Hermányi Dienes József „dib-dáb dolgai”

-KOPOGTATÓ-
Nagy Enyedi síró Heráklitus és hol mosolygó s hol kacagó Demokritus címmel zárta le anekdotái gyűjteményét 1759-ben Hermányi Dienes József, az 1699-ben a székelyföldi Olasztelken született református lelkipásztor. Mögötte nagy idők, a kuruc világ eseményei és nagyszabású írók meg politikusok, körülötte kisszerű fortyogás, egyhangú élet. Ennek hol keserű, hol kacagtató eseményeit veti papírra művében a hajdani nagyenyedi diák. A mű címe amúgy arra utal, hogy a kortársi gondolkodásban Herakleitosz volt a komor bölcs szimbóluma, Demokritosz pedig a derűs filozófusé. A korábbi emlékiratok, Bethlen, Szepsi Csombor és Tótfalusi műve is tartalmazott apró, színes betéttörténeteket. Hermányi Dienes viszont – és ez műfaji újítás – már csak ezeket a sokszor novellisztikus apró históriákat, pontosan háromszázharminckilencet veti papírra.
„Ez a sok dib-dáb dolgoknak tővel-heggyel s éllel-fokkal, ággal-boggal összehánt szemétdombja is arra való, hogy bölcsebbé légy!” – ajánlja művét az olvasó figyelmébe illő öniróniával a szerző. Igaz ugyan, hogy a kis történetkékben fel-feltűnik Thököly Imre, Apafi és Rákóczi fejedelem is, a mű „főhőse” mégis a kortárs kisember, a férjét verő asszony, a tudóskodó szűcs, a goromba prédikátor, az iszákos szerzetes, a furfangos diák, a lókötő és a „megfattyazott leány”, a magát halálba evő-ivó uraság, a csapodár menyecske és a kujon pap, meg a sok-sok emlékezetes közember, akit hol nyúlszívűnek, hol félördögnek, hol ebjáratúnak és rókatorkosnak, vagy épp kurvásnak és hörcsökösnek mond Hermányi Dienes a maga ízes, szókimondó nyelvén.
Hangulatosan idézi fel a maga gyermekkorát. A húsvéti kántálást – „valahol megfordultunk vala, mindenütt adnak vala pénzt s kalácsot igen bőven” –, a maszlaggal való halászatokat, mikor a mérgezett zsemlyétől „részegedett pisztrángokat” fogott a patakban, a kollégiumi pünkösdölést, mikor „gyöngyvirág nyíláskor, pünköst előtt, pünkösti királyt tesznek vala az enyedi kollégiumban, és azt a felső Holt-Marosba kísérik vala”. De ír csíkászatról és rákfogásról, fürjhálózásról és a két farkaskölyökről, amelyet házukba behozott a béres. Megtudhatjuk, milyen a rák- meg a teknősbékaleves, de azt is, hogyan készül a gólyából köszvény elleni orvosság, és hogyan főzött „békáskáposztát” egy udvarhelyi asszony.
Jellemzései, karakterképei nagyszerűek: „Izgős-mozgós ember volna, mintha az északi széltől fogantatott volna a déli szélnek méhében” – jellemzi egyik volt professzorát. A szászokat a régi szamaritánusokhoz hasonlítja: „Ha a zsidóknak állapotja jól folyt, ők magokat zsidóknak mondották, ha rosszul volt Zsidóország dolga, ők azt mondották, hogy nem zsidók ők…” Feltűnik egy ízes történet erejéig a világcsavargó költő és fantaszta nyelvtudós, Kalmár György. Egy másik anekdota hőse Sztárai Mihály, a prédikátor-költő, akit a katolikusok el akarnak veszejteni, ám amikor dorongokkal a házához gyűlnek, ő egy pózna hegyébe szúrt tököt nyújt ki az ablakon, „melyet összerontának az ő feje helyett”. Bekukkanthatunk a csíksomlyói búcsúba. Találkozhatunk a nagyszerű Pápai Páriz Ferenccel is, aki egyszer vaskosan prédikál, másszor viszont – tisztesség ne essék szólván – a lakodalomból „kétfelől fogva viszik haza”.
A korabeli élet sok-sok íze és bűze, színe és hangulata, szeretni- vagy épp szánnivaló figurája jelenik meg Hermányi Dienes József tarka történeteiben. Régvolt híres férfiak, akiket máshonnan és talán másképp ismerhetünk, és jeltelenek, akikről ma már csak a Nagyenyedi Demokritus ad hírt.