A polgárok bizalma is hat az inflációra

Amikor a rendszerváltás lezajlott Kelet-Európában, a gazdasági váltás szükségességének mértékével egyenes arányban nőtt az infláció. Azokban az országokban, ahol sokat kellett változtatni, hiperinfláció következett, ahol kisebb mértékben, ott mérsékeltebb volt a pénzromlás mértéke is. Jó példa erre Ukrajna vagy Oroszország, illetőleg Románia, Bulgária esete, ahol a pénzromlás mértéke megközelítette – esetenként bőven meghaladta – az évi 100 százalékot, míg Magyarországon a legrosszabb években is „csak” 35–36 százalék volt. Mi a régióban eleve kedvezőbb helyzetben voltunk, hiszen már megvoltak a szabadpiaci gazdaság működésének csírái, illetve a külgazdaságban jórészt már nyitottak voltunk a fejlett világ felé. Egyértelmű, hogy a gazdaság stabilizálódása az infláció csökkenését is magával hozza.
A kormányoknak szem előtt kell tartaniuk, hogy az inflációs folyamatokba be tudnak avatkozni egy bizonyos szintig – azon túl azonban nem. Az infláció csökkentésére ugyanis több olyan tényező hat, amely nehezen, vagy egyáltalán nem befolyásolható. Az infláció olyan, mint egy rugó, amelyet minél jobban összenyomunk, annál nehezebb lefelé nyomni. A magyar gazdaság rövidesen beér abba a sávba, ahol már nehezebbé válik az infláció féken tartása. A pénzromlás tavaly nyár óta tartó erőteljes csökkenése ez év nyaráig valószínűleg még fennmarad, de azon sem kell majd csodálkozni, ha augusztustól beragad és csak erőteljes gazdaságpolitikai lépésekkel lehet majd tovább csökkenteni.
Nagyon fontos összefüggés, hogy az infláció mértéke nagyrészt a társadalmi bizalomtól függ és csak kis részben a reálfolyamatoktól. A folyamatokat az emberek és vállalkozások közérzete nagyban befolyásolja, amely pszichés elem aztán a reálfolyamatokban materializálódik. Sajnos a magyarok még mindig rendkívül pesszimisták, ami bizonyos esetekben a „jön a farkas, itt a farkas” esetet eredményezi. Ha például elméleti közgazdasági elemzéseket olvasok – egy-két kivételtől eltekintve –, meg vagyok győződve arról, hogy valami borzasztóan rossz dolog fog bekövetkezni a gazdaságban. A gyakorlat ezt azonban többnyire nem igazolja. Ha belegondolunk, ilyen volt a sávszélesítés vagy a minimálbér kérdése is. Meghatározó, hogy az emberek elhiggyék, pénzük egyre többet ér, és valóban csökken a pénzromlás üteme. Állításom persze nem jelenti azt, hogy az infláció elleni küzdelmet kizárólag bizalomra kell építeni, bizalom nélkül azonban nehéz eredményeket elérni. A bizalmi indexet egy ideig mesterségesen is lehet gerjeszteni, ám kis idő múlva azt a reálfolyamatoknak is követniük kell. Ha csak állítom, hogy csökken a fogyasztói árindex, ám ezt az emberek mindennapjaikban a vásárlások, a számlák kifizetése alkalmával nem érzik, ellenkező hatást generálok. Mindazonáltal ha a bizalmi index inflációs összefüggésével egyetértünk, könnyen belátható, mekkora kockázatokat jelent a társadalom bizalmával politikai, vagy vélt szakmai okok miatt játszani.
Szomorú, hogy az infláció politikai kérdés. A magyar gazdaság nyitott, ezért az inflációban is bőven benne van az egy-két százalékos tévedés lehetősége. Ha a lehető legjobban tervezzük is az inflációs politikát, akkor is 1-2 százalékkal alá vagy fölé lehet „lőni” a tényleges inflációnak a külső, általunk nem befolyásolható tényezők miatt. Visszagondolva a 2000. év folyamataira, alapvetően és negatív irányban hatott a hazai inflációra a dollár euróhoz viszonyított felülértékeltsége, az olaj és az agrártermékek árának emelkedése is. Erre érdemben nem lehetett számítani, különösen nem ilyen módon.
Az sem tagadható, hogy a jelenlegi kormány általában alultervezi az inflációt, de korántsem sanda szándék rejlik e mögött. Az előző kormány inkább enyhén felülbecsült, s ezzel együtt munkásságának második felében csökkent az infláció. Mindkettő inkább egy megközelítési technika. Amikor azonban felelőtlen inflációs politikával vádolják a jelenlegi kormányt, nehéz nem emlékeznem egy korábbi miniszternek a bértárgyalások során történt kijelentésére, miszerint „nem tudtok tőlem olyan béremelést kicsikarni, amit egy év alatt ne tudnék elinflálni”.
Sajnálatos, hogy vannak olyan tényezők, amelyeket nem számolnak ki, nem vesznek figyelembe a szakértők. Például nyilvánvalóan inflációgerjesztő hatású maga az uniós csatlakozás, az európai értékekhez való közeledés is. Azzal hogy egy fejlettebb gazdasághoz zárkózunk fel, átrendeződik a gazdaság költség- és árstruktúrája. Gondoljunk csak a bérekre: ha évi 30–50 százalékkal kell emelni a fizetéseket, akkor az óriási nyomást fog gyakorolni az árszínvonalra is. Ugyanez igaz a szolgáltatások árára, miként a mezőgazdasági, élelmiszeripari termékek áraira is. Miközben a tartós fogyasztási cikkek árszínvonala – kivéve a hozzáadott értékadó csökkentésének eszközét – aligha fog drasztikusan csökkenni.
A meglepetések elkerüléséért ezért célszerű volna kiszámolni, hogy az uniós felzárkózás mennyi extra inflációs nyomást tart a rendszerben. Jó lenne tudni, hogy az uniós bérszínvonal 60–70 százalékának elérése a következendő években mekkora inflációs nyomást okoz. Ezt pedig egyfelől a hazai közgazdász-társadalom, másrészt a polgárok és az unió felé is kommunikálni kellene.
A klasszikus modell szerint, ha sikerül az infláció mértékét tartósan alacsonyan tartani, akkor az a kamatterheket is mérsékli, aminek következtében bővül a beruházások volumene, ez pedig gazdaságélénkítő hatású. Minden alacsony költségű beruházás vagy forrás fogyasztást gerjeszt, növeli az államháztartás bevételeit, s ezen keresztül tovább nő az állam mozgástere.
Ez egy pozitív spirál, amelynek hatásai rendkívül kedvezők lehetnek. Bizonyos kedvező folyamatokat akár előre is lehet hozni. Ebben a polgári kormány nagyon izgalmas – és a modell szempontjából elgondolkoztató – lépéseket tett, s egyes esetekben olyan helyzetet teremtett, mintha a folyamatnak a feltételei már megérettek volna. Azt ugye mindenki elhiszi, hogy hazánkban az infláció előbb-utóbb évi 3–4 százalék lesz, a kamatok pedig 5–6 százalékosak. Ezt ma úgy lehet elérni, hogy elindítanak egy olyan kamattámogatási vagy finanszírozási rendszert, mint a Diákhitel. Erre ugyanis olcsó nyugati forrásokat szerzett a kormány – hosszú távra –, s a kamatszámításnál – mivel állami garanciát tett mögé –, már most is a nyugat-európai kamatszint érvényesül. Ezzel előrehozott egy később mindenképpen bekövetkező folyamatot. Ehhez hasonló történt a lakáspiaci kamatok esetében is és várhatóan hasonló folyamat indul el a közeljövőben a Széchenyi- kártyával a kisvállalkozói finanszírozásban. Vélhetőleg a példák közé kerül az agrárfinanszírozás is.
Az inflációra hatással van a nemzeti vagyon értéke is, ez pedig a túlkínálat miatt a privatizácó idején igencsak leértékelődött. Ugyanakkor a NATO-csatlakozás és az unióhoz való közeledés az ingatlanok és a nemzeti értékek esetében felértékelődést hozott az elmúlt években. Véleményem szerint 2003–2004 környékén hasonló folyamat megy majd végbe.
Mindezek alapján meggyőződésem, hogy a jövőben Magyarország gazdasági, politikai helyzetéből adódóan számolnunk kell azzal, hogy inflációs folyamatainkra olyan tényezők is hatnak majd, amelyek egy normális gazdasági környezetben nem érvényesülnek. Ezért nem elég nyugat-európai, fejlett gazdaságokból származó példákat elemezni és felhasználni, hanem saját, a magyar viszonyokhoz, reálfolyamatokhoz alkalmazkodó gazdaságpolitikai döntéseket kell hoznunk.