„Nem lettem áruló”

Volt kollégiumi nevelőtanár, a Kaffka Margit Gimnáziumban magyar–történelmet tanított. 1988-ban a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének alapító tagja, ugyanabban az évben belépett az MDF-be, és a későbbiekben aktívan politizált. Mivel oktatási elképzeléseit nem tudta megvalósítani, lemondott államtitkári rangjáról, és kilépett az MDF-ből. Független országgyűlési képviselőként politizált 1994-ig, majd visszavonult.
– Gondolom, volt párttársai, az MDF-tagok nem foglalták imába a nevét, amikor 1993-ban megjelent a Jézusmária, győztünk! című visszaemlékezése a rendszerváltásról.
– Egészen biztos vagyok benne, hogy nem. Az ismerősök, de még az ismeretlenek is azt mondták, hogy áruló lettem. Nem lettem áruló, csak nagyon csalódott voltam. Most már persze mindent másképpen látok, főleg azóta, amióta én is nagyon beteg lettem. Akkor gondolkodtam el azon, hogy Antall József – akit egyébként nagyra becsültem, a könyvben is megírtam, hogy tisztességes, művelt, okos, talpig becsületes ember volt – a halálos betegség tudatában csinálta végig a rendszerváltás legkritikusabb szakaszát, nagyon imponáló fegyelmezettséggel.
– Ennek a könyvnek a megjelenésével, akár akarta, akár nem, de ön is segítette egy kicsit az MSZP és az SZDSZ 1994-es hatalomra jutását.
– Ezt nem hiszem, ha így lenne, nem örülnék neki. A könyvnek nem volt ilyen ereje, hiszen mindössze huszonötezer példányban jelent meg. De máig nagy mulasztásnak tartom, hogy Antall József az első napon nem tárta fel az ország valós helyzetét az emberek előtt. Nem mondta azt: nagyszerű, hogy szabadok vagyunk, és demokráciában élünk, de itt nem lesz hamarosan jólét, mert az ország romokban hever, elmaradt infrastruktúrával és óriási adóssággal. Az emberek azóta is csodát várnak, hiszen négy éve kormányoz ez a polgári koalíció, és még mindig nincs kolbászból a kerítés.
– Egész életében tanár volt, olykor publikált az Élet és Irodalomban. Miért döntött úgy a rendszerváltás idején, hogy beleveti magát a politikai életbe?
– Ez magától jött. Mivel tanár voltam, nagyon jól láttam az oktatásügy nehéz helyzetét és ezen keresztül a társadalom problémáit. Teljesen természetes volt, amikor megalakultak a pártok, hogy nekem a Magyar Demokrata Fórumban, egy nemzeti elkötelezettségű, mérsékelt pártban a helyem. Aztán az is természetes volt, hogy én írjam és szerkesszem az oktatási programot. A hazámat akartam szolgálni mint országgyűlési képviselő. Mindent sokkal egyszerűbbnek láttunk, nem voltunk profik, nem mértük fel, hogy a politika, a politikusi pálya is szakma.
– Nagy lehetőség volt a kezében, oktatási államtitkár volt, de mindjárt az elején feladta.
– Nem, ez egészen másképpen történt. Azért mondtam le, mert nem engedtek dolgozni. Az MDF-programot végre akartuk hajtani, de Timkó Iván – Isten nyugosztalja! – mindenben a fejem felett döntött. Pedig akkor, 1990-ben már folytak a közoktatási törvény és a Nemzeti alaptanterv munkálatai. Eluralkodott a káosz. Szerettem volna Antall Józseffel beszélni, hogy vagy Timkó, vagy én, de nem fogadott. Nem vett komolyan, nem volt túl jó véleménye rólam a miniszterelnök úrnak. Nem hitte el, hogy lemondok, ott fogom hagyni a magas beosztásomat a jó fizetéssel.
– Maradhatott volna államtitkár.
– Nálam a pénz nem a legfőbb érték. Ha az ember elveszíti a szakmai és az emberi becsületét, akkor annak nincs ára.
– Akkor többen azt hitték, hogy ön az SZDSZ beépített embere, liberálisszimpatizáns.
– Elég nagy szamárság volt ezt hinni. Ez fekete-fehér szemléletmód. Voltak kísérleteink az MDF-frakción belül, az ötvenkettek- és a huszonhatokféle társaság, a frakció egyharmada szerette volna visszatéríteni az MDF-et az eredeti, mérsékelt stílusához.
– Mi történt e rövid politikusi kitérő után?
– Féléves működésem után, 1991. január 15-én lemondtam, majd 1991 decemberében kiléptem az MDF-ből. Ugyanakkor azt is szeretném elmondani, hogy a mai MDF, amelyet nagy rokonszenvvel figyelek, nem azonos azzal a párttal, amelyből egykor távoztam.
– Aztán belépett a Pozsgay-féle Nemzeti Demokrata Szövetségbe.
– Akkor az NDSZ olyannak tűnt előttem, mint amilyen az MDF volt kezdetben.
– Ennek a szervezetnek azonban nem volt tömege, hamar ki is múlt…
– Nem volt tömege, és nem volt pénze. Sok rendes ember volt ott, de pénz nélkül nem lehet politizálni.
– Könyvének utolsó soraiban arra utalt, hogy az 1994-es választás majd mindent megold.
– Reményt adott. Az utolsó mondat ez: Szelíd, könnyű léptű alázat, jöjjön el a Te országod.
– Eljött?
– Akkor nem. Négy évvel később, 1998-ban jött el. Megjelent a magyar politikában a Fidesszel egy olyan fiatal nemzedék, amelyik a helyzeténél fogva is ártatlan volt a múlt bűneiben. Úgy látom, hogy ezek a fiatalok építkeztek, építkeznek. Szeretném, ha tovább folytathatnák.
– Nyugdíjba ment, már nem kenyere a politika. Mivel foglalkozik manapság?
– Rengeteget olvasok, főként Thomas Mannt. Egyébként minden évben írok egy könyvet, ne röstellje, ha nem hallott róluk, mert kis példányszámban adták ki őket. 1995-ben jelent meg az olaszországi szubjektív útijegyzetek első része Vallomás címmel. Tavaly jelent meg Az én Itáliám című lírai könyv. Most áprilisban lát napvilágot a Korona Kiadónál Az elbocsátott vad című esszém – Babits-vers a mottója – a hitről és a kételyről. Megírtam a betegségemet is, a két infarktusomat, a szívoperációmat Kis magyar Varázshegy címmel. Érdekes dolog hatvanöt évesnek lenni, furcsán érdekes állapot. De nem csak azért, mert ingyen utazhatok: még sohasem voltam hatvanöt éves, ezt még nem játszottam.