Bárhova utazunk is, két pont mindig biztos: hogy honnan indultunk és hogy hová tartunk. A célba éréshez azonban arra is szükség van, hogy útközben tisztában legyünk azzal, éppen merre járunk. A hajósok évszázadokon keresztül az égitestek állásából számították ki pillanatnyi helyzetüket – gyakorlatilag ugyanezt az ősi módszert alkalmazza napjaink legmegbízhatóbb helymeghatározási rendszere, a GPS is. Az Egyesült Államok védelmi minisztériuma által kifejlesztett és fenntartott műholdas rendszer elméletileg tíz centiméterekben mérhető pontosságú helymeghatározást tesz lehetővé a Föld bármely pontján a nap huszonnégy órájában.
A GPS (Global Positioning System) civil felhasználását 1990-ben engedélyezték, és az autóipar az elsők között ismerte fel a benne rejlő lehetőségeket. A pontatlan útjelző táblákba, elavult autóatlaszokba belefáradt autósok nagy örömmel fogadták a műszerfalba épített vagy utólag megvásárolható szerkezeteket, amelyek a műholdakról érkező jeleket egy digitális térkép adataival összevetve száz-, az 1996 utáni rendszerfejlesztést követően harmincméteres pontossággal megmutatták tartózkodási helyüket.
A viszonylagos pontatlanság oka az volt, hogy a polgári célra gyártott készülékek által fogható jeleket szándékosan zavarták, hiszen a rendszer alapvetően katonai célokat szolgált. Ezt a szelektív hozzáférést (Selective Availability, SA) 2000 májusában eltörölték. A modern GPS berendezések tizenöt méteres precizitással dolgoznak, ami kiegészítő technológia alkalmazásával akár egy–három méterre szűkíthető.
A navigációs berendezések GPS-vevője tehát képes arra, hogy a világ tetszőleges pontján meghatározza az autó helyzetét, az így nyert földrajzi koordináták azonban az átlagembernek vajmi kevés segítséget nyújtanának. Ezért van szükség a már említett térképre, amelyet nagy kapacitású adathordozón, rendszerint CD-ROM-on lehet megvásárolni. Ezek egy adott terület (egy város vagy akár egy egész ország) teljes és részletes úthálózatát tartalmazzák, olyan információkkal együtt, mint a kötelező haladási irány, a kereszteződések áthaladási rendje vagy a közlekedési lámpák elhelyezkedése.
A legelső navigációs rendszerek kizárólag helymeghatározásra voltak képesek, azaz a beépített képernyőn megjelenítették, merre halad a gépkocsi. Az igazi áttörést az útvonaltervezés lehetősége jelentette: elég volt beírni, hová szeretnénk eljutni, a rendszer a térkép alapján kiszámolta az ideális útvonalat, majd a gépkocsi pillanatnyi helyzete alapján utasította a vezetőt, mikor merre kell fordulni.
Ma már minden autógyár modelljeihez rendelhető GPS navigációs rendszer. Az egyszerűbb készülékek csupán nyilakkal jelzik a javasolt haladási irányt, a fejlettebb – és nagyságrendekkel drágább – berendezések azonban színes képernyővel rendelkeznek, és az ezen megjelenített részletes, változó léptékű térképen helyezik el az autót. A csúcskategóriás rendszerek használati értékét beszédszintetizátor javítja: így vezetés közben már nem kell levennünk a szemünket az útról, a több nyelven beszélő számítógép tisztán és érthetően közli velünk a helyes útirányt.
A navigációs berendezések fejlődése azonban nem áll itt meg. A rádióállomások által közvetített vagy kifejezetten erre a célra létrehozott GSM-hálózatokon érkező közlekedési információk alapján az intelligens rendszerek elkerülik az útelzárásokat, dugókat, baleseteket. Számos gyártó kínál DVD alapú készüléket, amelyen egyetlen optikai lemezen elfér egész Európa térképe, beleértve a legkisebb falvak utcácskáit is. A térképek olyan kiegészítő információkat is tartalmazhatnak, mint benzinkutak, márkaszervizek vagy éppen éttermek, szállodák.
Számos autógyár összetett információs szolgáltatásokkal kényezteti vásárlóit: ellátják őket az aktuális útvonalra vonatkozó turisztikai információkkal, lehetőséget nyújtanak szállodai szoba, színházjegy vagy éppen parkolóhely foglalására. Az autóba szerelt GPS baleset esetén is jó szolgálatot tehet: léteznek olyan vészjeladóval felszerelt rendszerek, amelyek baleset esetén automatikusan elküldik a központi ügyeletre a bajba jutott autó pontos tartózkodási helyét.
Égi iránytű. A globális helymeghatározó rendszert 1978 és 1994 között 12 milliárd dollár ráfordításával építette ki az USA védelmi minisztériuma. A Föld körül keringő kéttucatnyi műhold mindegyike naponta kétszer kerüli meg bolygónkat, így bármely pillanatban legalább négy műholdat „látnak” a GPS-vevők. Ez utóbbiaknak a kétdimenziós (szélesség és hosszúság) helymeghatározáshoz három, a tengerszint feletti magasságot is tartalmazó pozicionáláshoz négy műholddal kell kapcsolatot létesíteniük. A szatellitek által közvetített jelek háromféle információt tartalmaznak. Ezek egyike a műhold azonosítására szolgál. Az almanachadatok a tervezett pályát tartalmazzák, és ezáltal a keresést segítik, míg a tényleges pillanatnyi pozíciót egy harmadik jelcsoport tartalmazza. Ezen adatokat a műholdak két frekvencián sugározzák: a polgári felhasználásra szolgáló durva jelvétel (coarse acquisition, CA) csupán tizenöt méteres pontosságot tesz lehetővé, míg a katonai célú PPS (precíz pozicionáló rendszer) titkosságát egy hetente módosított P-kód is biztosítja. Hadműveletek esetén azonban még az eleve „lebutított” civil felhasználást is korlátozzák: az afganisztáni háború kitörését követő napokban például tízről ötven méterre csökkent a rendszer pontossága.
Volodimir Zelenszkij
Zelenszkij megint mások pénzét költené
