Könyvesház

A siker anatómiája
Egy falat Magyarország
Papp Ágnes Klára
Egy-egy ország konyhája különösen alkalmas arra, hogy képet adjon az adott népről. Persze népe is válogatja: az angol vagy a flamand konyha talán (bár lehet, hogy a hozzáértők rám cáfolnának) kevésbé alkalmas erre a szerepre, mint teszem azt a magyar (vagy az olasz, a francia – és említhetnék még sok más enni-inni szerető népet). Furcsa ellentmondás, és énképünkre rendkívül jellemző, hogy ezt a lehetőséget – a látszattal ellentétben – oly kevéssé használjuk ki. Mert magyar szakácskönyv kétféle létezik. Az egyik a külföldiek számára előállított „turisztikai” termék, amely azt tükrözi, mit gondolunk mi magunkról, vagy inkább, hogy mi vagyunk a legkészségesebb vevői a saját magunkról gyártott sztereotip képnek. Ezek szerint a magyar konyha gulyásból, paprikásból és tökös-mákos rétesből áll, esetleg – rögtön utána – Gundel-palacsintából. Hogy ez mennyire nem nyújt hiteles képet mai étkezéskultúránkról (csakúgy, mint a gulyát hajtó, bő gatyás hortobágyi legény napjaink Magyarországáról), azt talán nem szükséges ecsetelnem.
Más a helyzet a honi vevőknek szóló, használható magyar szakácskönyvekkel. A Horváth Ilonák, F. Nagy Angélák, Túrós Emilek és társaik kötetei, amelyek szinte minden háztartásban fellelhetők, több száz, nap mint nap elkészíthető receptet tartalmaznak, sokkal jobb képet adva a magyar konyháról, életről és valóságról, mint a szép kivitelű, de valójában nem túl hízelgő, turistáknak szóló kiadványok. Viszont nem jutnak messzebbre a záhonyi vagy a szentgotthárdi konyhapolcnál. Noha nyilván más az elvárás az egyikkel és a másikkal szemben, mégis rendkívül jellemzőnek tartom, hogy a kettő között szinte áthidalhatatlan szakadék húzódik. És őszintén remélem, hogy a mostanában feltünedező, a szakadékot betöltő kiadványok megjelenése, mint amilyen a Gergely Anikó írta, igazán kitűnő Magyar kóstoló, már a két – az önmagunknak és a magunkról másoknak alkotott – kép egészséges közeledését jelzi.
A kötet a német Könemann kiadó Culinaria sorozatának egyik kiadványa (a Vince Kiadó itthoni képviseletével), és hamarabb jelent meg németül, angolul, olaszul, spanyolul, dánul és svédül, mint magyarul. Nem (csak) szakácskönyv, hanem – mint alcíme mutatja – „gasztronómiai utazás” is. Nem a szokásos (levesek, előételek, húsok stb.) felosztást követi, hanem tájegységenként járja be az országot, és szórakoztató-asszociatív rendben idéz fel történelmet, kultúrtörténetet, mutat be vidékeket, ismertet ennek kapcsán recepteket, idéz költőket, szól híres magyarokról és hétköznapi szokásainkról. Nem hamis magamutogatással, nem is a tényfeltárás dühödt igyekezetével, hanem nyugodt, öniróniától sem mentes, szórakoztatóan tálalt, valódi önismerettel ír Gergely Anikó. Nem csak a tiszai halászatról és halászléről, a tokaji borról, a pörköltekről, a gulyásról (ennek kapcsán a fűszerpaprika karrierjéről, a szürke marháról és a bográcsról) szól külön fejezet, nem csak a réteskészítés műhelytitkairól, húsvéti népszokásokról, a Gundel és a Gerbeaud történetéről, a disznóvágásról (disznótoros receptekkel körítve). Olvashatunk itt a savanyú káposztáról (és a belőle készülő fogásokról), a tejfölről, a túróról, a kecskeméti barackról, a szatmári szilváról (a pálinkáról is, de a befőzésről, az aszalásról, a gombócról, a derelyéről is), a szalonnafajták garmadájáról (hogy fölmerül az olvasóban a kérdés: ha a franciák olyan büszkék sokféle sajtjukra, minket mi akadályoz meg abban, hogy büszkék legyünk a „szalonnakultúránkra”?), a kovászos uborkáról, a magyar konyhára oly jellemző levesekről, a szódavízről, amely Jedlik Ányos szabadalmazott találmánya. És a hétköznapi, alig-alig tudatosuló, de egy külföldi számára jellegzetesen magyar evési szokásokról és fogásokról is szó esik: a lángosról, a vasárnapi rántott húsról, a nyári fagyizásról, az éjszakába nyúló szalonnasütésről, a gesztenyepüréről, a szotyiról, a talponállókról. A bőség zavara.
Ezek mind mi vagyunk. A magyar olvasó kétségtelenül ezt érezheti át. A kötet képanyaga ugyanezt a sokszínűséget tükrözi, és nem csak az étvágygerjesztő ételfotókban és a változatos tájak bemutatásában, ahogy ez egy gasztronómiai útikalauztól el is várható. Hanem a helyek és az emberek ábrázolásában is: a Centrál kávéház a tízes években és a kisari pálinkafőző; Savanyó Jóska pödri bajszát, és dinnyés Sárika mosolyog ránk a négyes út mellől; világraszóló lakodalomra főznek kondérokban tyúkhúslevest, és a mesterszakács ügyködik elmélyülten valamely bonyolult ételköltemény elkészítésén; Körös menti halászléfőző versenyen gumicsizmában kavargatják a kondért, kellemes borközi hangulatban; sül a palacsinta, a közértes néni ropogós kenyeret kínál; a piacon petrezselymet árulnak fejkendős nénikék; pirospozsgás bácsi büszkén mutatja az elkészült gyulait (arcszíne a kolbászéval vetekszik); szalonnázó vasutas elmélyülten vágja a hagymát a bugylibicskájával; cigányprímás izzad a balatoni csárdában. Ezek a képek tárgyukban (alanyukban) gyakran hasonlítanak az úgynevezett „szociofotókhoz”, mégis alapvetően mások: nem szürke nyomor és tétlenség, hanem színes élet és a jókedvvel (jó étvággyal) végzett tevékenység sugárzik belőlük. Nem a prospektusok vendégváró (borravalót remélő) mosolya, hanem az életben a maga helyét megtaláló, azért megdolgozó, elégedett emberé.
(Gergely Anikó: Magyar kóstoló. Gasztronómiai utazás. Vince Kiadó, Budapest, 2001. Ármegjelölés nélkül)

Volt egyszer egy kabaré
A debreceni Dongó Színpad
Gőz József
Nem hiszem, hogy mindezt nem előre tervezték így. S most nagyokat nevet rajta az égi redakcióban Pálfy Jóska és Pálffy Pista. (Azaz mit nem mondok, Pálfy József, a legendás hírű újságíró-fejedelem és Pálffy István angolprofesszor, a Debreceni Egyetem nyugalmazott rektorhelyettese.) Mármint azon, hogy haláluk után hagyja el a nyomdát az a könyv, amelyet utóbbi írt kettejük közös művéről, az ötvenes és hatvanas évek nagy sikerű debreceni kabaréegyütteséről, a Dongó Színpadról.
A könyv tulajdonképpen egy vidéki kabarészínház – amelynek azóta sem volt követője – történetét mutatja be 1953-as megalakulásától 1965-ös megszűnéséig. A Dongó mindvégig ellentétes hatások alatt működött. Hogy mást ne említsünk, az együttes tagja volt a közelmúltban elhunyt Obersovszky (Oby) Gyula, aki akkoriban a megyei lap kulturális rovatánál dolgozott. Ő adta be a kultúrát is szigorú ellenőrzés alatt tartó pártkorifeusoknak, hogy a humor a „hibák kijavításának” legfontosabb eszköze. A színpad tagjai közül többen köztisztviselők voltak. Olyan kabaréba illő jelenetek is előfordultak, hogy ugyanaz a főnök, aki előző este hasfájásig nevetett a beosztottai komédiázásán, másnap reggel letolta őket, hogy nevetségessé tették a rendszert. Noha egy-egy meredekebb tréfa után többször felmerült a lehetőség, hogy betiltják az együttest, mindig akadt olyan bürokrata, aki úgy vélte, még mindig jobb, ha biztonsági szelepként a kabaréban „engedik ki a gőzt” az emberek, mint ha az utcán robbanna az elégedetlenség.
A kényszerű kiválások miatt azonban 1965-re befellegzett az együttesnek: Heller József gyógyíthatatlan beteg, Oby és Pálfy József budapesti újságíró lett, utóbbi később Párizsba tette át a székhelyét mint a távirati iroda tudósítója. Pálffy István, a könyv szerzője tudományos pályára, mások vezető köztisztviselői beosztásba kerültek. 1967-ben még megpróbálták feltámasztani a debreceni Dongó Színpadot új tagokkal, de nem sikerült. Most már csak ez a könyv és a túlélő tagok őrzik a tucatnyi évet és több mint ezer előadást megért vidéki kabarészínpad emlékét.
(Pálffy István: Volt egyszer egy Dongó Színpad. Modyan Bt. Kiadó, Debrecen, 2001. Ármegjelölés nélkül)

A klasszikus elvágyódó
Goethe Kelet-versei
Balavány

Olyan a szíve, mint a békasó – mondta Petőfi Goethéről. Lehet a német irodalom óriásáért rajongani, lehet tőle viszolyogni, de évszázadokat beragyogó irodalmi kvalitását elvitatni aligha. Míg kortársai közül sokak életműve muzeálissá vált, a Goethe-költészet ma is eleven. Nyilván ennek köszönheti sikerét a tartalomhoz méltó kiállítású, szép verseskötet, amely a költő időskorban írt „Kelet-verseit” tartalmazza.
Goethe eredetileg is önálló kötetbe tervezte a költeményeket – díván a perzsa irodalomban versgyűjteményt, a politikában ülést, összejövetelt jelent, de mi belehalljuk a kényelmes heverőt, a latinos műveltségűek a divine (isteni) jelzőt is. Mindez helytálló asszociáció. E versgyűjtemény imaginárius utazás a mesés, misztikus Közel-Keletre, ahol egyébként Goethe sohasem járt. A XVIII. századi egzotikumkeresésnek legalább olyan kézenfekvő színtere volt a Közel-Kelet, mint az avantgárdnak Afrika vagy a déli szigetek világa. Goethe vén hedonistaként bogarászta végig a Keletre vonatkozó összes kulturális sztereotípiát. Mámor, gyönyör, vad szabadság, titkokba merülés, bölcselkedés, szerelem és újra szerelem. Múzsája egy Marianne nevű tollforgató polgárleány (a versekben Szulejkaként szerepel). Bőségesen kapunk a misztikumból is: Goethe a protestantizmus és a katolicizmus, Napóleon és Németország, kereszténység és pogányság kóstolgatása után az iszlámnál kötött ki. A magát szívesen ünnepeltető literátorcézár, a szalonok agg tréfamestere vélhetően megcsömörlött mindattól, ami körülvette, és megmerítkezett valami másban („Napkeletre, fuss el messze / ősi szellőt lélegezve” – mondja a bevezető versben). A költemények olyan csodás ékszerdobozok, amilyeneket a világoskék tapétás budoárokban bontogattak. A tolmácsolás avatott és ihletett fordítók keze munkája.
(J. W. Goethe: Nyugat-keleti díván. Magyar Könyvklub, Budapest, 2001. Ára: 1990 forint)

Lélek és tudomány esszéi
Vak akarat és önző DNS
R. J.

Schopenhauer nem tudott semmit a DNS-ről. Mégis furcsa párhuzamot lehet felfedezni a „világ mint akarat”, a minden élőlényt ösztönző élni akarás elmélete és az „önző DNS”-sel kapcsolatos mai gondolatmenetek között. A német filozófus szerint ennek az akaratnak nincs semmiféle valódi célja: tulajdonképpen végtelen törekvés. A DNS – minden molekulák legzseniálisabbja – kódnyelv, amelyen bolygónk minden élőlénye számára írták az utasításokat. A DNS számára az egész biológiai világ olyan eszköz, amely az ő cél nélküli reprodukcióját szolgálja.
E különleges eszmefuttatás a bevezetője Georg Klein esszégyűjteményének, amely az orvostudomány legmodernebb tanításait ötvözi az emberiség legősibb gondolataival. A nem szokványos tartalom a szerző nem átlagos életútjára is utal: Georg Klein világhírű rákkutató Magyarországon született, a második világháború idején a haláltábor elől menekülve Svédországba emigrált. A kiváló írói érzékkel megáldott orvos az élet csodáját és igazságát keresi, s ehhez segítségül hívja a lélek táplálékaként szolgáló zenét, művészetet, költészetet és a test működéséről gondoskodó alkotórészeket, a géneket, sejteket. Miközben megismerjük a saját súlyos szívműtétjének előzményeit, lezajlását, lábadozásának időszakát és élni akarásának vágyát, képet kapunk a fajbiológia történetéről, a DNS-sel kapcsolatos vizsgálatok új eredményeiről. Művelt kifejezésmód és mély gondolatok vezetnek végig egy ember életútján, aki megosztja velünk agályait és örömeit, életszeretetét és halálfélelmét, megismertet a barátaival, családtagjaival, tudósokkal, művészekkel. S aki megpróbál rávezetni bennünket, hogyan éljünk együtt halandóságunk gondolatával.
Georg Klein: Vak akarat és önző DNS. Ford: Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2001. Ára: 1990 forint)

Macskahíradó
Az Animus Kiadó új gyermekregényei
H. K.
Ha egy üzlet beindul, nem szabad abbahagyni. A kis családi vállalkozásként indult Animus Kiadónak bizony beütött az üzlet, hiszen más nem látott fantáziát a magyar könyvpiacon a Harry Potter-sorozatban. Animusék mertek és nyertek, s felülve a siker szekerére, azóta is ifjúsági könyvekkel próbálnak boldogulni a piacon. Szerencséjük van, hiszen nevük a sikerkönyv védjegye lett, és úgy tűnik, biztos kézzel válogatnak, külföldi, elsősorban angolszász irodalmat közvetítve a magyar olvasóknak.
Nem kizárható, hogy legújabb két kötetük is hamarosan felkerül a sikerlistákra. Nem érdemtelenül. A Macskák társasága, az Andersen-díjas Annie Schmidt regénye például rendkívül bájos és valószínűtlen mese, amelyet a szerző korunk amerikai karriertörténeteivel ötvözött. Hogyan lesz egy kis szürkécske újságíróból neves sztárriporter, már ha segítenek neki a macskahíradó munkatársai. A történet kedves, macska- és emberszerű, s a végén szerencsére győz a jó.
Nem mondható el ugyanez a nálunk már több kötettel bemutatkozott Jacqueline Wilson Micsoda anya! című könyvéről, amely leginkább kamaszregénynek mondható. Méghozzá nem is vidámnak. Két kislány vergődik egy félcsaládban, amelyben az anya, bár igen szereti őket, mégsem képes megfelelni az elvárásoknak. A regény egyik értékét az adja, hogy le tudja írni a különlegesen erős kötődést, amelyet gyermek érez anyja iránt – legyen az akár csúf vagy bolond –, valamint a vágyat, amely a gyermekekben él a biztonság és a szeretet iránt. Szomorú vagy inkább szomorkás könyv a Micsoda anya!, de az élet sem csupa gondtalanság. S ezt talán nem is árt gyermekeinkkel időben tudatni.
(Annie Schmidt: Macskák társasága. Jacqueline Wilson: Micsoda anya! Animus Kiadó, Budapest, 2001. Ára: 1290, illetve 998 forint)

Szentek és csodák
Legendák, először magyarul
Fehér Béla

Két évvel ezelőtt jelent meg az Osiris Millenniumi Magyar Történelem – Források sorozatában az Árpád-kori legendák és intelmek című gyűjtemény első kötete – Érszegi Géza szerkesztésében –, amely a XI. és XII. századi magyarországi legendairodalom gyöngyszemeit, Szent István legendáit és intelmeit, Szent Imre, Szent Gellért püspök, Szent László és Boldog Ilona legendáját, valamint a késő középkor legfontosabb művét, Árpád-házi Szent Margit élettörténetét adta közre.
A most megjelent Legendák és csodák című második kötet – szerkesztette Madas Edit és Klaniczay Gábor – XIII–XV. századi magyar szentekről íródott latin nyelvű legendák, zsolozsmák és csodajegyzékek magyar fordítását adja közre. A kötetben szereplő legendák nagy része most először olvasható magyarul. Az egyetlen, eredetileg is magyarul íródott legenda az Érdy-kódexben szereplő Remete Szent Pál átvitelének története, amelyet az 1500-as évek első negyedében, a magyar irodalmi nyelv megszületésének idején vetett papírra a Karthauzi Névtelen csodálatos, ma is érthető magyar nyelven.
A