Fővárosi kirándulók

Így tavasz tájékán, ahogy lassan kirügyeznek a fák, egyre kellemesebb a szabadban sétálgatni. A kirándulásoknak nagy hagyománya van a főváros környékén, amelyeket általában ilyenkor, húsvét hétfőjén kezdtek meg.

Míg a török uralom utáni Pest-Budán csak vallási ünnepekhez kapcsolódó körmenetekről tudunk Máriaremetére, Solymárra és Budaörsre, a XVIII. század második felétől egyre inkább divatba jöttek a világi szórakozások és a búcsúk is. A legkedveltebb a húsvéthétfői gellérthegyi ünnep volt, ahol ilyenkor nemegyszer negyvenezren is ellepték a kopár hegyoldalt. A pest-budai polgárcsaládok már napokkal előtte készültek rá. Nagy fedeles kosarakba főtt sonkát, kacsapecsenyét, kalácsot és lekváros rétest pakoltak, és a család erős férfi tagja vitte a csobolyót, a kis boroshordót. A piknikezés mellett mulatságok: bűvészek, akrobaták, énekesek, zenészek szórakoztatták a kirándulókat. Már az 1780-as években jelentős népünnep volt ez, ahol rendelet tiltotta a lövöldözést, a tűzijátékot és a dohányzást, utóbbit hat forint büntetés avagy elzárás terhe mellett. Később, a XIX. század elejétől „ermanusba járásnak” nevezték, ahol már valóságos vásár várta a látogatókat: mutatványosok, bábosok, kés-, pipa- és gyümölcsárusok, sörsátrak. A köznép inkább a Rákos mezejére, a mai Újlipótváros zöldellő rétjére, vagy az óbudai csapszékekhez járt. Utóbbiaknál élelmet nem árultak, a táncolni vágyó lányok azt úgy vitték magukkal, a bort pedig táncosaik fizették hozzá.
A jobb módú polgárságot Budán a krisztinavárosi Steinhauser-kert szépségei, a Városmajor gyönyörű fasorai, hatalmas pázsitjai csábították, míg Zugligetet festői látványosságaiért és kiváló vendéglőiért szerették. A Városliget mocsarát még csak ekkoriban, a XVIII. század végén töltötték fel és fásították, amely csak évtizedek múlva vált az egyik legkedveltebb pesti kirándulóhellyé. A pestiek kedvenc helye a városhoz közel a gyönyörű Orczy-, a terézvárosi Hacket-, a lipótvárosi George-, a józsefvárosi Beleznay-, a Kerejtsi- és a Hilf-kert volt. A bécsi Práter mintájára kialakították a pesti Prátert is az 1790-es évekre. A mai Üllői út tájékán feküdt – több fasorral, pázsitos területtel, a bejáratánál kávét, kalácsot, bort kínáló bódékkal, ahol még biliárdozni is lehetett –, de később nyomtalanul eltűnt.
A ma még mindig rossz szájízt is okozó május elseje egykoron nem a munka, hanem a rügyfakadás és a lombnyílás ünnepe volt, amit kirándulással és vidám mulatozással tettek emlékezetessé az előkelőbb pest-budaiak. A XVIII. század végén a főúri körök József nádornál, a nádorerdőben ünnepeltek, amelyeken többek között magas rangú tisztek, az országbíró és a kancelláriai hivatalnokok vehettek részt, szórakoztatásukról pedig maga Szapáry János főkamarás gondoskodott. Volt ott zsákbafutás, póznamászás és birkózóverseny is, amelyen falusi legények szerepeltek. Ma talán furcsa, de a régi pestiek kedvelt kirándulóhelye volt a mai Lehel tér helyén egykor állt Váci temető is. Egyéb zöldterület híján itt, az árnyas lombok alatt sétálgattak a környékbeliek, akik le is telepedtek, sőt jóízűen ettek-ittak a sírkövek tetején. Ugyanezt a szerepet játszotta vasárnaponként a budai vízivárosi temető is. Vasár- és ünnepnapokon a Kemnitzer-ház előtti Duna-parti korzó volt a tehetősebb pesti polgárok kellemes sétahelye, míg ettől délre az egyszerűbb népek (katonák, cselédlányok, kofák) időztek, mulatoztak rendszeresen, tavasztól őszig, ha az időjárás megengedte.