Kampány az emberért

Március utolsó napjaiban ítéletet hirdetett a Fővárosi Bíróság Soproni Ágnes színésznő meggyilkolása ügyében. A gyilkosságot vele együtt lakó fia szervezte meg, és a barátja hajtotta végre. Aki végighallgatta a tárgyalást, ha akarja, sem tudja elfelejteni a mondatot: „Amikor hazaértem, Zsolt már feldarabolta anyut.” A három vádlott huszonkét, huszonöt, illetve huszonhét éves, mindegyikük középiskolát végzett. Zsoltnak, aki a gyilkosságot elkövette, lakatos szakmája is van. Az ő büntetése – nem jogerősen – harmincöt év fegyház.
A meggyilkolt színésznő fia, Petróczi András – Pepónak nevezte mindenki, hívjuk mi is így – szülei válása után többnyire az anyjával élt, de három évet apjánál és az ő új családjánál töltött Finnországban. A városmajori gimnáziumban érettségizett, de nem tanult tovább, mert Amerikába akart menni, hogy ott színész legyen. Ő kapta a súlyosabb büntetést: mint felbujtót az előre kitervelt, nyereségvágyból elkövetett gyilkosságban – nem jogerősen – negyven év fegyházra ítélte a bíróság.
Zsolt – aki az utolsó szó jogán is elmondta, hogy „nem a szavak embere vagyok”, és hogy „a mai napig nem értem, miért történt meg ez a tragédia” – először lakatosként dolgozott, majd autós pizzakihordó lett. A Budagyöngye Pizza Hutjában ismerkedett meg későbbi barátjával, Pepóval. A barátnak rengeteg ideje volt, hiszen nem dolgozott, gyakran elkísérte a pizzafutárt az útjaira. Ő egyre nagyobb elismeréssel nézett a nála fiatalabb, de világlátott, jó humorú, jó előadó készségű, diplomatacsaládból származó barátra, akinek az anyja sem akárki, színésznő volt. „Egy ismeretlen világ nyílt meg előttem, amikor megismertem Pepót” – mondta egyik vallomásában.
Ezzel kezdődött a tragédia. Azzal folytatódott, hogy amikor Pepó belekezdett egy mobiltelefon-vállalkozásba, meghívta barátját is; ő otthagyta pizzafutári állását, és mobilkártyákkal kezdtek üzletelni. Néhány hónapos siker után óriásit buktak, Zsolt hatszázezer forintot, Pepó ennél jóval többet.
A történet azzal ért véget, hogy a huszadik születésnapját nemrég még anyjával és nagyanyjával ünneplő fiatalember felhívta barátját – ki tudja, hányadszor –, hogy anyjával megint összeveszett, ő ezt nem bírja tovább, megöli vagy megöleti, az öröksége felét, nyolcmillió forintot ajánl fel annak, aki „a munkát” helyette elvégzi.
A rendezett családban felnőtt Zsolt, aki gyerekkorában sem volt verekedős, és eddigi életének egyetlen megrázó élménye apja öt évvel korábbi halála volt, úgy döntött, ő lesz az, aki megvalósítja a „képtelen tervet”, amelyet olyan sokszor és sokféle változatban megbeszéltek. Teszi ezt barátjáért, teszi a nyolcmillióért. A pénzt Pepó majd valamikor megadja neki. Persze nem most, mert most neki sincs. Majd, ha megkapja az örökségét, ha híres színész lesz belőle…
Aki hisz a rossz erők működésében, azt gondolja, hogy a gonosz ekkor, ebben a pillanatban kapta kezébe az eredetileg lakatosnak tanult pizzafutárt – a barátját már korábban.
A gyilkosság – tudjuk a sajtóból, mert a test feldarabolása miatt a bűncselekmény igen elhíresült – egy nagy erejű ütéssel kezdődött, dulakodással folytatódott, megfojtással ért véget. A testet másnap feldarabolták, és a solymári erdőben elásták. Az ügyész és a bírók egyetértenek abban, hogy a feldarabolás nem annyira kannibáli ötlet volt, inkább „racionális cselekmény”: a nyomok eltüntetését így tudták megoldani.
Ki ne szeretné megkérdezni az ítéletre váró két fiatalembertől: amikor elvégezték a „munkát”, undorodtak maguktól? Reszkettek? Támolyogtak? Lázas lett valamelyikük? Amikor (Zsolt) a „belsőségeket” a csatornanyílásba beledobta, a melléről leesett a nagy kő, vagy inkább ránehezedett? Amikor anyja fejét (Pepó) nejlonzacskóba, majd Adidas feliratú hátizsákjába tette, hogy emelte fel? A fülénél, a hajánál fogva? Reszkettek egész testükben, vagy nem? Érzett valamelyikük kísértést, hogy amit tett, elmondja valakinek? Gondolt arra, hogy ilyen teherrel a lelkében örökké nem élhet? Hogy egyszer majd elmondja a gyerekének: „nagyanyádat bérgyilkossal megölettem”? A bérgyilkos pedig elmeséli-e: „alsónadrágban, kesztyűben kezdtem hozzá a holttest feldarabolásához, a kézfejét, lábfejét vágtam le először”?
Nem volna illendő a halott anyával vagy a családdal foglalkoznunk. Soproni Ágnes – talán egyik szomszédnak, talán a barátnőjének – elmesélte, hogy már árulja második kerületi házukat, ha eladja, fia és ő önálló lakásban lakhat; egy jósnő pedig megjósolta neki, hogy az év folyamán sikerül a házat eladnia, fia Amerikába megy, ő Ausztráliába, véget ér az áldatlan állapot, hogy örökké bántják egymást.
A harmadrendű vádlott – huszonöt éves lány – egy nyírségi faluból került Budapestre. Vendéglátó-ipari szakközépiskolát végzett, legutoljára pultosként, mixerként, felszolgálóként dolgozott a Rózsadombon, de volt a Mammut alkalmazottja is, ott ismerkedett meg Pepóval és Zsolttal. „Örültem, hogy vannak barátaim – mondta a rendőrségen, vagyis a nyomozati vallomásában –, örültem, hogy felnézhetek rájuk. Szerettek engem, és nekem mindennél nagyobb szükségem volt arra, hogy szeressenek. A szüleim elváltak, anyámmal éltem, de nem volt jó a kapcsolatunk.” Őt valaki – az őrangyala, a jó erői vagy kicsoda is? – megvédte attól, hogy gyilkos, de legalábbis gyilkosság közreműködője legyen. Csak tárgyaltak róla Pepóval, barátnőkkel – többnyire a törzshelyükön, a Mammut üzletház kávézójában. Miért említésre méltó a Mammut és a harmadik emeleten található Café Miro? Mert akár a korosztályuk szimbóluma lehetne. Többféle zene, mexikói, egyiptomi, kínai, indiai ételek, az árucikkek óriási választéka. Itt valóban olcsón lehet bolognai spagettit kapni. Itt minden van: fodrász, fitnesz, mozi, játéktermek. Vagy talán mégsem?
Ő, a harmadrendű vádlott felfüggesztett büntetést kapott.
Az ítélet felolvasása, indoklása egy óra negyvenöt percig tartott. Doktor Szebeni László bíró, az öttagú tanács elnöke negyven év fegyházbüntetést szabott ki a felbujtásért, az anya ellen nyereségvágyból elkövetett emberölésre való felbujtásért. Harmincötöt a gyilkosság végrehajtásáért. Az elnök megemlíti, hogy az ítéletet az első- és másodrendű vádlott gyakran egymásnak homlokegyenest ellentmondó vallomása alapján kellett meghoznia. Míg Zsolt beismerte a tetteit, barátja és felbujtója egyre kevesebbet ismert el, utolsó vallomása szerint nem volt ő sem felbujtó, sem bűnsegéd, mindössze annyi a bűne, hogy nem akadályozta meg anyja megölését.
Elhangzik még az ítéletben, hogy az utóbbi években sajnálatos módon elszaporodtak a brutális és nem indulatból, hanem nyereségvágyból, előre megfontoltan elkövetett gyilkosságok. A tét olykor egészen kicsi, az elkövetők egyre fiatalabbak. A végtisztességet jelen esetben egy kiásott, dobozba tett fejnek adhatják meg a hozzátartozók. A per költségei csaknem egymillió forintot tettek ki; ezt a három vádlott fogja megtéríteni.
Az ítélet kihirdetésekor a bírók sápadtak és megviseltek voltak. Pályájuk során ritkán tárgyalnak hasonló bűnügyet.
Én – a hallgatók közül egy – szintén nyomorultul éreztem magamat. Az elítéltek hatvankét évesek lesznek, amikor (esetleg) szabadulnak. Akkor meg minek, fordul meg a fejemben. A kérdés persze ostoba. Hátha, miért ne, valamelyikük rabélete (fegyencélete) úgy alakul, hogy más ember lesz belőle?! Megtisztul, újjászületik. De van erre valódi esélye egy elítéltnek? És mi okozhat katarzist a rab életében? Barátság? Jó szó? Istenhit? Tizenöt-húsz év múlva eljuthat oda, hogy fölépítsen magában egy másik embert?
Azért is szégyenkezem, mert fogalmam sincs róla, mit kellene tennünk (vagy mit nem kellene), hogy hasonló bűncselekmény ne forduljon elő. Az erkölcsi értékek milyen súlyos sérülése, a történelem, a kor miféle tévedései, az emberi létezés milyen félreértelmezése idézi elő, hogy egy húszéves fiatalember anyja lelövését, megmérgezését, agyonveretését eltervezze és társával együtt megvalósítsa?