Tartós dezinfláció Magyarországon

Úgy látom: a XX. századi Magyarország gazdaságtörténete a Trianon által kiváltott sokkhatás következtében egy inflációra hajlamos ország képét mutatta. Ekkor az ország véglegesen energiaszegény, szükségképpen kiszolgáltatott, nyitott gazdaság lett. Szociológiailag is megváltozott a társadalom, amely további sokkhatást láthatóan nem tűrt, ezért az inflációra érzékenynyé vált. (Magyarország produkálta a világtörténelem legnagyobb inflációját, majd a háború után az újjáépítés, az autarkiára való törekvés is drámai infláció mellett ment végbe. A szocializmus unalmas évtizedei után, az évszázad végén pedig a politikai és gazdasági transzformáció is igen veszélyes inflációs közegben történt meg.) Ezért az EU-hoz való felzárkózáshoz szükséges strukturális átalakulás szociális feszültségeinek levezetése – még viszonylag gyors gazdasági növekedés mellett is – noha sokkal alacsonyabb szinten, mint az a rendszerváltáskor, részben az infláció által történik majd.
A kilencvenes években a piacgazdaságra való átállás Magyarországon is – mint egész Közép- és Kelet-Európában – jelentős infláció mellett ment végbe. Az ez idő alatt bekövetkezett árszínvonal-emelkedés közvetlen oka a reálgazdaságban megvalósult mélyreható strukturális változásokban és a változásokat előidéző determinációknak az elsődleges költségtényezőkre (a bérekre, a kamatokra, az árfolyamra, és az energiaárakra) irányuló várakozások beteljesülésében keresendő. Elvileg ugyanis semmilyen kormányzati intézkedés nem jár szükségképpen együtt az árszínvonal emelkedésével, ha az adott körben jelentkező kiadási többleteket a jövedelmek növekedése nem fedezi. Ebben az esetben nem az árszint nő, hanem csak az árarányok rendeződnek át. A gyakorlatban azonban a piacgazdaságra való átállással kapcsolatban felmerülő költségek, illetve az ezzel összefüggésben álló hatalmas jövedelemátrendeződési folyamat súlyos konfliktusai – szociális robbanás nélkül – láthatóan csak az inflációs folyamattal voltak kiküszöbölhetők.

A rendszerváltást követő időszaknak – a magyarországi inflációs folyamat szempontjából – három szakasza különböztethető meg:

1. A piacgazdaságra való átállás szakasza.
2. Az Európai Unióhoz való csatlakozást közvetlenül megelőző 4-5 esztendő.
3. A tagországokhoz való felzárkózás időszaka, a belépéstől számított 10-15 év.
A kilencvenes években a magyar ártörténet egy fontos korszaka lezárult, a relatív árváltozások nagy korszaka lejárt. Az infláció az extenzív tényezők hatására számottevően mérséklődött. A tízszázalékos ütem már 1999-ben való elérése azonban előrevetítette azt, hogy az infláció további évi négy-öt százalékpontos mechanikus mérséklése nem lesz fenntartható. 2000-2001-ben ezért maradt az éves átlagos növekedési ütem kilenc-tíz százalék között. 2001 utolsó harmadában már regisztrálható volt érdemi árszintcsökkenés, részben az új monetáris rezsim kedvező hatásának köszönhetően.
Látható tehát, hogy új szakaszba érkezett az antiinflációs gazdaságpolitika, mert mostantól minden egy százalékért alaposan meg kell majd küzdeni. Ezért az inflációellenes gazdaságpolitika kifinomultabb, intenzív eszköztárára van szükség.

A fejlesztési elképzelések és az ehhez szorosan kapcsolódó unióhoz való csatlakozás számos területen olyan követelményeket támaszt, amelyek teljesítése rövidebb vagy hosszabb távon, de nem lökésszerűen (ezért kezelhető módon) az árszínvonal növekedését eredményezheti.
Ezek a következők:
a. A forgalmiadó-rendszer korrekciói.
b. Magyarország és az EU-országok között meglévő árszint- és áraránykülönbségek kiegyenlítődésére ható tényezők.
c. Az EU-csatlakozás és a középtávú fejlesztési programok inflációs költségei.
A gazdaságpolitika célja a mielőbbi, lehetőleg 2004-es európai uniós, majd egy remélhetőleg 2006-os monetáris uniós csatlakozás. Ez utóbbihoz – többek között – 2004-re alacsony, európai szintű infláció szükséges. A cél kétségkívül ambiciózus, különösen annak fényében, hogy az európai uniós harmonizáció jegyében az árszint- és árarányproblémákra is megoldást kell találni. Ilyen körülmények között a célok elérése elsősorban a forint árfolyamának erősítésén, a Balassa–Samuelsson-hatás kihasználásán keresztül mehet végbe. Az erős forint ugyanakkor az alacsony inflációnak nem csupán feltétele, hanem következménye is. Árszínvonalunk most körülbelül fele az európai uniós átlagnak, azonban ebben csak lassú felzárkózásra lehet számítani.

Az uniós csatlakozástól a felzárkózásig időben feltehetően két szakaszt különböztethetünk majd meg.

1. Folyamatos és tartós dezinfláció egészen az árstabilitás eléréséig.
2. A „lazítás” időszaka, de ez nem jelent mást, mint a fejlődésükkel végbemenő árarány-átrendeződés elismerését, amit majd a KSH inflációként mér. Ha Magyarországon is az euró lesz a fizető eszköz, még tisztábban látható majd minden áreltérés, és ugyanakkor nem lesz lehetőségünk a felértékelés eszközéhez nyúlni.
A magyarországi infláció első – a rendszerváltást követő – szakasza tehát az ún. moderált, de viszonylag magas, kétszámjegyű évi növekedési ütemeket felmutató korszaka volt. A második – az EU-csatlakozást közvetlenül megelőző – szakasz már lényegesen alacsonyabb, egyszámjegyű növekedési ütemeket eredményez. A harmadik, a felzárkózás szakasza igen hosszú – tíz-tizenöt éves – időszakot ölel majd fel. Mindez nem jelenti azt, hogy az EMU-csatlakozást addig kellene halasztanunk, amíg Magyarország teljes egészében fel nem zárkózott az Európai Unióhoz. Az euró bevezetése feltételeinek teljesítése kétségtelenül járhat növekedési és foglalkoztatási áldozatokkal, de ezek nem tűnnek olyan jelentősnek, mint az EMU-tagságból származó előnyök. Érdemes tehát a jegybanknak és a kormánynak az ambiciózus inflációs célkitűzéseket felvállalnia, de pontosan tudnia kell, hogy a cél eléréséhez milyen intézkedésekre lesz szüksége. Megítélésem szerint csak a monetáris politika eszköztára nem lesz elegendő a 2002-ben még várhatóan öt-hat százalékos éves átlagos árszintnövekedési ütemnek, 2004-2005 években kb. 2,5 százalékra való csökkentéséhez. Tisztában kell lenni az EU-csatlakozás kapcsán vállalt kötelezettségek anyagi konzekvenciáival, illetve a felzárkózással összefüggő reálgazdasági modernizáció költségeivel. Tudni kell, hogy a várható kiadások mekkora hányada finanszírozható a megtermelt nemzeti össztermékből, uniós támogatásból, magántőkéből, illetve lakossági hozzájárulásokból. A csatlakozással a felzárkózás inflációs hatásai többnyire nem lökésszerűen, hanem csak fokozatosan érik majd a gazdaságot. Ennek ellenére, a cél érdekében meg lehet kísérelni egy antiinflációs paktum megkötését.

Az antiinflációs gazdaságpolitika
reménysége: az új monetáris rezsim
2001-ben a kormány és az MNB koordinált intézkedésekkel az európai uniós követelményeknek megfelelő monetáris rendszer kialakítását több, egymásra épülő lépésben valósította meg. 2001. május 4-én Magyarország az ERM II-höz hasonló árfolyam-politika bevezetése mellett döntött. Megtörtént az árfolyam ingadozási sávjának 15 százalékosra történő kiszélesítése; az inflációs célkövetésre épülő monetáris rendszer működtetése; a forint teljes konvertibilitásának megvalósítása; a csúszó leértékelés megszüntetése (2001. október 1-jétől az intervenciós árfolyamsáv közepét rögzítették 276,1 Ft/euró árfolyamon).
Az árfolyamsáv kiszélesítésének, a forint felértékelődésének alapvető célja, hogy hozzájáruljon a makrogazdaságilag és egyben a vállalkozások számára is kívánatos alacsony inflációs mérték, illetve a stabil árak eléréséhez, a vonatkozó maastrichti konvergenciakritérium teljesítéséhez. EU-csatlakozásunkkor be kívánunk lépni az ERM II árfolyamrendszerbe, ezért indokolt, hogy már a csatlakozást megelőzően azzal kompatibilis árfolyamrendszert működtessünk.
A szerző a Miniszterelnöki Hivatal gazdasági főtanácsadója
Szerkesztett változat.
A szerző lapunknak írt teljes cikke
a http://gk.mno.hu címen olvasható