Az ős-Duna mocsarai és szigetlabirintusa

Ha létezne a mesebeli időgép, és valamelyikünk visszatérhetne honfoglaló őseink korába, igencsak meglepődne azon, amit a mai Budapest helyén találna. Vagy inkább azon, amit nem találna. Mert igencsak bajos volna a város mai helyszíneit a régiekkel azonosítani.
Az ős-Duna évtízezreken át szabadon folyt a medrében, semmi nem vetett gátat neki. Amikor a Kárpátok belezúdították tavaszi hóolvadáskor vagy kiadós Illés-napi záporok idején a vadvizüket, a folyó arra terpeszkedett, amerre tudott. A budai part felé nemigen tudott, mert itt útját állták a hegyek. Ám a pesti síkság felől semmi nem állhatta útját. A – földtörténeti léptékkel mérve – nem is olyan távoli jégkorszakokban mamutok, őslovak, szarvasok és bivalyok éltek itt…
Pest városának helyét a zabolátlan Duna jóvoltából a középkorban, de részben még később is, mocsarak és vadvizek lepték el. Számtalan holtág, vadvíz csordogált a mai belváros területén. Sőt, maga a lassan kialakuló város is szigeten – illetve több szigeten – települt meg. Ezek legnagyobbika az ún. Pest-sziget volt, ami nagyjából megegyezik a mai Nagykörút határolta belvárossal. A mai Nyugati pályaudvar környéke, illetve a mostani Teréz-, Lipót- és Ferencváros, de részben a Józsefváros és Angyalföld helyén is összefüggő vizek húzódtak. Ezek mérete a Duna vízállásától függött: ha kicsapott a medréből, a „rónavizek” kiszélesedtek – a róna szó eredetileg nádas karéjozta víztükröt jelent, Petőfi használta először pusztai síkság értelemben –, ha a folyam szelídebben csordogált, számolatlan zátony és bozót lepte sziget tűnt elő. A mai, szépen formált Margit- és Óbudai-sziget helyén is kisebb-nagyobb szigetek és zátonyok vadregényes labirintusa húzódott.
Györffy György történész a régi feljegyzések tanulmányozása után úgy látta, hogy lényegében négy nagyobb, összefüggő sziget volt Pest városának alapja. Ezek legnagyobbika a már említett Pest-sziget, ehhez csatlakozott – a mai Margit hídtól északra a Jenei-, mellette az Új-Bécsi-sziget, végül dél felől az Egyetem tér táján negyedikül egy nagyobb szárazföld. (A Jenei- meg az Új-Bécsi-szigetet a rajtuk később megtelepült falvakról nevezték el, a korabeli elnevezésük – ha volt egyáltalán – nem ismeretes.)
A mai karcsú és kőpartok közé zabolázott Rákos-patak torkolatvidéke, de itt-ott még síkvidéki szakasza is vadvizekkel és lápszigetekkel borított terület volt. A patak neve magáért beszél: a király asztala, de a margitszigeti domonkos szerzeteseké is innen kapta a friss folyami rákot. A környék régi, máig megmaradt dűlő- és utcanevei – Vizafogótól Sashalomig, Túzok köztől Méhész és Nádastó utcáig – őrzik a hajdanvolt vízi és halász-vadász élet emlékeit.
A pesti sík nagyobbik hányada – mocsarakkal, erdőkkel és hatalmas nádasokkal lepve – ideális vadászterület volt. Vízimadarak tíz- és százezrei fészkeltek itt, vadrécék és -ludak, kócsagok, gémek és hattyúk, de mára végképp eltűnt ragadozó madarak, parlagi és rétisasok, vándor- és kerecsensólymok is. A mai Zugló helyén királyi vadaskert húzódott. Kijebb pedig, ahol ma Újpalota blokkházai, Pestújhely és Rákosszentmihály kertes házai állnak, egészen a XX. század elejéig vadász-halász élet folyt.
A Dunát, illetve közvetlen környékét csak lassan sikerült gátakkal, feltöltésekkel megrendszabályozni. Néha, mint például az 1838-as nagy árvízkor, az öreg folyam még megpróbálkozott azzal, hogy visszapörölje az egyre terebélyesülő várostól és boldogtalan lakóitól hajdani ártereit, szigetlabirintusát és tavirózsa lepte holtágait.