A márciusi ifjak egyik vezéregyénisége volt

A XIX. század végi fővárosiak jó része ismerte szikár, merev, ősz Irányi Dániel alakját, aki mindig feketébe öltözve, katonás kimértséggel közlekedett. Halálakor a temetésére küldött koszorúk egyikén ez állt: „Itt hagytál bajtárs, követlek, Kossuth.”

Nyilván sokszor eszükbe jut, hogyan alakult volna Petőfi élete, ha nem vesz részt a segesvári csatában, és életpályája szabadon kiteljesedik. Ezt soha nem tudhatjuk meg, de támpontot adhat egy vele egyidős, hozzá elveiben is közel álló márciusi ifjú, Irányi Dániel élete. Irányi Dániel Halbschuh néven egy német anyanyelvű, szász családban született a szepesi Topolyán. Apja ágostai hitvallású evangélikus lelkész volt, akinek családja a magyarsággal szimpatizáló, vele azonosulni tudó, német eredetű polgári rétegből származott. Ebből adódott, hogy Irányi – bár élete végéig keményen küzdött a kisebbségek polgári jogaiért – hazája érdekei mögött e célok többször másodlagos helyre szorultak. Iskoláit Késmárkon, Rozsnyón végezte, majd az eperjesi evangélikus kollégiumban jogot és bölcsészetet hallgatott. Felvidéki, asszimilációra kész, szász, zsidó kis- és középpolgári családból származó társaival már igen fiatalon diáktársaságot alapított, amely a magyar nyelvű kultúra terjesztését tűzte ki célul. A Magyar Nyelvmívi Intézet tagjai – köztük Kerényi Frigyes, Hunfalvy János, Henszlmann Imre és Lisznyi Kálmán – egyformán rajongtak Kossuth politikájáért és Petőfi verseiért. Az eperjesi társaság életének csúcspontja Petőfi 1845-ös látogatása volt, akit fáklyás ünnepséggel köszöntöttek. Irányi tanulmányai végeztével ügyvédi pályára lépett, csakhamar a főváros egyik legkeresettebb fiatal ügyvédjeként tartották számon, és rövidesen kinevezték váltójegyzőnek. Pestre költözésétől folyamatosan építette ki kapcsolatait Kossuthtal, valamint a vezető liberális politikusokkal, és rövidesen az Ellenzéki Kör nevű politikai társaság választmányi tagja lett. A legradikálisabb fiatalokkal – Vasvárival és barátaival – gyakori vendége volt a Pilvax kávéháznak, és 1848-ban a pesti polgári kaszinó jegyzőjévé választották. Ő volt, aki a februári párizsi forradalom után felkereste Kossuthot Bécsben, és felajánlotta támogatását a pesti liberálisok és radikálisok nevében ahhoz, hogy nyomást gyakoroljanak a hazai törvényhozásra. Visszatérve Kossuth beleegyezésével aktív szerepet játszott a forradalom előkészítésében, többek között a tizenkét pont megfogalmazásában. Március 15-én az egyik főszereplő volt, beszédet mondott a Landerer-nyomda előtt, majd a Nemzeti Múzeumnál javasolta, hogy vonuljanak elsőként a Városházára, majd utána Budára a helytartótanácshoz, a tizenkét pont elfogadtatásáért. Petőfivel közösen hangoztatták: sem nemzetiség, sem vallás közti különbséget nem engednek tenni. Ám társaik nem biztosították a kellő támogatást ehhez, és Irányi – jól átgondolva – későbbre halasztotta az ügy megoldását. A szabadságharc eredményességéért a radikálisok élén mindenfajta kompromisszum elvetése mellett kardoskodott Petőfivel együtt, ám ismét alul maradtak, de a cél érdekében alávetették magukat a többség akaratának. Csatlakozott a Nemzetőrséghez, és a későbbiekben a politikán kívül a harctéren is jeleskedett. Részt vett a földhitelintézet alapszabályainak kidolgozásában, és a büntető törvénykönyv átvizsgálásában is. Az első népképviseleti parlamentbe csak két márciusi ifjú jutott be, Irányi és Irinyi. Itt Irányi tovább küzdött a közös iskolák, a közös oktatás bevezetéséért, a felekezeti iskolák államosításáért, de legfontosabb célja a hitfelekezetek közötti válaszfalak ledöntése volt. A Bécsbe delegált országgyűlési küldöttség tagjaként tájékoztatták az udvart a hazai helyzetről, majd belépett a Jelacic elleni önkéntesekhez, ezután pedig a hadügyminiszter élelmezési biztosaként működött. Végig Kossuth politikáját támogatta – a kompromisszumok ellen volt, nem kívánt engedni a ’48-as célokból és a független nemzetállam kialakításának megvalósításából –, és a kormányzó 1849 áprilisában szakértelmét elismerendő, kinevezte Óbuda-Buda-Pest teljhatalmú kormánybiztosának. A világosi események után elfogatóparancsot adtak ki ellene, eleinte vidéken bujdosott, majd emigrálni kényszerült Párizsba. A még mindig csak 27 esztendős fiatalember így vallott ekkor: „a nép, az a nagyokat is elfelejti, nem hogy oly parányi embert megőrizne emlékezetében, mint én vagyok… és mégis nem bántam meg, hogy a népért áldoztam fel magam, s ha lehetne, újból a népért nyitnék pályát erőmnek.” Franciaországi tartózkodása idején céljául tűzte ki, hogy a világot megismertesse a magyar szabadságharc hiteles történetével, ezzel támogatást remélve egyfajta, a Habsburg-házra gyakorolt nyomáshoz. Tanulmányokat írt, levelezett Kossuthtal és aktívan részt vett a szabadságharc reménybeli folytatásának szervezésében. Álmai nem váltak valóra, és csak a kiegyezés idején térhetett haza, amikor felkérték Pécs város képviselőjének. Itthon jól látta a ’48-as célok megvalósíthatatlanságát, ám haláláig nem adta fel a reményt. A ’48-as Párt tagjaként végig radikális szereplője volt az akkori politikai életnek. 1892-ben huszonharmadszorra (!) terjesztette elő javaslatát a parlamentben a vallásszabadságról és a felekezetek egyenjogúságáról, a polgári házasság intézményének bevezetéséről és a zsidó vallás recepciójáról, mire az országgyűlés végre elfogadta. Az uralkodó engedélyezte a törvényjavaslatok benyújtását, ám megvalósulásukat – amiért Irányi egész életében küzdött – már nem érhette meg. 1892-ben elhunyt, és Kossuth, aki búcsúztató soraiban leghívebb barátjának nevezte, két év múlva követte.