Könyvesház

Egy amerikai a náci Berlinben
Haláltánc és cenzúra
Margittai Gábor
Az első dátum: 1938. március 12. Pergő ritmusú, hűvös tárgyilagosságával szíven ütő tudósítás Bécsből az anschluss másnapján: naftalinszagú SS-uniformisba öltözött fiatalemberek gyülekeznek, utcai harcokra készülő munkások szélednek szét döbbenten, amint hivatalosan bejelentik a népszavazás „elhalasztását”. „Amikor ma délelőtt kilenckor elindultam Bécsből, már pont úgy nézett ki, mint bármelyik német város a Reichban – a legtöbb házon vörös, fehér és fekete horogkeresztes zászló lengett.” Még sokszor mondja mikrofonba e szavakat William L. Shirer, az amerikai CBS berlini rádiótudósítója, aki Prága, Varsó, a Benelux-fővárosok kapitulációjáról és villámgyors fasizálásáról ad hírt. Az utolsó dátum: 1940. szeptember 27. Önmagától is kínosan távolságot tartó, semmitmondóvá cenzúrázott beszámoló Berlin szövetségi bombázásáról, amelyet egy német kormányzó szavaival zár: „És Németország megvalósítja az Új Rendet Luxemburgban.”
Shirer, e tartózkodó, a náci hatóságokkal, katonai szervekkel mindvégig jó kapcsolatokat ápoló, körmönfontan körültekintő tudósító nem bírta tovább az új rendet, és hazautazott Amerikába. Ám e két időpont között napról napra sugározta tudósításait a világháború berlini hétköznapjairól, a nyugati diplomácia haláltáncáról, amely kisállamok föláldozásával remélte Hitler éhségét elverni, és a lomhán ébredező páncélozott rémről, a német haderőről. Németország elsöprő győzelmei ellenére Shirernek nincs könnyű dolga: minden percben résen kell lennie az új információs hadviselés vakhírekkel, hamis hadijelentésekkel, diadalpropagandával elaknásított terepén, miközben erejét megfeszítve altatja cenzorai éberségét. Közvetett fogalmazás, az understatement finom iróniája, idegen fülnek érthetetlen amerikanizmusok: ebből áll tudósítói stílusfegyverzete. Ám aki mégis félrehallja e rádiójelentéseket, a náci hírdiktatúrával szembeni csöndes, de reménytelen ellenállást, olvassa el az utolsó mondatokat. Szikár riport a háborús birodalmi fővárosból 1939. november 3-án: „Valamelyik este itt Berlinben egy férfi az elsötétítést kihasználva elragadta egy nő kézitáskáját, benne tíz dollárral. Ma volt a bírósági tárgyalás. Halálra ítélték.” Már-már groteszken a tényekre szorítkozó híradás, akár egy időjárás-előrejelzés, 1938. szeptember 1-jén: „Hadműveletekre kell számítani a Danzigi-öbölben és Lengyelország egész területén. Minden iskolát rendeletileg bezártak. Minden külföldi állampolgár csak saját felelősségére maradhat Lengyelországban. (…) Harci cselekményekről egyelőre nincs hír.” Apokalipszis száraz mondatokban 1939. szeptember 17-én, a pusztulás evidenciáját nyomatékosítva: „Két fontos esemény történt. Az egyik az, hogy a német főparancsnokság ultimátumot intézett Varsó védőihez, hogy ha tizenkét órán belül nem adják meg magukat, akkor a várost ágyúzni és bombázni fogják. A második esemény pedig az, hogy moszkvai idő szerint ma reggel hat órakor a Vörös Hadsereg egységei inváziót indítottak Lengyelország ellen…”
Nehezen adódhat lehetetlenebb tudósítói léthelyzet, mint egy diktatúra rákos terjeszkedéséről, mindennapjainak radikalizálódásáról híreket sugározni – épp a diktatúra szívéből.

Hiszen a totalitárius államok alapvető médiastratégiája az elszigetelés: a rabszolga-engedelmesség teljességét csak a gondosan mederben tartott tájékozatlanság őrizheti meg. A gúzsba kötött Shirer kelletlen médiuma a goebbelsi propaganda-hadjáratnak, amely minden katonai támadást hátborzongató tervszerűséggel és monomániás ismételgetéssel készít elő a sajtóban. Miért kézenfekvő Csehszlovákia feldarabolása? A Reich megunta a csehek packázását a szudétanémetekkel: megérett az idő felszabadításukra. Miért kell lerohanni Lengyelországot, Nyugat-Európát? A Reich önvédelemre kényszerül a szakadatlan szláv és brit katonai fenyegetéssel szemben. Honvédelemnek retusált agresszió az „élettérben”, aljas orvtámadásnak beállított honvédelem a lerohant fővárosokban, tájékoztatás helyett totalitárius fasiszta sikerpropaganda: más nem is kell a németek fokozatos fanatizálásához. A szakadatlan militáns beszédmód életben tartja a háborút, a háború pedig megszilárdítja, jogosulttá teszi a diktatúrát – nem sokkal a békekötések után George Orwell írja le a receptet 1984 című regényében.
Shirer kelletlen médium, jelentéseiben minduntalan hangsúlyozza, hogy ő csupán német forrásokra hagyatkozhat, az igazságot a hallgatóknak kell kiszűrniük. Engedelmesen továbbadja a német katonai hírügynökség jelentéseit a naponta lelőtt sok tucat brit vadászbombázóról, megtorpedózott hadihajókról, de amikor csak lehet, a diadalt árnyaló-leleplező tudósítói szituációkat teremt. Egyenes adásban készít interjút fiatal német tengeralattjáró-parancsnokkal, aki kedélyesen tagad minden vádat az U-Boot-hadviselés kegyetlenségeiről, miközben akaratlanul kalózrémtetteivel büszkélkedik. Nyüzsgő, vidám éjszakai élet, telt házas színielőadások, vad házasodási láz Berlinjét mutatja be Amerikának, mellékesen hozzáfűzve elismerését a fagyoskodó, éhező, éjszakai bombázástól rettegő lakosság kitartásáért. Álmélkodva festi le a Lengyelországon acélosan átmasírozó német hadsereget, „érdekességként” pajeszos, kaftános idős embereket említve, akik most útépítéseken robotolnak. Aprólékos megfigyelései minden hadijelentésnél pontosabban és cáfolhatatlanabbul mutatják be a háború arcait.
Blitzkrieg és sajtóhadviselés: Shirer hamis és mérgezett hírvilágban él, kiszolgáltatottan a német cenzoroknak és titkosrendőröknek, mégis napról napra a nácizmus szellemi lényegét leplezi le. Tudósításgyűjteménye másról sem szól, mint a háború(k)ról való híradás, illetve a harci eszközzé degradált médiumok teljes és embertelen abszurditásáról.
(William L. Shirer: „Itt Berlin”. Rádiótudósítások a náci Németországból. Magvető Kiadó, Budapest, 2001. Ára: 2800 forint)

Polgári otthon és lakáskultúra
Biedermeier
P. Szabó Ernő
A biedermeier a polgárság művészete, mégpedig azé a közép-európai polgárságé, amelynek eszményei, anyagi lehetőségei eltértek az uralkodóházétól és a köré tömörülő arisztokráciáétól. Paradox módon I. Ferenc éppen ilyen polgárságot akart: „Nekem nem tudósokra van szükségem, hanem derék, megbízható polgárokra” – mondta a laibachi (ljubjanai) gimnáziumi tanárok előtt 1821-ben. Még nagyobb paradoxon Magyarország helyzete az osztrák birodalmon belül: a XIX. század első felében nemcsak az uralkodó volt messze, de a polgárság felé vezető útnak is csak az elején tartott a kis- és középnemesség. Nem véletlen talán, hogy évtizedeken át lekicsinylően beszéltek az 1815–1850 közötti időszak polgári művészetéről. A változás a XIX–XX. század fordulója körül következett be, akkor viszont a progresszió legnagyobb művészei jelentették ki: „a biedermeier modern”.

A „jóravaló polgárok” művészete tehertételből eszményképpé vált.
Vadas József bemutatja a biedermeier művészet, lakáskultúra kialakulásának politikai, gazdasági, szellemi hátterét, az irodalomban, képzőművészetben megjelenő motívumok közötti párhuzamokat. Elsősorban a bútorművességet, a biedermeier meghatározó műfaját elemzi, de kitér a kerámia-, az üvegművészet, az ötvösség értékeire, illetve a nevelés, az életforma és a lakások, közintézmények berendezése közötti összefüggésekre is. A sok növény az ember és a természet közötti harmonikus kapcsolatról beszél, a sokféle új bútor az adott tér használójának növekvő igényességére vall. A biedermeier polgársága nem volt gazdag, ezért születtek új, takarékos megoldások. Ugrásszerűen megnőtt ebben az időszakban a kézművesek száma. Bécsben, a biedermeier fővárosában 1823-ban például 951 önálló asztalosmester dolgozott, újításaik rövid időn belül megjelentek a birodalom távoli szögleteiben is. A pályája kezdetén a biedermeier szellemében dolgozó Michael Thonet például Koblenz mellől érkezett ide az 1840-es évek elején, a hajlított bútor készítésének módszerét már itt fejlesztette ki. A róla szóló sorok zárják a kötetet, amely nemcsak szövege, de gazdag képanyaga miatt is figyelmet érdemel. Enteriőrjeit nézegetve akár arra is kedvünk támadhat, hogy élőben tanulmányozzuk a fennmaradt bútoregyütteseket, például a gyulai Százéves cukrászdában, a szekszárdi Wosinsky-múzeumban, a zebegényi Szőnyi-emlékházban vagy a kápolnásnyéki Vörösmarty-múzeumban.
(Vadas József: Biedermeier. Geopen Könyvkiadó, Budapest, 2001. Ára: 5900 forint)

Dosztojevszkij forradalma
Büky László
Mihail Mihajlovics Bahtyinnak Magyarországon huszonöt éve jelent meg az első kötete: A szó esztétikája. Éppen Dosztojevszkij-könyvének megjelenése után, 1929-ben egy leningrádi vallási-filozófiai csoportosulásban való részvétele miatt letartóztatták, és csupán 1963-ban jelenhetett meg újra a tudományos életben könyvének átdolgozott kiadásával. Később kiderült, hogy P. Ny. Medvegyev és V. Ny. Volsinov (tanítványa és barátja) neve alatt mégis tudott publikálni az 1930-as évek Szovjetuniójában…
Bahtyin szerint Dosztojevszkij a XIX. században a művészi forma egyik legnagyobb megújítója volt. Új művészeti gondolkodásmódot alakított ki regényeiben, amelyet Bahtyin polifonikusnak nevez. Ezzel – állapítja meg Bahtyin – a gondolkodó emberi tudat és maga az emberlét úgy ábrázolható, ahogyan azelőtt nem volt lehetséges monologikus elbeszélő pozíciókból. Ennek az alaptételnek a széles körű bizonyítása a monográfia.
Az egyik fejezetben részletesen tárgyalja a szerző, hogy Dosztojevszkijt mindig a világnak és önmagának sajátos szemléleti módjaként érdekli a regény- vagy novellahős. Azt írja meg, „milyen a világ hősében, és milyen a hős önmaga szemében”. Nem egyszerűen a valóság vonásaiból áll össze az irodalmi hős alakja, hanem azokból az elemekből, amelyek magában a hősben, annak tudatában vannak. Azt mondhatjuk, hogy Bahtyin átalakítja a nagy és értékes hagyományú műelemzést, hiszen a szerző világképének boncolgatása mellé bevonja a szerző által teremtett hősök világképének elemzését is.
A monográfia másik fontos része A szó Dosztojevszkijnél című tanulmány. Bahtyin nem nyelvészeti tárgyként, lingvisztikai jelenségként elemzi a szót, inkább – amint írja is – metalingvisztikailag. Az irodalmi mű szövegét és benne a szót igyekszik nemcsak önmagában, azaz saját kontextusában megragadni, hanem magában a mű szövegében, az író által létrehozott viszonyokban, például a szereplők beszédének a szerzőtől vagy más szereplőktől való függésében.
Bahtyin nagy tanulmányának megjelenése nemcsak Dosztojevszkij alaposabb megértéséhez segítheti az olvasót, hanem a poétikai és szövegtani kutatások befogadásához is, amelyek hosszabb ideje jelen vannak a hazai tudományosságban.
(Mihail Bahtyin: Dosztojevszkij poétikájának problémái. Szerk.: Szőke Katalin. Gond-Cura–Osiris, Budapest, 2001. Ára: 2580 forint)

Az emberiség öröksége
Rácz Judit

Valódi kincs a könyvgyűjtőknek Az emberiség öröksége című sorozat, amelynek immár harmadik kötete jelent meg. A testes, szép kállítású, gazdag képanyaggal rendelkező albumok a világ azon részeit hozzák elénk, amelyeket a természet és az ember jókedvében alkothatott. A világörökség részévé nyilvánított, megközelítően hatszáz kulturális és természeti érték közül ezúttal száz újabbal ismerkedhet meg az olvasó. Bepillanthat például a kőkorszak Sixtus-kápolnájának elnevezett Altamira-barlangba, s elámulhat: korai őseink talán Michelangelo elődei lehettek… Amikor ebből a barlangból az utolsó férfiak, asszonyok és gyerekek útnak indultak más tájak felé, lerágott csontokon, kagylóhéjakon, a tűz hamuján kívül páratlan „galériát” is hátrahagytak az utókornak. Egy földcsuszamlásnak köszönhetően a barlang bejárata elzáródott, s így az összes bölényt, lovat, szarvast ábrázoló kép tizennégy évezreden át érintetlenül megmaradt.
Még régebbi időkből, ötven-hatvan millió évvel ezelőtti aktív vulkanikus folyamatokról adnak hírt az észak-írországi sziklazátonyok, amelyek hat kilométer hosszan uralják a tengert. Fölélednek a könyv lapjain rég elfelejett kézművesek alkotta remekek: a szíriai Aleppo óvárosa, a kínai nagy fal, a dél-indiai Pattadakal templomai, az ázsiai Omán bronzkori települései és temetkezési helyei. És nem kis büszkeséggel láthatjuk a középkori képét megőrzött magyar falu, Hollókő hétköznapjait, példaképül állítva más népek és országok elé a huszadik századi „ipari átalakítás” elől megmenekült népművészetével és kultúrájával.
(A világ kincsei. Az emberiség öröksége, 3. Magyar Könyvklub, Budapest, 2001. Ármegjelölés nélkül)

Lexikon Sátoraljaújhelyről
Bőségzavar
Dévényi István

Miért ne lehetne egy kicsiny, ám változatos történelmű városkának is lexikona? – tették föl maguknak a kérdést Sátoraljaújhely lokálpatrióta polgárai, majd nekiláttak, hogy hangyaszorgalommal összegyűjtsék a majd nyolcszáz esztendős város múltjának és jelenének fontos vagy kevésbé kiemelkedő mozzanatait. A mű elkészült, immár bárki a kezébe veheti, és elmélyülhet egy utánozhatatlan világban, amelyről annyit szinte mindenki tud, hogy az ország északkeleti csücskében található, és a legfinomabb tokaji borok hazája.
Csakhogy mindezeken túl a hétszáznegyven esztendeje várossá nyilvánított település seregnyi érdekességgel, kuriózummal is szolgál. A Kazinczy Ferenc Társaság gondozásában megjelent lexikonban olvashatunk például Teitelbaum Mózesről, akit az utókor egyszerűen csak csodarabbiként ismer, s aki a hagyomány szerint a gyermek Kossuth Lajost is gyógyította, sőt megjövendölte történelmi küldetését. A lexikont lapozgatva ugyanakkor megtudhatjuk azt is, hogy a podzolos barna erdőtalaj nem más, mint a Tokaj-Hegyalja egyes területein előforduló, hazánkban ritka talajtípus, illetve hogy Windischgrätz Lajos herceg, Újhely kegyura 1928-ban kormányzói kegyelemmel szabadult, miután 1926-ban négy évre ítélték frankhamisítás vádjával.
De megfordult a városban Franz Kafka is. Az író 1915 áprilisában ismerkedett a településsel, s az eredményről naplójába a következőket jegyezte le: „Este a kávéházban, csupa civil, újhelyi lakosok, egyszerű és mégis idegenszerű, részben gyanús emberek, nem azért gyanúsak, mert háború van, hanem mert érthetetlenek.”
Ma már eldönthetetlen, hogy Kafka újhelyi polgárai mennyire voltak valóban érthetetlenek. Talán a maiak is azok, hiszen idegenként érthetetlen lehet, hogy az újhelyi embereknek miért van szükségük saját lexikonra. A válasz a fáradságos munkával készített remekműben keresendő, valahol az Abaúj-Zemplén Értékeiért Közhasznú Egy