Vadamos a világ

Bárcsak befolyásolni tudnánk a Washington Post cikkeit – sóhajtott árulkodó módon Eörsi Mátyás, amikor arról folyt a televíziós purparlé: életszerű-e, hogy a jobboldali Bush-kormányzat a magyarországi baloldal választási győzelméért szorít. Ez a képtelenség, amit az említett lap rovatvezető-helyettese röpített világgá, mindenesetre úthengerként gördült végig a hazai médián, ékesen cáfolva a cáfolatot, hogy egy washingtoni kósza publicisztika ne volna szerves része a budapesti kampánynak. Főként azt a párhuzamot domborították ki előszeretettel, hogy a Washington Post buktatta meg Nixon elnököt is – most meg Orbán Viktorral fogja ezt tenni. Eltekintve ama csekélyke különbségtől, hogy hiányzik a konstrukcióból a honi Watergate-ügy, az írás alighanem kellemetlen perceket szerezhetett a szerzőnek is. Úgy képzelem: mikor behívta a rovatvezetője, nemcsak azt kötötte a lelkére, hogy frissítse fel ismereteit a NATO-történet kronológiáját illetően, de arra is felhívta a figyelmét, hogy ideje a kormányzati informátorainak körében is vérfrissítést végrehajtani. Nem tanácsos ugyanis megfeledkezni arról, hogy a délszláv NATO-konfliktus idején épp a magyar baloldal igyekezett akadályozni a légicsapásokat, így Washingtonban értük szorítani nemcsak életveszély, de komoly nemzetbiztonsági kockázat is. Nem is szólva arról, hogy az amerikai országimázst némiképp a szenilitás irányába tolná, ha az amerikai elnök olyanokért szorítana, akik a szavazat-újraszámlálási cécó idején még kizárólag Al Gore-kitűzőkkel mutatkoztak a budapesti nagykövetségi fogadáson. (Kivéve a kétkulacsos Avar Jánost, de neki ilyen a humora.) Tom Lantos nagy bánatára bajos továbbá mindenféle konkrét bizonyíték nélkül antiszemitizmussal vádolni az Orbán-kormányt, amikor ezzel már pórul járt a nagykövet aszszony is (a fáma szerint az ez ügyben alkalmazott tanácsadóitól időközben már meg is vált). Férfiasabb volna, ha a publicisták inkább a Gripen-üzletet emlegetnék – viszont az is tagadhatatlan, hogy NATO ide vagy oda, Magyarország mégiscsak az Európai Unióhoz akar csatlakozni, s nem az USA-hoz. S ráadásul ott az amerikai kormány szóvivőjének nyilatkozata is, amelyben kifejti: Bush elnök szeretne még idén találkozni Orbán Viktor kormányfővel. Mivel ez a választások előtt már nem megy, csakis utána lehetséges. S csakis akkor, ha Orbán marad a miniszterelnök. Tessék mondani: akkor kinek is szorít az amerikai kormányzat?
*
Medgyessy Péternek minden vágya, hogy vitázhasson Orbán Viktorral, s férfias vitában legyűrhesse őt. Viszont kihívóként ragaszkodik ahhoz, hogy az összecsapásra hajnal négykor a Vérmezőn kerüljön sor; Farkasházy Tivadar meg Bajor Imre legyenek a párbajsegédek; a választott fegyvernem meg a repokamatok. Körülbelül ilyen komolyságú a szocialista ajánlat. Az MSZP rosszul választott jelöltet (nemcsak a Fehér Ház kandallója előtt nem tudna megfelelően viselkedni, de még Iliescu oldalán sem), s ez az Orbánnal való retusálatlan összevetésben óhatatlanul lejön a képernyőről. Mindenáron el kell tehát kerülni a kudarchelyzetet. Esetleg a hermetikusan elzárt, baráti kereskedelmi tévéstúdiók még segíthetnének – s ezt még akkor is meg kell kockáztatni, ha gyakorlatilag leírjuk a közszolgálatot. (Ez nem túl eurokonform, de hát a kampány egésze sem az.) A tévévitát időnként üzleti alapon megszakítanák („reklám után visszajövünk”), s a szünetben műsorajánlónak álcázva ál-MIÉP-es statiszták védtelen operatőröket verhetnének. A kampánycsend előtti este sem jó, mert akkor minek tartjuk azt a temérdek sajtóaktivistát, aki megmagyarázza: mit is kell érteni azon, amit a néző látott? Példátlan arrogancia, hogy a kihívott akkor is elmegy a vitára, ha én nem leszek ott. Csalárd módon kampánycélokra használná a tévévitát! Mit szólnak ehhez a külföldi választási megfigyelők?
n
A telefon mindig kínzóeszköz, ha halálhírt közöl – most épp a sokak által szeretett költőét, Hules Béláét. Túl a hetvenötön nem tudott már megküzdeni az infarktussal, s így nem érhette meg főművének tartott könyve, A katedrális pusztulása megjelenését sem. Ez a katedrális az ő kódolt nyelvén a szovjet világbirodalmat jelentette, amit szívből gyűlölt, s személyes sértésnek vette, hogy ez a faragatlan rendszer elrabolta alkotó életének java részét. (E kötet szerkesztgetése kapcsán legutóbb csúfondáros módon épp egy Moszkva téri sörözőben ücsörögtünk.) Nem vulgárisan adott hangot e sérelemnek – egy latintanárnak a neveltetése is tiltja az ilyesmit. Modernista volt ízig-vérig, a kassáki értelemben – ám az ő képversei, szójátékai és tintapacái távol álltak a számítógépes ámokfutástól vagy (még előbb) a papírboltok lettraszetkészletét kifosztó álpoézistől. Líraeszményünk köszönő viszonyban sem volt, de tiszteletben tartottuk egymás rigolyáit: ő a Szonettregény korszerűtlen klasszicizmusát, én meg az afféle fixa ideáit, hogy például filozófiai alapon az elipszilont száműzte verseiből, pontos jével helyettesítve azt. Hules Béla – egyik könyvcímével élve – „magányos iniciálé” volt: nem tartozott sem az aczéli „fősodorba”, sem a későbbi kanonizálási gengszterizmus kegyeltjei közé. Ám született polgárként szükségét érezte, hogy közösséget szervezzen maga köré. A zalai hepehupák között, a festői Lickóvadamoson, ott, ahol közösen birtokoltak Ács József költőbarátjával együtt egy erdőszéli parasztházat, nyaranta valóságos irodalmi fesztiválokat rendezett. Ezeket szerényen „vadamosi vendégségnek” keresztelte – ám a felolvasások, kamarakiállítások és dudakoncertek hamar kinőtték a tágas pajtát: a legfényesebb időszakban átterjedtek a helyi kultúrházra; sőt a szomszédos Gellénházára is, ahol az amerikai olajkutatók akkor építettek mintalakóparkot, mikor ezt a fogalmat még ki sem találták. A vadamosi házban, egy szegényes nyáron, mikor nem futotta költséges üdülésre, a családdal is eltöltöttünk egy hetet: a lányaim itt láttak működő kerekeskutat, amiből vászoningen keresztül szűrtük a vizet; nagyokat túráztunk a közeli bortermő hegyközségekben; bőrig ázva traktort stoppoltunk; esténként meg hallgattuk a szomszéd völgyből jövő kurjongatást, amit az Ausztriából átrándult motoros szkinhedek táborából eregettek az égnek. (Akkoriban még egy Kuncze nevű, a mostani kampányban kamionsofőrként közreműködő országjáró volt a belügyminiszter.) A vadamosi vendégségnek saját időszaki lapja, sőt füzetsorozata is volt, ami nemcsak a zalai kötődésű szerzőket vette számba, de a „globálprovincializmus” jegyében belefértek finnugor énekek, emigráns román novellák, sőt Szajna-parti szonettek is. Máskor meg (filozófiai vendégség címén) komoly, élemedett korú férfiak estek egymásnak elvont kategóriák miatt, gyermekes daccal, de a politikusi számítások mindennemű jele nélkül. Később a vadamosi azílumot el kellett adni, miként az otthonos józsefvárosi lakást is – Hules Béla utolsó hónapjait már Tinnyén töltötte, az ő szavával: „száműzetésben”. Még két hete is beszéltünk: szótárügyi tévedésre bukkant a Magyar Nemzetben, s az élet leglényegesebb dolgai szerinte épp ezek az apróságok. (Még talán olvashatta a hibaigazítást, úgyhogy mégsem reménytelen a világ.) A gyászhír hallatán az a vitánk jutott eszembe, amit egy verssora kapcsán folytattunk; az utolsó „vendégség” alkalmából született, és így hangzik: „Vadamos a világ.” Megkockáztattam, hogy ezt csak az alliteráció kedvéért írta, pedig tudnom kellett volna, hogy csupán a Tamási Áron-féle mondat variánsa: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Márpedig ha Vadamos a világ – jobb, ha tudjuk: mindannyian csak vendégségben vagyunk benne…