Benes szelleme

A véres, bűnös eszmékkel terhelt XX. század árnya vetül ismét a történelem rossz szellemeitől oly keményen sújtott Közép-Európára, és a választási kampányok dühös indulatával keveredve tovább mérgezi a térség országai közötti, a múltban egymáson ejtett, s máig lassan begyógyuló sebek érzékenysége miatt oly törékeny viszonyt. Előbb a határon túli kisebbségek anyaországi támogatásának, a magyar státustörvénynek az ügye korbácsolta fel egyes szomszédainknál a nacionalista érzelmeket, majd most a cseh–német viszonyt is üszkösödő sebként mérgező Benes-dekrétumok szelleme kísért.
A kérdést Milos Zeman állította ismét az érdeklődés középpontjába, amikor az osztrák Profil című hetilapnak nyilatkozva „Hitler ötödik hadoszlopának” minősítette a szudétanémeteket, akik számára így a hazaárulásért szokásos halálos ítélet helyett a kitelepítés még humánusnak is tekinthető. A cseh kormányfő cinikus szavai miatt Németországban és Ausztriában is hatalmas volt a felháborodás. Ez a hangulat körüllengte Joschka Fischer külügyminiszter – aki történetesen kitelepített budaörsi sváb szülők gyermeke – múlt heti prágai vizitjét is, hiszen a közben Arafatot és Haidert is Hitlerhez hasonlító Zeman csak annyiban próbálta mérsékelni kijelentését, hogy esetleg hajlandó lenne kárpótolni a kitelepített antifasiszta szudétanémeteket. A baloldali német koalíció és Günter Verheugen EU-bővítési biztos – a Közel-Keletet érintő otromba jelzők tisztázása felé terelve a figyelmet – már-már hajlott is elfogadni a gyenge prágai magyarázatot, ám a breslaui katlanból menekült sziléziai német családban született kancellárjelölt, Edmund Stoiber a társadalom nagy részének kemény bírálatába ütközött. Így visszavonulót fújtak, és immár kétséges Schröder német kancellár márciusi csehországi útja. Ebben a hangulatban kapta a problémakörrel vissza-visszatérően foglalkozó Európai Parlamentben egy másik, egykor közvetlenül érintett ország miniszterelnökeként a kérdést Orbán Viktor. Esze ágában sem volt tehát ezzel a kényes problémával előhozakodni. De ha már szóba került, felvetette, hogy a kollektív bűnösség elve belefér-e az európai jogok szellemébe. Enynyi, és nem több, amit aztán a hazai ellenzék nagy örömére Prágában és Pozsonyban alaposan felfújtak, a megjegyzésre hivatkozva bojkottálták a visegrádi csúcsot is. Ráadásul hatalmas öngólt rúgva, a kérdés felpörgetésével éppen e két fővárosban kapcsolják öszsze a Benes-dekrétumok ügyét a csatlakozással.
Prága vagy Pozsony tüskés indulata azonban még valahogy logikusnak is tűnik, hiszen mint a prágai Mladá Fronta Dnes írta, politikusaik azért nem érvényteleníthetik a Benes-dekrétumokat, mert nincs bátorságuk beismerni az egykori hibát és azt népükkel közölni. Ezenkívül tudvalévő, hogy mindkét ország választások előtt áll, és a nacionalista húrok megpendítése a tapasztalatok alapján nagyon is kifizetődő. Érthetetlen ezzel szemben, hogy „ámokfutásról, Visegrád szétveréséről” beszélve miért sorakozik fel az önös cseh és szlovák érvek mögé a hazai ellenzék, a választási kampány tárgyává silányítva a külpolitikát, semmibe véve a nemzeti érdekeket. Tudnia kéne, hogy éppen a magyar kormány volt az, amely igyekezett felébreszteni Csipkerózsika-álmából a V4-eket. Azt sem gondolhatja komolyan az ellenzék, hogy a XX. század olyan maradékait, mint a Benes-dekrétumok, magunkkal kellene cipelni a XXI. században is. Ha mégiscsak ezt tenné, azzal csupán azt igazolná, hogy maga is a múlt századból itt maradt kövület.