A társadalom a kommunista diktatúra megteremtésének eszközeit látta a népbírósági különtanácsokban, hóhértörvénynek nevezte az 1946. évi VII. tc.-t, amely egyenlőségjelet tett – mint a francia forradalomban – tényleges szervezkedés és ellenséges érzület között: a Magyar Közösség elleni pert is erre alapozták. A népbírósági ítélettel kivégzettek száma 227 főt tett ki: a börtönökbe, illetve bitófára szánt embereket az amerikai hadsereg ezredese, a pásztói születésű Himler Márton adta át Péter Gábornak. Himler 1958-ban megjelent könyvében megemlíti, hogy amikor 1938-ban Pesten járt, a magyar jobboldal szereplőiről az Országos Széchényi Könyvtárban dolgozó Waldapfel Eszter által könyvtárosi alapossággal összeállított névsort magával vitte Amerikába. (Látogatásáról a Hain Péter vezette politikai rendőrség is tudott.) Ez a lista lett aztán az alapja az amerikai hadifogolytáborokban végzett szűréseknek: Himler és tábori csendőrei nemcsak a háborús bűnösöket adták ki, hanem mindazokat, akik a keresztény magyar nemzeti gondolkodás elkötelezettjeinek számítottak a Waldapfel-féle felmérés szerint.
A nemzeti ellenállás megtörését, az ÁVH börtöneit és az ötvenes évek mártírjainak sorsát érzékletesen írja le Fehérváry István Börtönvilág Magyarországon című munkájában. Ő maga is megjárta az Andrássy út – akkor Sztálin út – 60–64. pincéit, amelyeket a Terror Házának kialakításakor csak kis részben tudtak feltárni: a feltárásból kimaradt a 64. szám alatti, volt MÁV-ház, amelynek pincéi háromemeletnyi mélységben nyúlnak el a föld alatt. A Politikai Elítéltek Közössége – amelynek Fehérváry az elnöke – kimutatást készített az ötvenes évek első felében politikai okokból kivégzett bajtársakról: a listán több mint 320 ember szerepel, s legalább ennyi az agyonvertek száma. Pusztított a betegség is. A Mosonyi utcai, a volt dologházból kialakított ÁVH-s börtönben és a börtönkórházban 1952-ben a jelentések szerint „járvány, öngyilkosság következtében nagymérvű volt az elhalálozás a hadifogságból hazajött és ellenőrzés alá vont horthyista főtisztek és tisztek között”. Aztán még egy elgondolkodtató feljegyzés: „Név szerint nem tudták, kit temetnek el, mert semmiféle hivatalos eljárás vagy feljegyzés nem történt a konspiráltan eltemetett személyekről.”
A halálra ítélt, majd kegyelemből életfogytiglant kapott Király Béla tábornok visszaemlékezéseiben sajátos elméletet dolgozott ki arra, hogyan kelthették halálhírét a Gyűjtőfogházban, amikor kivégzését várta a Kisfogházban. „Ha kivégzés volt, mindig többet akasztottak egyszerre. Valószínű, hogy az ÁVH praktikus akart lenni, és összegyűjtötte a jelentéseiben szereplő halottakat, hogy egyszerre végezze ki őket a valóságban… Az előírt kivégzési dátum és a valóságos kivégzés között az ember teste, esze, lelke az ÁVH rendelkezésére állott.” (Így járt a háborús bűnösként már régen halálra ítélt Bosnyák Zoltán, akit csak 1952-ben – miután megíratták vele egy cionista per forgatókönyvét – akasztottak fel.)
A bv Kozma utcai központi nyilvántartása tud olyanokról is, akiket szabályos bírósági ítélettel lopásért akasztottak fel. Soltész József kőművest viszont már a statáriális bíróság ítélte halálra lopásért: 1956. december 13-án a miskolci lőtéren lőtték agyon. Az ő neve véletlenül került rá a kivégzettek listájára, de akkor hol lehetnek a többi statáriálisan kivégzett, a szovjet hadsereg ellen harcoló felkelők nyilvántartásai? Az 1936-ban született Mány Erzsébetet a kecskeméti rögtönítélő bíróság ítélte halálra, s 1957. február 2-án a szegedi Csillagban az ítéletet végre is hajtották. Miért kellett egy huszonegy éves lányt fegyver- és lőszerrejtegetés miatt ilyen gyorsan a másvilágra küldeni? Mi mindent nem tudunk!
Az Igazságügyi Minisztérium 1970-ben összeállított statisztikája szerint 966 embert ítéltek politikai okokból halálra a szocialista Magyarországon.
origo.hu
Magyar Péter megfenyegette a gyermekotthon vezetőjét: „Ennek k…rva nagy következményei lesznek”
