Önt két feladattal bízta meg a kormányfő: számolja fel a súlyos ciánszennyeződés következményeit, és koordinálja a folyó ökológiai gyógyítására irányuló munkálatokat. Nyugodt lelkiismerettel távozott a Tisza mellől?
– Csak részben. Sok befejezetlen munka van még ott, ám a teendők már túlnőnek egy meghatározott időre megbízott kormánybiztos hatáskörén. A nagybányai Aurul bányaipari vállalattól érkezett cianidszennyeződés következményeit ökológiai szempontból többé-kevésbé sikerült felszámolni. A Tisza „természet közeli állapotba” történő visszaállítása azonban két év alatt lehetetlen. Nem igaz, hogy tökéletesen rendben van a folyó. Ha azt kérdezi, hogy van-e benne hal, azt válaszolom, van, és ha arra kíváncsi, hogy biztosított-e a Tiszából élő csaknem százötven halászcsalád megélhetése, akkor is igennel válaszolok. A víz alatt azonban koránt sincs minden rendben: ott most versengés folyik az élettér elfoglalásáért, ami évtizedekig tart majd.
– Eszerint bizonytalan a Tisza és az odaát eredő folyók jövője?
– Igen, mert elsősorban román területen – jelesül a Szamos vízgyűjtőjében – tovább működnek a szennyező források. Ezek 200-300 éves bányaművelések „eredményei”. Az ott keletkező és a mi folyóinkba jutó veszélyes hulladék nem rakható hordókba, nem szállítható el több millió köbméter szenynyezett föld. A nehézfémszennyezés rendkívül alattomos módon hat. Az emberi és állati szervezetre veszélyes anyag folyamatosan érkezik a Tiszába, a Körösökbe, a Marosba. A nehézfémek itt leülepednek, beépülnek, mobilizálódnak, és előbb-utóbb súlyos egészségkárosodást okoznak.
– Az ökológiai „gyógykezelés” tehát csak az egyik beavatkozás volt? Mit vár az új Vásárhelyi-tervtől?
– A cianidszennyeződés felszámolását és a halászok megsegítését jórészt elvégeztük, most az egyes tárcáknak kell átvenniük az irányítást. Ha a vízgazdálkodás teendőit nézzük, az új Vásárhelyi-terv érzékeny az ökológiai problémákra. Úgy látom, az elsődlegesen árvízvédelemre irányuló tervbe beépülnek a hullámtérvédelem ökológiai szempontjai is: a mérnökök ma már nemcsak a műszaki kérdésekkel foglalkoznak, hanem mielőtt víz- és ármentesítő tározókat építenek, ökológiai hatástanulmányokat is készíttetnek. Örömmel látom, hogy a vízgazdálkodás egyre inkább az ökológia irányába mozdul el.
– Igen ám, csakhogy egyre többet hallani arról, hogy beszűkült a mozgásterünk. Az úgynevezett „felvízi országoktól” hazánk csak kérhet, de nem követelhet intézkedéseket a természeti katasztrófák megelőzésére.
– Valóban, mi csak kérhetünk, ők viszont azt kérdezik: mit kapnak cserébe? Egyvalamit tehetünk: nemzetközi – és nem magyar–román – egyezményt szorgalmazunk. Ha eljutunk egy közös, öt országot – hazánkat, Ukrajnát, Szlovákiát, Romániát és Jugoszláviát – érintő, összehangolt vízgazdálkodási, erdészeti, mezőgazdasági, biológiai és turisztikai egyezmény aláírásáig, és el tudjuk fogadtatni, sőt támogattatni a Tisza vízgyűjtőjét európai régióként, akkor megfogalmazhatjuk a reményeinket. Hozzáteszem: ez dollármilliárdokba kerül.
– Úgy tudjuk, az Európa Tanács elkészített egy meglehetősen hosszú nevű egyezménytervezetet, és a múlt év decemberében Strasbourgban tárgyalóasztalhoz ültek az említett öt ország szakértői, hogy első körben megvitassák a keretegyezmény tervezetét. Mire jutottak a vitában?
– Február 28-ig minden ország megteszi az észrevételét, abban azonban már megszületett az egyetértés, hogy a „Tisza vízgyűjtőjének fenntartható fejlesztését szolgáló regionális, általános fejlesztési egyezmény” hatékonyabb lesz, mint az országok közötti kétoldalú megállapodás.
– Ön azonban más javaslatot is tett a Tisza vízgyűjtőjének és magának a folyónak a megóvására. Kifejtené?
– A folyó környezeti biztonsága rendkívül ingatag. Javasoltam egy nemzetközi Tisza-intézet felállítását. Ez nem kutatóintézet lenne, és leválna a Duna-egyezményről. Megjegyzem: a Duna egészen más típusú folyó, mint a Tisza, az egy nagy nemzetközi hajózási csatorna, és az élővilága sem olyan gazdag, mint a „mi Tiszánké”. A Tisza-intézet turizmusfejlesztési célokat is szolgálna. De legfőképpen azért volna szükség rá, hogy megvalósuljon egy nemzetközileg is elfogadott monitoringrendszer. A mostanit ugyanis nem fogadom el. Lehet, hogy e kijelentésemmel haragosokat szerzek magamnak, de emlékeztetnék rá: a ciánszennyezéskor történt méréseket azért nem fogadták el, mert nem nemzetközi standardok szerint készültek. Meggyőződésem, hogy a jelenleginél sokkal többet kell tudnunk a Tiszáról, ezért is bátorkodom szorgalmazni a Tisza-intézet felállítását. Nem történhet meg még egyszer, hogy kétségbe vonják a mérési adatainkat.
– Nem esett még szó a tiszai halászok megsegítéséről, holott önt, a „Balaton főhalászát” szinte megváltóként várták a folyóból élők.
– Lehetséges, hogy megváltóként vártak, ám én voltaképpen visszamentem a Tiszához. Habár 1958 óta a Balatonnál teszem a dolgomat, mint említettem, a másik „kedvesem” a Tisza. Majdnem minden halászt ismerek ott, és a gondjaikkal is azonosulni tudtam, tudok. Persze nem volt ütközésmentes a kormánybiztosi munkám, mivel a vállalkozókkal való konfliktusaim a halászokat is érintették. Gondolhatja, hogy senkinek sem tetszettek az első intézkedéseim, az általános halászati, horgászati, telepítési és fogási tilalom elrendelése. Nem tetszettek a vállalkozói szférának, a kereskedelemnek, a vendéglátóiparnak és a turizmusból élőknek sem. Lehet tehát, hogy megváltóként vártak, ám a szigorú intézkedések elrendelése után már nem tekintettek annak.
– Megnyugtató-e a csaknem másfél száz halászcsalád sorsa? Visszaadta-e a hitüket?
– Úgy érzem, igen. A rászorultak átmeneti segélyt kaptak, a foglalkoztatási gondjaik megoldását pedig egy, a kormánybiztosi iroda mellett létrehozott kht. segítette. Természetesen haltelepítéssel is a segítségükre siettünk. Ragaszkodtam ahhoz, hogy csak őshonos halat telepítsünk a folyóba, tógazdaságit még véletlenül sem. Így került a kipusztultak helyébe tiszai nyurga és pikkelyes ponty, kecsege, süllő, csuka, harcsa, compó. A süllőállomány egyébként csak az idén „tér magához”.
– Érdemes lesz-e a tavasszal kievezni halászladikkal a folyóra, vagy kiülni a partjára horgászbottal? Sikerült-e pótolni az elpusztult állományt?
– A cián olyan módon pusztította a halállományt, hogy úgynevezett menekülési szakaszok keletkeztek a folyóban. Ahova elmenekült a hal, ott sokat fognak, ahonnan elmenekült, ott keveset. A Felső-Tisza a mellékfolyóknak köszönhetően gyorsan rendbe jött. Egyébként több évtizedes tapasztalatom, hogy a halászok a szegény vízhez is ragaszkodnak. Nem tudok olyan tiszai halászról, aki mesterséget váltott volna. Ők is bíznak benne, hogy a Tisza nemsokára újból gazdag halállományú folyó lesz.
– Elköszönt-e kormánybiztosként az ottani halászoktól?
– Nem köszöntem el, a mandátumom lejártával csak a hivatalomtól váltam meg. Ungvári születésű emberként ezer szállal kötődöm a tiszaiakhoz, és ha segítségre szorulnak, megyek. Azoktól a miniszterektől, államtitkároktól sem köszöntem el, akikkel két éven át együtt dolgoztam, mert remélem, Gönczy Jánosként továbbra is igényt tartanak szakmai tanácsaimra, barátságomra. Ne tűnjék önmarcangolásnak, hogy újfent azt mondom: aggaszt a súlyos veszélyeknek kitett folyó sorsa, és mindaddig nyugtalanít a jövője, amíg nem látom a megmentésére, biztonságának garantálására hivatott nemzetközi összefogást.
– Január elseje óta ismét ön a Balatoni Halászati Rt. első embere. Úgy talált-e a tóra, ahogyan elhagyta? Visszavárták-e a munkatársai?
– Jólesett, hogy visszavártak, mert két év alatt el lehet felejteni egy embert, kiváltképpen egy vezetőt. Megváltozhat róla a vélemény. Ami a halgazdaságnál történt változásokat illeti, még alapos tájékozódásra van szükségem, amit viszont a Balaton állapotáról tudok, az megnyugtató. Egyébként a kormánybiztosi irodából is folyamatosan figyeltem, hogy mi történik a legnépszerűbb üdülőkörzetben, és úgy látom: a magyar turizmus érdekében ez a kormány sokat tett a tóért.
– Három éve, amikor ugyanitt, az irodájában beszélgettünk, úgy fogalmazott: a Balaton olyan helyzetben van, mint a beteg menyasszony, tudják, hogy nem egészséges, mégis táncba rángatják az esküvői lakomán. Ezzel arra célzott, ahelyett hogy gyógyítanák a tavat, mindenki hasznot akar húzni belőle. Gyógyul-e a Balaton?
– Úgy látom, egészségesebb, mint néhány éve, ám még sok minden szükséges ahhoz, hogy valamennyi szempontból gyógyultnak minősítsük. Ökológiai tekintetben még sokféle vizsgálatra és gyógyító beavatkozásra szorul. Amiként a Tiszáról, a Balatonról sem teljes még a tudásunk, és ebbe nem nyugodhatunk bele. Arról ne kérdezzen, hogy melyek a legsürgetőbb víz- és környezetvédelmi teendők, mert én „csak halász vagyok”, és elsődlegesen az a törekvésem, hogy a gazdálkodási szempontoknak, tehát a halászatnak, a horgászturizmusnak és ezzel az idegenforgalomnak megfeleltessem a cég munkáját.
– Beszéljünk akkor ez utóbbiról. Miként látja a vezérigazgató a halászati rt. jövőjét, a tó „haltermelő képességét”, továbbá a halászok és a horgászok közötti viták feloldásának lehetőségét?
– Arra kell törekednünk, hogy mindjobban kiszolgáljuk a balatoni turizmust, elsődlegesen a sporthorgászatot. Ez igen nehéz feladat, mert rögvest szembe találjuk magunkat a tó eltartóképességével. Az élővilág, a halállomány nem pusztítható, sanyargatható a végtelenségig. Mielőbb el kell dönteni, hogy több horgász legyen a Balatonnál, vagy kevesebb, de többet fogjon. Ha többet fog, akkor minőségibb, változatosabb legyen-e a kínálat. Tartok tőle, hogy igaz: nyaranként százötvenezer horgász lógatja a vízbe a csalit. És hallottam olyan szélsőséges véleményt is, hogy a tóban lévő több tíz tonnányi szerves anyag jó részét éppen a horgászok juttatják a Balatonba a szintetikus halcsalogató aromák használatával. Lehetséges, hogy ez utóbbi tekintetében is vízvédelmi szigorra lenne szükség. Nem beszélve az orvhalászok megfékezéséről, akik évenként közel egymilliárd forintnyi bevételkiesést okoznak a gazdaságnak.
– A Tiszánál a cianidszennyezéssel viaskodott, itt a busa az első számú közellenség. Azt hallani, a halgazdaság magára maradt a „tó teheneivel”, a busákkal vívott háborúban.
– Egyes kókler becslések szerint a Balatonban 60 ezer tonna busa úszkál, az azonban igaz lehet, hogy 30-40 ezer tonnánál több van benne. A mi évi fogásunk 300 tonna, amelynél jóval több a teljes busaállomány évi súlynövekedése. Úgy gondolom, ez már önmagában is elég nagy bajt sejtet. Arról is vannak információink, hogy a tó egyes befolyóiban szaporodik a busa, ezért sürgető feladat az ívóhelyek lezárása. Iszonyatos nagy gond a busabiomassza mennyisége, ezért is szorgalmazom, sürgetem a Balaton-kutatás e területét, mert nem győzöm hangsúlyozni: ez nem a halászati részvénytársaság feladata. Mi nyereségorientált cég vagyunk, nem tókutató tudományos intézet. Megjegyzem, halászattechnikai kutató-fejlesztő intézetre is sürgető szükség volna, ilyen Magyarországon nincs, s ez kétségbeejtő.
– Ezért mondott csődöt a finn hajókkal való busalehalászás is?
– Nem vált be az északi országtól vásárolt két hálóhúzó hajó, ezért át kell alakítanunk őket. De a halászhálógyártás is akadozik. Annak idején az NDK-ból vásároltunk halászhálót, és többnyire még azokat használjuk. Ami pedig a busalehalászás, -ritkítás jövőjét illeti, a halászati rt.-nek erre nincs évi 300-400 millió forintja. Ehhez állami támogatást kérünk, és remélem, kapunk is az elkövetkező öt-tíz évben.
– Gondolom, azért is szükséges a busainvázió megfékezése, mert mivel fogytán van a tóban a cégnek korábban igen jelentős bevételt biztosító angolna, romlott a gazdaság mérlege.
– Az emlékezetes 1991-es halpusztulás óta nincs angolnatelepítés. Régebben előfordult, hogy a külföldön legjobban értékesíthető angolnából 600 milliós bevételünk származott, később 200-300 millióval gazdagított bennünket. Most, hogy fogytán a víz a tóban, és lassan két éve, hogy nincs vízeresztés a Sió-zsilipnél, az angolnacsapda sem működik. Ez nagyon szomorú.
– A horgászok pedig azért haragszanak, mert a halgazdaság kifogja előlük a halat. Igaz ez?
– A horgászfogás minden évben több volt a Balatonnál, mint a halgazdasági, kivéve az angolnát. A telepítések cáfolják a horgászpanaszokat. Mindazonáltal megértem a horgászokat, ha kiülnék pecázni, biztosan én is fogas süllőre, a Balaton hungaricumára, pontyra, harcsára vagy csukára áhítoznék.
– Arról még nem esett szó, hogy mivel tölti szabad idejét az exkormánybiztos, a halászati rt. vezérigazgatója, ha egyáltalán vannak szabad órái. Tárgyalóasztalának üveglapja alatt a Balaton hatalmas térképe látható, íróasztalán a Tisza című tudományos lap árulkodik arról, hogy van mit olvasnia. A pianínó viszont hiányzik az irodájából…
– Gondolom, megmosolyognának, ha késő este vagy éjszaka bárzene szűrődne ki az irodámból. Rég volt már, pontosabban az ötvenes évek végén, fonyódi „halászinas” koromban, hogy a tótrágyázás után délutánonként a zongora mellé ültem az akkor népszerű „ötórai teákon”. A zenét szeretem, de mostanában csak hallgatom, ha tehetem. Minden időmet leköti két „kedvesem”, a Balaton és a Tisza jövőjén való elmélkedés. Remélem, elhiszi.
Gönczy János 1939. augusztus 16-án született Ungváron. Az általános iskolát szülővárosában végezte, majd, miután a családja áttelepült Magyarországra, a rákospalotai Dózsa György Gimnáziumban érettségizett. Munka melletti tanulással agrártudományi egyetemi diplomát szerzett.
1959–60-ban halászinas Fonyódon, 1960–63 között Ribiánszky Miklósnak, az Országos Halászati Felügyelőség igazgatójának megbízottjaként kutatási segédmunkát végez Keszthelyen, 1964-től a Haltenyésztési Kutatóintézetben, majd az Országos Halászati Felügyelőségen dolgozik, 1973-ban kinevezik a Halászati Szövetség természetes vízi országos főagronómusának.
1987–1990 között Brazíliában tanulmányozza a trópusi haltenyésztést, hazatérése után egy halászati szervező-fejlesztő vállalkozói iroda vezetőjeként tevékenykedik. 1993-tól a Balatoni Halászati Rt. vezérigazgatója. 2000–2001-ben Orbán Viktor miniszterelnök felkérésére tisza–szamosi kormánybiztosi feladatokat lát el. 2002. január 1-jétől, mandátumának lejárása után visszatért a Balatoni Halászati Rt.-hez, és folytatja vezérigazgatói munkáját.
origo.hu
A Patrióta kiderítette, mit gondolnak a magyar nők Magyar Péterről - videó
