Hamis illúziók, nosztalgiák

Az ember nehezen szabadul meg régi emlékeitől, és még ma is nosztalgiával gondol olyan dolgokra, amelyek olykor keserű szájízt hagytak maguk után. Szerettem a józsefvárosi utcákat, gyermekkori csavargásaim színhelyét, a kis- és középpolgárságot jelképező épületeivel, udvaraival, ahol egy-egy ecetfa, vadgesztenyefa maga volt a természet. Nosztalgiával gondolok a József körúti Bodográf mozira, ahol a szűk padsorokban egymáshoz ért a szomszéd kislánynyal a lábunk, az ötvenfilléres fagyira, a harmincfilléres ropogós zsemlére és a Füvész-kerti bolyongásainkra. De még mindig szorongva emlékezem az államosításra a Futó utcában, amikor kisgyerekként az ablakból figyeltem, hogy három bőrkabátos férfi miként foglalja le az első magyar húsipari gépeket gyártó üzemet, és láttam, amint nagyapám, apám dermedten állva nyújtják át a brieftaschnijukat, amiben talán az utolsó forintok lapultak. És félelemmel gondolok a forradalom napjaira, az igazi városi háborúra, amikor a nyolcadik és a kilencedik kerületet kíméletlenül szétlőtték a szovjetek, és a tanklövegek becsapódása közbeni szünetben, a távoli géppuska-kerepelés közben fellélegeztünk néhány percre, hogy talán vége van ennek a borzalomnak.
Na igen, a távolba sejlő, néhol itt-ott számunkra szép régmúltat nem szabadna átfestenünk. Ezért állok döbbenten, hogy mi után nosztalgiáznak az emberek a hetedik, a nyolcadik, a kilencedik kerületben, azokban a lerohadt, málló falú, elhanyagolt lakásokban, omladozó lépcsőházakban, amelyek négy évtizedig nem láttak maltert, festéket. Mi után nosztalgiáznak Angyalföld, Újpest, Kőbánya, Békásmegyer lakótelepei, ahová természetellenesen bezsúfolták az embereket egy álkomfortba. A kacsintós Kádár-rendszerben a közös milliárdok nagy része az internacionalista segítségre ment el a nagy Szovjetunióba, Vietnamba, Kubába és még ki tudja, hány helyre. Milyen illúziókat kergetnek még néhányan, hogy ismét lesz háromhatvanas kenyér, megszűnő munkanélküliség, teljes körű ingyenes betegellátás, csökkenő közüzemi díj, emelkedő nyugdíj, a családoknak jobb élet, ha azok, akik szociálisan baloldalnak nevezik magukat, 1994 és ’98 között többször hagyták emelkedni a kenyér, a tej, a hús, azaz az alapvető élelmiszerek árát? Miért várják új munkahelyek létesítését azoktól, akik vezetése alatt privatizálták saját hasznukra az egész élelmiszeripart? Miből gondolja bárki, hogy jobb lesz az egészségügy, amikor ők szüntették meg az ingyenes fogorvosi alapellátást (az Orbán-kormány újra ingyenessé tette) és záratták be a kórházakat országszerte? Ki hiszi el, hogy nem emelik a gáz árát, amikor ők árusították ki a külföldnek a stratégiailag fontos energiaipart áron alul, s emiatt egyre drágább lett a víz-, a villany- és a gázdíj? (Megjegyzem: a polgári kormány alatt a gáz árának mértéktelen emelkedését központi intézkedéssel visszafogták.)
Miben reménykednek a nyugdíjasok, a családosok , amikor az ő idejük alatt félszázalékos volt a nyugdíjemelés, és megszüntették az alanyi jogon járó családi támogatásokat? (Ez az elmúlt négy év alatt ismét a helyére került.) Egyszóval, honnan van ez a hiszékenység, ez a bizalom még most is – főként a szegényebb néprétegekben –, amikor az ígérgetéseik alatt, a Bokros-csomaggal együtt az ország lakosságának több mint fele, főként a nyugdíjasok, a létminimum alá kerültek?
Amikor ezeket a sorokat írom, még nem tudom a választás végeredményét, de azt tudom, hogy vannak sokan, akik még mindig hamis illúziókban ringatják magukat. Bárcsak ne lenne így, mert keserű lesz a kijózanodás…