Ambrus Zoltán regénye a pesti Midas királyról

A legendák Midas királya arról volt nevezetes, hogy amihez csak nyúlt, az a kezében arannyá változott. Az istenek azt a büntetést rótták rá, hogy a tárgyak, de még az étel-ital is feltündököljön és arannyá váljon, ha csak megérinti a szerencsétlen király, ami aztán persze a pusztulását okozza.
A XIX–XX. század fordulóján élt Ambrus Zoltán regényének főhőse, egy pesti festőművész. A belső Józsefváros egyik kopott bérházában él és álmodozik. Körülötte lecsúszott hivatalnokok tengődnek és földjüket veszített arisztokraták, megnyaklott álmaikkal és férjhez nem adott lányaikkal. A festő ebben a mélyvilágban éli a maga jeltelen életét, fogyatkozó ambíciókkal, hiszen a művészete szerencsecsillaga sehogy sem akar felragyogni. Hajdani barátja, a szerény képességű pingáló már régen karriert csinált, a művei kapósak, de a mi festőnk alkalmatlan arra, hogy az „elvárásokhoz” igazodjon. Néha ugyan felhorgadnak benne régi ábrándjai, és ilyenkor lázas munkába fog. Közben beleszeret egy, a házukban élő titokzatos leányba, egy erdélyi arisztokrata família sarjába. Boldog, szeszélyes, érzelmekkel átitatott és bohém pesti barangolásaik végén összeházasodnak, gyermek is születik a frigyükből, ám a fiatalasszony hamarosan meghal. Ezzel zárul a vaskos regény első kötete.
Ezután a főhős életében meghökkentő fordulat áll be. Egyik festményével hatalmas sikert arat, és Párizsba kerül, ahol beleszeret egy hóbortos nagyvilági nő, aki mellesleg multimilliomos. A festő, akinek kezdetben imponál a siker meg a csillogás, bekerül az ottani művészvilágba, és szerencsecsillaga fokról fokra emelkedik. Valóban Midas királya lesz a párizsi művészvilágnak, akiről átszellemült kritikák jelennek meg a lapokban, és akinek minden ecsetvonását és bolondériáját lesi a környezete. Csakhogy Midas király eleve boldogtalanságra van ítélve. Kapott valamit a Teremtőtől, ami legalább annyira büntetés, mint ajándék. Mások irigylik a szerencséjét, sikereit, gazdagságát, de ő mindezt úgy érzékeli, ahogy a szerencsétlen mesebeli Midas király azt a vágyott ételt-italt, amihez képtelen volt hozzáférni, hiszen minden szelet kenyér, gyümölcs és korty víz arannyá változott a kezében. Időközben persze a mi bálványozott, mégis boldogtalan művészünk azt is pontosan érzékeli, hogy a siker mennyire csalfa értékmérő, hogy a kritikusok hozsannái éppoly megalapozatlanok, mint vitriolos bírálataik. Hogy ebben is, abban is érdekek szövevénye nyilvánul meg.
Végül, egy kétségbeesett pillanatában hazatér Pestre, és ott meglátogatja azt a nyomorúságos józsefvárosi házikót, amit élete legboldogabb néhány hónapjában bérelt a feleségével. A sokszor terjengős, szószátyár és homályos regénynek ez a legemlékezetesebb része. Ambrus Zoltán írói talentuma itt maradandót alkot. A ház évek óta érintetlenül áll. Benne minden régi tárgy, fénykép és festmény, minden látszólag jelentéktelen limlom rezzenetlenül a helyén maradt, és csak néha ragyog fel a függönyön átszűrődő napsugárnyalábban. A félhomályban megelevenül a félmúlt, és a boldogtalan festő ebben a kriptaszerű lakásban végre megszabadulhat a sorsára nehezedő „midászi átoktól”.
Ambrus Zoltán nagyregénye – gyarlóságaival és erényeivel – hallatlanul modern volt a maga idejében. Pesti bérházról és annak sorsukat veszített, szánalmas és különös lakóiról senki nem festett nála emlékezetesebb képet. Egyúttal a modern művész nagy dilemmája (siker kontra boldogság) is először szólal meg irodalmunkban a magyar „Midas király”, a zseniális és boldogtalan festő sorsában.