnek, vagy ha úgy tetszik, a gyermeknevelés mellett dolgoznak is. Ezért vezettük be a gyermekek után járó adókedvezményt.
Hinni kellett a munka becsületében is. Márpedig a munkának csak ott van becsülete, ahol a tisztességes munkáért kapott bér jóval meghaladja a segélyek összegét. Ezért kellett, elsősorban ezért kellett megemelnünk a minimálbért.
Hinnünk kellett abban is, hogy akkor igazságos a világ, ha egy gyermek, bármely családba szülessen is, Magyarország bármely eldugott zugába szülessen is, kap egy esélyt az élettől arra, hogy a benne lévő szorgalmat és tehetséget kibontakoztathassa. Ezért vezettük be a diákhitelt.
Hinnünk kellett az időskor méltóságában is. Hinnünk kellett abban, hogy akik végigdolgozták az életüket, megérdemlik, hogy mi, fiatalabbak gondoljunk rájuk, megérdemlik a velük való törődést. Ezért voltunk képesek arra, hogy minden évben töretlenül emeljük a nyugdíjakat.
Hinni kellett a szabadságban is – bár tudjuk, hogy a szabadság mindenre képes, mindent le lehet vele rombolni, és mindent fel lehet vele építeni. Mi azonban hittünk abban, hogy mi, magyarok a világ azon népei közé tartozunk, akik a szabadságot alkotásra és építésre használják.
Hinnünk kellett abban is, hogy mi magunk is képesek vagyunk felépíteni a saját hazánkat. Ezért sikerülhetett, hogy tíz esztendővel a rendszerváltozás után a magyar vállalkozók végre fővállalkozóként vehetnek részt saját hazájuk felépítésében.
És természetesen hinnünk kellett abban is, hogy nem vagyunk kis nép. Emlékezzetek viszsza: évtizedeken keresztül azt sulykolták belénk, hogy mi kis ország vagyunk. Ezért ne hangoskodjunk, ne akarjunk nagyot, ne képviseljük nyíltan és határozottan az érdekeinket, inkább maradjunk csendben, és várjuk meg, amíg döntenek rólunk a nagyok.
De nehéz úgy komolyan vennie magát, nemzetét és hazáját az embernek, ha egyben jelentéktelennek, erőtlennek, cselekvésre képtelennek, vagyis – egyetlen lesajnáló szóval – kicsinek érzi és kicsinek nevezi. Gondoljatok arra: Európában vagy egy tucat ország található, amely területét vagy népességét tekintve kisebb nálunk, mégis: egy dánnak, egy norvégnak, egy osztráknak vagy egy belgának biztosan nem az jut eszébe magáról, hogy ő kicsi. Hinnünk kellett tehát abban, hogy a világ minden fórumán képesek vagyunk nyíltan, határozottan, kellő meggyőzőerővel képviselni a magyar nemzeti érdekeket. És természetesen nem volt szabad elfeledkeznünk, ha Európára gondoltunk – amelyben szintén hinnünk kellett –, a két csiga történetéről, amit már jól ismertek, ezért most csak gyorsan elhadarom: tudjátok, az a két csiga, amelyek az autópálya egyik oldalán állnak, beszélgetnek, egyik azt mondja a másiknak, hogy át kéne menni a másik oldalra, mire azt a választ kapja, hogy azt nem lehet, mert oda születni kell. Ez a történet. Hosszú ideig azt kellett gondolnunk, hogy a történelmüket tekintve nálunk szerencsésebb sorsú és jobb módú népek társaságába nem vezet út, mert oda születni kell. Nekünk hinnünk kellett abban, éppen úgy, mint egykor Hannibálnak, hogy igenis, át lehet jutni a túlsó oldalra, vezet út keresztbe is a régin. És át is értünk. Magyarország ma már Európa szerencsésebb, a lehetőségeket megragadni képes, szép fejlődési távlatok előtt álló országai közé tartozik.
Ezek voltak tehát a polgári kormány elvei, amelyek zsinórmértékül szolgáltak a munkánkhoz. Kiállták a gyakorlat próbáját, megmérettettek az idő mérlegén, és – ti is láthatjátok – súlyosnak találtattak. Tudjátok, hogy a XX. században divatos szokássá vált, hogy kormányzatokat ideológiai sakktáblákon próbáltak elhelyezni, liberális, konzervatív vagy éppen szocialista kockára állítva őket. A polgári kormányzat jellegét, karakterét is sokan próbálták leírni, s valamilyen ruhát ránk adni. Gondoljatok arra, hogy nem csak a mi világnézetünket szokták elemezni. Emlékezzetek például arra: Széchenyiről azt mondták, hogy az ő világnézete nem volt se liberális, se konzervatív, nem volt se retrográd, se haladó. Az ő világnézete egész egyszerűen magyar világnézet volt. Ez hasznos útravalónak bizonyult nekünk is. Ha valaki, mint ahogyan mi tettük, kormányzás közben a magyar világnézet álláspontjára helyezkedik, tudnia kell néhány dolgot. Tudnia kell, hogy minden európai eszmerendszernek vannak értékei, amelyeket érdemes megőrizni, és ügyesen ötvözni. De vigyázni kell, hogy semmit ne túlozzunk el, és minden a maga helyére kerüljön. Gondoljatok arra, hogy ha a Jóisten liberális volna, akkor ma nem tíz parancsolatunk, hanem tíz javaslatunk lenne.
A tények azt mutatják, ha Magyarország polgárait afelől faggatjuk, hogy az anyagi boldogulás tekintetében elégedettek-e, sikeresnek érzik-e az életüket, ma már az emberek több mint fele azt mondja, ő a személyes anyagi természetű boldogulás szempontjából inkább eredményesnek érzi az életét. Ez egyfelől jó hír, de mutatóujjként emlékeztet bennünket arra, hogy a másik fele még nem így gondolja. Ez azt jelenti, hogy minden igaz az eredményekre, amit az előbb szóltam, de ez kevés. Négy évre elegendő, de összességében ez még kevés. Azt mutatja, arról beszél, hogy még nagyon sok dolgunk van. Ezért volt ennek a kongresszusnak az a feladata, hogy ismét programba foglaljuk mindazt, amit az emberek a saját személyes jövőjüktől várnak. Ezért kellett ma egy olyan programot megalkotni, amelyben világossá tettük, 2006-ig elérjük, hogy az adómentes jövedelem egygyermekes családoknál egymillió, kétgyermekeseknél kétmillió, háromgyermekeseknél pedig hárommillió forint lesz. Ezért kellett ma itt kimondanunk azt, hogy a kiegészítő családi pótlék összegét 2006-ig megkétszerezzük, a rászorulóknak ingyenes étkezést biztosítunk a bölcsődében, az óvodában, az általános és a középiskolában. Azért kellett ma kimondanunk: 2006-ra elérjük, hogy a magyar polgárok átlagos keresete megkétszereződjön. Ha ezt el tudtuk érni az oly sokak által lehetetlennek mondott, radikális minimálbér-emeléskor, akkor higgyétek el, hogy adócsökkentésekkel és béremelésekkel az átlagos bérekkel meg tudjuk ezt majd tenni. Éppen azért, mert az ország fele még mindig nem érzi magát sikeresnek a személyes élete szempontjából, ki kellett mondanunk azt, bele kellett foglalnunk a programunkba, hogy 2006-ig elérjük: az otthonteremtéskor a szociálpolitikai kedvezmény összege egy gyermek után egymillió, két gyermek után kétmillió, és három gyermek után hárommillió forint legyen. S azt is elérjük, hogy évente átlagosan 2500 szociális bérlakás épüljön Magyarországon az önkormányzatok közreműködésével. Ezért kellett azt is belefoglalnunk a programunkba, hogy 2006-ig bevezetjük az egyéni számlás nyugdíjrendszert, és