Egy pesti mérnök afganisztáni kalandjai

Ifjúkorában az MTK birkózóbajnoka volt György József. Később gépészmérnöki diplomát szerzett, és 1914-ig a MÁV Gépgyár mérnökeként tevékenykedett. Az első világháborúban aztán a 17. gyalogezred hadnagyaként orosz hadifogságba esett, és 1918–19-ben a turkesztáni vasútvonal taskenti műhelyében dolgozott. Itt kapta meg az afgán Mohamed Arszlán követtől a meghívást a kabuli fegyvergyár tervezőmérnöki posztjára. Az oroszok – akik jó kapcsolatot tartottak déli szomszédjukkal – nem ellenezték a dolgot.
Az utazás Taskentből az afgán fővárosba hat hónapig tartott!
Vonattal csak a turkesztáni határig lehetett eljutni. Itt, egy Csel-Duktán nevű „rozoga erődben” kellett bevárni a herati küldöttséget: tizenhat harcost, lovakat, tevéket és háromtagú konyhaszemélyzetet, mely a vadregényes Afganisztánban tovább kalauzolta György Józsefet. A delegátus katonái egy-egy kisebb állomáson néha csak a „helyi elöljárók megkorbácsolásával” tudják beszerezni a szükséges élelmiszert. Átkelnek néhány „borzalmairól hírhedt hegyszakadékon”, ahol „az őrparancsnok katonáinak felét vágtatva előreküldte, s ezek kétoldalt a meredek sziklákon felkapaszkodva átkémlelték a környéket, nem leselkedik-e valami veszély afgán banditák formájában.” Elértek egy oázisba, ahol „öt-hat rosszul öltözött, de állig felfegyverzett torzonborz alak” lesett rájuk, de kísérői szétkergetik az útonállókat.
Megérkeznek Heratba, az „igen régi, fallal körülvett, évszázadok óta fejlődés nélküli városba”. A város katonák őrizte ódon kapujánál „magasra felfüggesztett fakalickákban gubbasztottak az emberi nyomorúság és a borzalom legszörnyűbb megtestesítői, a többszöri lopásért vagy rablásért elítélt gonosztevők”.
Itt hosszabban időznek a kormányzó vendégeként. Egy alkalommal a bazárban sétálva szemébe ötlik egy akasztófán függő halott: a hírhedt rablóvezér. A város főterén viszont épp a „Sariát iszlám törvénye” szerint ítélkeznek: a hóhér egy bűnös karját vágja le csuklóból, majd – hogy a vérzés elálljon – üstben zubogó forró olajba mártják a csonkot, aztán szamárhátra kötözve körülhordozták a szerencsétlen flótást a városban.
Heratból Kabulig szintén hosszú és viszontagságos út vezet. Átkelnek a Hindukus hegység bércein, szörnyű szurdokokon, ahol sokat próbált hegyi lovaikra bízzák az életüket – sosem csalódnak a derék négylábúakban! Fölöttük prédára váró keselyűk keringenek. Kabulba érve aztán találkozik Abdul Vahabbal, az afgán sereg egyik elöljárójával, akit korábban Koósz Istvánnak hívtak. Ő négy éve él itt. Kicsi a világ.
Az uralkodótól, Ammanullah királytól személyesen kapja meg a feladatát: ágyúkat és malmokat kell terveznie. Itteni munkálkodásáról keveset ír György József. Végül 1921-ben azzal a kéréssel fordul feljebbvalójához, hogy hazatérhessen Magyarországra. Sikerül is végül az indiai angol kormányzat segítségével Pesavar, Delhi, Bombay érintésével hajón, majd vonaton hazaérnie, mint írja: „szomorú kis hazánk fővárosába, Budapestre…”
Tardy Lajos, kultúránk múltjának búvára, aki György József kalandjairól beszámol, érdekes függelékkel fejeli meg munkáját. Közli azon honfitársaink névsorát – Hadilevéltárunk nyomán –, akik a gépészmérnökhöz hasonlóan Afganisztánba kerültek. Némelyikük ott is élte le egész életét: Hibján Géza, Lassu Imre és István, Csutorás Sándor orvos, Faragó Árpád szobrász. A petrozsényi Papp János, a pesti Stahlberg Simon, Móker Imre, Grosch Ferenc és Löffler Simon, a kispirityi Mihálka János, a németcsernyei Katona Mátyás és a horgosi illetőségű Dobó Lukács.