Magyarnak lenni biztos befektetés a jövőbe

Az ember nem azért szereti a hazáját, mert nagy, hanem mert az övé. A napokban, nem is tudom, miért, eszembe jutott az a gondolat, amellyel négy évvel ezelőtt találkozásunkat zártuk. Miközben önökhöz készültem, azon gondolkodtam, milyen volt hazánk, milyenek voltunk mi mindannyian, mondjuk úgy néhány esztendővel ezelőtt, és milyen a hazánk, milyenek a polgárai ma.
Persze a hazáról beszélni nem könnyű, de azért nem is lehetetlen vállalkozás. A haza olyan, mint egy nagy család. Velünk együtt él, velünk, általunk változik, problémái valójában a mi közös, személyes problémáink. Talán még sokan önök közül emlékeznek a 90-es évekre, amikor azt gondoltuk, hiába a visszaszerzett szabadság, ha így folytatódik, ennek nem lesz jó vége. Magunkra ismertünk a legnagyobb magyar, Széchenyi szavaiban, aki azt mondta: „Magyarnak lenni páratlan élmény, de nem kifizetődő dolog.” Több zsákutca, felesleges vargabetű, bukdácsolás és megtorpanás után végül megszületett a közös nagy terv. A régiek azt tartották, pénzünk az nincs, úgyhogy kénytelenek vagyunk gondolkodni. Néhány évvel ezelőtt azt mondtuk, szükség van a változásra. Néhány évvel ezelőtt azt mondtuk, kormányváltásnál többet, de rendszerváltoztatásnál kevesebbet. Négy évvel ezelőtt azt mondtuk, hogy van más választás: polgári Magyarország. És mindennek eredményeképpen végül önök azzal bíztak meg bennünket, hogy közös terveinket váltsuk valóra. Amióta meghívnak maguk közé, mindig tettem egy, persze bevallom, szárnyaszegett kísérletet, hogy közérthető meghatározását adjam mindannak, amiért dolgozunk, a polgári Magyarországnak. Emlékezhetnek: három gyermek, három szoba, négy kerék, manapság már öt karika. Vagy később, ahogy próbálkoztam: család, munka, tanulás, rend, összetartozás. Nem olyan könnyű dolog ezt megfogalmazni. Úgy járhatunk ugyanis, mint az egyszeri ember, amikor megkérdezték tőle, hogy miért sárgarigó a sárgarigó. Azt válaszolta, mert sárga. No igen, de miért rigó? Nos hát, ezek után nem volna sok értelme annak, hogy újabb meghatározásokkal rukkoljak elő. Engedjék meg, hogy inkább segítségül hívjam a tényeket!
1999-ben öt dolgot jelentettem be: a tandíj eltörlését, az adók és járulékok csökkentését, a gyermekek utáni családi adókedvezményt, a lakásépítkezés utáni forgalmi adó egy részének visszatérítését és az alanyi jogon járó családi pótlék újbóli bevezetését. Négy év elteltével valahogy soványnak, sápadtnak tűnik mindez, pedig akkor nagy dolognak számított, óriási vállalásnak tűnt, s akkor az is volt.
Ám vessük egybe mindezt azzal, ami 2001-ben történt. 2001-ben indult útjára a Széchenyi-terv. Az otthonteremtő program 25 százalékról 3 százalékra szorította le a lakások hiteleinek kamatait. Tíz év után újra megindult a szociális bérlakásépítés. 2001-ben mintegy másfélszeresére nőtt a lakásépítések száma. 2001-ben a kis- és középvállalkozások 10, majd 30 millió forint beruházássegítő adókedvezményhez juthattak. A minimálbért kétszeresére emeltük, és ma már 50 ezer forintnál tartunk. 2001-ben bevezettük a diákhitelt. Több mint 70 ezren éltek eddig ezzel a lehetőséggel. 2001-ben már bejutott a felsőoktatásba az a nemzedék, amelynek negyven százaléka egyetemeken vagy főiskolákon tanul. Ez az európai átlag. 2001-ben megtettük az egészségügyi reform második lépését, elindítottuk a népegészségügyi programot. Korlátok közé szorítottuk a gyógyszerárak emelkedését, és megszületett a kórháztörvény, amelynek jótékony hatásait, remélem, hamarosan a betegek is és az orvosok is érezhetik. A szeptember 11-i terrortámadás után megerősítettük a rendőrséget. 2001-ben a sokszor becsapott és hitegetett vidéki emberek, volt tsz-tagok végre hozzájuthattak a jussukhoz. Eddig 152 ezer családtól vásárolta vissza a kormány a szövetkezeti külső üzletrészeket. Megalkottuk a földtörvényt, a helyben lakókat elővásárlási és elő-haszonbérleti joggal ellátó rendeleteket. Létrehoztuk a földalapot, és megalkottuk a családi gazdálkodásra vonatkozó szabályokat is. 2001-ben elértük, hogy a magyar termőföld magyar kézben maradjon, a műveléséből fakadó gazdasági előnyt is elsősorban a vidéki emberek élvezhessék majd. 2001-ben a bűncselekmények száma Magyarországon 460 ezer volt. Talán emlékeznek még, hogy 1998-ban, amikor Budapesten még mindennaposak voltak a robbantások, a bűncselekmények száma 600 ezres magasságban járt. 2001-ben megalkottuk a tisztviselők, katonák, rendőrök, határőrök, egyetemi és főiskolai oktatók és tudományos kutatók jelentős béremeléssel járó előmeneteli rendszerét is. 2001-ben felújítottuk a régi, megroppant dunaföldvári hidat, és újra felépítettük a Párkány–Esztergom közötti Mária Valéria hidat. A tavaszi árvíz után újjáépítettük a Bereget.
Megalkottuk a státustörvényt, mert tudjuk, hogy a nemzet olyan, mint a család, minél nagyobb és összetartóbb, annál erősebb. Ez a törvény a magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítését szolgálja. Nagy siker, olyan siker, amely túlnő az országhatárokon. S ez akkor is igaz, ha vannak még néhányan, akik sót szórnak a nyolcvan éve eleven sebekbe. 2001-ben a magyar kultúra határokon átívelő újraegyesülése lényegében megtörtént. Már nem létezik külön határon túli magyar irodalom, határon túli magyar zene és tánc, csak magyar irodalom, zene, tánc a maga teljességében. Az erősek egyesülnek, a gyengék széthullanak.
Az infláció 2001 decemberére 6,8 százalékra csökkent, és egyetértés van a szakértők között, ami mifelénk ritkaság, hogy a magyar gazdaság pénzügyi egyensúlya régen volt ilyen biztató. Hol vannak már azok az idők, amikor az a mondás járta: nem aggódom a költségvetési hiány miatt, elég nagy ahhoz, hogy vigyázzon magára.
Talán az előbb elsoroltak után nem tartják túlzónak, ha azt mondom, hogy 2001-et az áttörés évének nevezhetjük. A 2001-es esztendőt megelőzte a 2000-es, a millenniumi, melynek igazi, talán történelmi jelentősége most s ezután mutatkozik majd meg. Ugyanis a felemelkedéshez egy terv kevés. Végrehajtásához újra meg újra meg kell tanulni bízni önmagunkban, és bizony a magyaroknak a nehéz évtizedek után, a millennium esztendejében újra meg kellett tanulniuk önmagukban bízni. Bízni egymásban, bízni a szomszédban, bízni a hazában, egyáltalán bízni a jövőben. Úrrá kellett lennünk jó néhány esendőségünkön is. Úrrá kellett lenni borúlátásunkon, a történelmi nyavalyaként itt maradt irigységünkön, a mások sikerére való féltékenységünkön, a kishitűségünkön és önértékelési zavarainkon. Csak így, csak ezek után lehetett igazából nekiveselkedni. Régen úgy volt az mifelénk Magyarországon, hogy minden megoldásra kerestünk egy problémát. Ma úgy van, hogy minden problémára keresünk egy megoldást.
A világ népeit sokféle szempont szerint lehet osztályozni, besorolni, kategóriákba erőltetni. A legfontosabb választóvonal azonban egyszerűen s világosan két részre osztja a világ népeit. Vannak olyanok, akiknek a félig töltött pohár félig üres, és van, akinek ugyanaz a pohár félig tele van. Ezt a választóvonalat a legnehezebb átlépni, de e lépés nélkül nincs felemelkedés. A millennium átsegített bennünket a derűlátó, mondjuk úgy, magabízó népek térfelére. Talán megkockáztathatjuk, hogy a millenniummal teljesedett be a lelkekben a rendszerváltoztatás. Úgy érzem, hogy a mai Magyarország már nem a négy esztendővel ezelőtti Magyarország. Magyarország polgárai már nemcsak itt laknak, de ez az ország az otthonuk, a hazájuk. A ma polgárai tudják, hazánk és életünk határai térben és időben szabottak, akik tágasabbat akarnak, Magyarországot és az életüket fölfelé, az ég felé kell építeniük.
Hát így fest a dolog, innen indultunk, és így érkeztünk meg. De mit mondanak erről önök? Mit mondanak erről az emberek, akiket erről néha megkérdeznek? Felmérések szerint ma Magyarország polgárainak kétharmada úgy gondolja, hogy Magyarország utóbbi években nyújtott teljesítménye sikeres volt, egyharmaduk szerint azonban nem. Saját lakóhelyüket, helyi közösségüket szintén kétharmad sikeresnek látja, a többi nem. Talán emlékeznek rá, hogy 2000-ben arról beszéltünk, hogy a magyar családok egyharmada érzi magát anyagi biztonságban, de kétharmada még nem tart itt. Ma azt mutatják a tanulmányok, hogy már az emberek fele sikeresnek érzi magát, az anyagi, a személyes anyagi boldogulás szempontjából is.
Hogyan képzeljük el a jövőt? Bizonyára mindannyian látták már a televízióban, hogyan indul útjára egy rakéta. És bizonyára nemcsak látták, hanem végig is izgulták. Nos, hát emlékezhetnek, hogy a rakéta elemelkedésének pillanata a legdrámaibb pillanat. Recsegnek, ropognak a vastraverzek, mindent elborít a tűz és a füst, rázkódik, remeg a hatalmas tömeg, s egy pillanatra úgy tűnik, minden széthullik. Aztán a rakéta valahogy mégiscsak lassan felemelkedik. Lassan, nehezen, a szakértők szerint majdnem annyi energiát felemésztve, mint amennyi az egész további úthoz szükséges. Magyarország felemelkedett. Roppant energiákat felemésztve, keserves munkával, kínlódások és gyötrelmek által, végre felemelkedtünk! Felemelkedtünk és elhagytuk a reménytelenség évtizedeit. Joggal érezzük úgy, hogy az ország feltöltve hittel, reménységgel, akarattal. Túl vagyunk a nehezén, de az igazi utazás még előttünk áll. Pályára álltunk, és mint tudják, a levegőbe emelkedett rakétát nem lehet visszaparancsolni a Földre. Hasonlóképpen Magyarországot sem lehet visszafordítani a múltba, mert Magyarország anyagiakban, szellemiekben, lelkiekben felemelkedett, és semmi sem akadályoz meg bennünket abban, hogy közös erőfeszítésekből, közös munkánkból, közös elszánásunkból megszülessen végre a nagy eredmény: az erős, magabiztos, gazdag, múltbéli kishitűségével leszámoló európai Magyarország.
Széchenyi Istvánnak egykoron igaza volt. De a legnagyobb magyar most valószínűleg belátná, hogy még a legpontosabb megfigyeléseken is túlléphet az idő. Mert hát magyarnak lenni páratlan élmény most is, de ma úgy áll a dolog, hogy kezd jó beruházássá válni a magyarsághoz tartozni. Egyre inkább úgy tűnik, magyarnak lenni biztos befektetés a jövőbe. Biztos befektetés a jövőbe, mert Magyarország polgárai európai polgárok, akik olyan országban akarnak élni, amely európai életkörülményeket biztosít a számukra. A mögöttünk hagyott négy évben, történelmünk során, azt hiszem, először, megtörtént, hogy a magyar gazdaság képes volt arra, hogy az Európai Unió növekedésének kétszeresét teljesítse. Nem egyetlen esztendő alatt, hanem négy év összességében is. Ezzel esélyt teremtettünk arra, hogy egy nemzedék alatt felzárkózzunk Európa fejlett országaihoz. E növekedés fenntartása teremti meg a lehetőségét annak, hogy nagy célokat tűzzünk ki magunk elé 2006-ig. Ez a növekedés teszi lehetővé, hogy 2006-ig elérjük, hogy az adómentes jövedelem az egygyermekes családoknál egymillió, a kétgyermekeseknél 2, a háromgyermekeseknél pedig 3 millió forint legyen. Emlékeznek rá, alanyi jogúvá tettük a gyedet, alanyi jogon jár a családi pótlék és az iskoláztatási támogatás is. De többre van szükség, ezért 2006-ig a gazdasági növekedés eredményeképpen képesek leszünk arra, hogy a kiegészítő családi pótlék összegét megkétszerezzük. A rászorulóknak ingyenes étkezést tudunk majd biztosítani a bölcsődében, óvodában, az általános és a középiskolában. Képesek vagyunk arra, hogy az erőteljes gazdasági növekedés eredményeképpen a fizetések emelésével és az adók csökkentésével 2006-ra elérjük, hogy a magyar polgárok átlagos keresete megkétszereződjön. Ennek a nagy tervnek a minimálbér felemelésének sikere adja meg az alapját. Ha képesek voltunk arra, hogy négy esztendő alatt a minimálbért több mint két és félszeresére növeljük, akkor következő lépésként meg fogjuk ezt tenni az általános bérekkel is. 2006-ig el tudjuk érni, hogy Magyarországon minden dolgozni akaró és tudó polgár munkához jusson. Ezt azért merem ilyen bátran állítani, mert 1998 és 2002 között 236 ezer új munkahelyet teremtettünk. Van esély, meg tudjuk csinálni, hogy a 45 év feletti nők és az 50 év feletti férfiak elhelyezkedését járulékkedvezménnyel segítsük. Abban az esetben, ha az európai uniós csatlakozás nem hoz létre elegendő munkahelyet, akkor van lehetőség arra, hogy az állam közvetlenül teremtsen munkalehetőséget, vagyis a célunk továbbra is az, hogy elérjük a teljes foglalkoztatottságot.
A családoknak otthonra van szükségük, és nagyon sokan tesznek is ezért. 2006-ig el fogjuk érni, hogy a szociálpolitikai kedvezmény – amelyet a lakásépítéshez lehet igénybe venni – összege egy gyermek után az eddigi 200 ezer forintról egymillió, két gyermek után 2 millió, három gyermek után már 3 millió forint legyen. Két év alatt több szociális bérlakást építettünk Magyarországon, mint a megelőző 10 évben. 2006-ig ezért reális célnak tűnik elérni, hogy évente 7500 szociális bérlakás épüljön az önkormányzatok közreműködésével. A magyar gazdaság kiváló teljesítményének eredményeképpen továbbra is töretlenül emelhetjük a jövőben a nyugdíjak vásárlóértékét. Az özvegyi nyugdíjak összegét 50 százalékkal emelhetjük, és a nagyszülők a nyugdíj mellett majd igénybe vehetik a gyest is. 2006-ig pedig, ez nagy munka lesz, de bevezetjük az egyéni számlás nyugdíjrendszert, hogy mindenki a saját befizetésének ismeretében dönthessen arról, mikor kíván nyugdíjba vonulni. A gazdasági növekedés eredményeképpen 2006-ig összesen, a mai összegen felül 606 milliárd forintot fogunk az egészségügybe áramoltatni. Ebből lehetőség lesz majd átszervezésekre, épület- és eszköz-korszerűsítésre, a szakorvosok és a szakdolgozók bérének emelésére is. Ebből az összegből meg tudjuk oldani, hogy a szakorvosok életpályarendszerét is megindíthassuk, reményeink szerint már 2003-ban.
2006-ig azt is elérjük, hogy minden második fiatal egyetemre és főiskolára járhasson, úgy, ahogyan ez Európa fejlett országaiban dukál. Van esély arra, hogy valamennyi oktatási intézményt rácsatlakoztassunk a világhálóra, és 2006-ig meg tudjuk azt tenni, hogy a kollégiumi férőhelyek száma 10 ezerrel bővüljön. 2001-ben sikerült 13-szorosára növelnünk a cigány ösztöndíjas diákjaink számát. 2006-ig ezt a számot képesek leszünk megkétszerezni, és nemcsak jól hangzó nyilatkozat, hanem valóságos lehetőség lesz az, hogy a tehetséges és szorgalmas cigány gyerekek munka és tanulás útján felemelkedhessenek.
Azonban ennek a gazdasági növekedésnek a motorja, a lelke maga a Széchenyi-terv. Nem tudom, tudják-e azt, hogy minden, a Széchenyi-tervből támogatásra fordított forint 4 forintnyi vállalkozói erőt mozdít meg. Nem tudom, tudják-e azt, hogy 13 600 pályázatot nyújtottak be nagyjából eddig, és amelyeket elbíráltak, azoknak több mint háromnegyede nyert is. Nem tudom, tudják-e, hogy Magyarországnak ma minden második településén megvalósul legalább egy, Széchenyi-tervből támogatott beruházás. Ez arra ösztönöz bennünket, hogy bár hat évre terveztük a Széchenyi-tervet, ennek az érvényét, hosszát és erejét megnyújtsuk, és 10 éven keresztül számíthassanak még rá a magyar kis- és középvállalkozók. Nem tudom, tudják-e, hogy a magyar kis- és középvállalkozók ma kétmillió embernek ad