Terjedelmes, átfogó interjút közölt a Wall Street Journal Europe Orbán Viktorral, Magyarország miniszterelnökével. Az alábbiakban az interjú rövidített változatát közöljük.
– A kép, ami Magyarországról először eszébe juthat az embernek, valószínűleg nem a pozitív gondolkodás erejének reklámja. Gazdag történelmének és elismert tudományos eredményeinek ellenére az optimizmus nem tűnik a magyar génállomány részének. A magyarok búslakodása, még ha túlzásnak is tekinthető, részben érthető. A múlt század, amikor is elvesztette területének háromötödét, mindkét világháborúban a vesztes oldalon kötött ki és ezenkívül szenvedett mind a fasiszták, mind a kommunisták kezétől, nem volt különösebben felemelő Magyarország számára.
A kampánykörút során megejtett átfogó interjú során Orbán Viktor, Magyarország 38 éves miniszterelnökének szavai azt sugallják, hogy legfőbb politikai célja e sztereotípia megdöntése. A jobbközép politikus egykori fő ambíciója az volt, hogy profi futballista legyen, politikusként azonban átalakította a politikai közbeszédet Magyarországon értékdús optimizmusával, amely nem hangozna idegenül a konzervatív „Bibliaöv” Amerikájában sem.
A kb. 70 000 lelket számláló, Budapesttől 180 kilométerre délnyugatra fekvő történelmi városban, Kaposváron tartott politikai gyűlésen Orbán úr felméréseket idéz, amelyek szerint a vállalkozók, családok és fiatalok több mint 80%-a véli úgy, hogy tervei vannak a jövőre nézve. „Ma Magyarországon egyre több ember van, aki örül a másik ember sikerei láttán…”
Minden második mondat hordozza a „képes” vagy „jövő”, vagy „tervek” szavakat. Azt mondja a magyaroknak, hogy várják az EU-tagságot 2004-ben és az euró bevezetését 2007-ben. Beszél Magyarország 2012-es olimpiai pályázatáról. „A 2002-es választás – mondja a hallgatóságának – lesz az első, amikor valamire és nem valami ellen szavazunk”.
Ami a politikai programot illeti, az jóformán önmagáért beszél. Az egymás után következő magyar kormányok megteremtették az alapjait Közép-Európa legdinamikusabban fejlődő gazdaságának, a jelenlegi kormány különösen impresszív növekedési periódus felett őrködött, a gazdaság átlagban 5%-kal bővült évente, a bérek pedig 17%-kal növekedtek. 2001-ben a külföldi befektetések 50%-kal haladták meg az előző évit a globális visszaesés és annak ellenére, hogy a korábbi privatizációs hullámok kevés állami tulajdont hagytak a piacon. A befektetések jellege is egyre inkább a high-tech szektor felé tolódik.
Sokan – a kormányzat megelégedésére – Magyarországról mint Közép-Európa Írországáról beszélnek. Valóban, az Orbán-kormány követte a „kelta tigris” példáját és a társasági adót 36%-ról 18%-ra csökkentette. A központi bank szigorú fiskális politikája 16%-ról kb. 6%-ra törte le az inflációt.
Amikor először találkoztunk Budapest neogótikus Parlamentjének épületében, Orbán úr nyugodt és szívélyes. A beszélgetésből kibontakozó világnézet a megalkuvás iránti ellenszenvét tükrözi és azt a hitét, hogy „az élet legalább 50%-a” a személyes felelősségről szól.
Egy erős jobbközép mozgalom kiépítéséhez fogott hozzá – szándékosan kerüli a történelmileg terhelt „párt” kifejezést –, amely választási erő marad Magyarországon. Ehhez – úgy gondolja – megbízást kellene kapnia a folytatásra, első miniszterelnökként a kommunizmus bukása utáni Magyarországon. Ezáltal rákényszerülnek a szocialisták, hogy megszabaduljanak a régi apparatcsikoktól és modernizálják pártjukat, a jobbközép pedig erősebb gyökereket ereszthet, befejezve a magyar politika átalakulását. Még mindig az antikommunista szavazatokat akarja begyűjteni.
A legnagyobb rejtély Orbán úr kapcsán, hogy gazdaságpolitikája – amely az intervencionizmus és a liberalizmus meglepő keveréke – mindössze rövid távú, a választások megnyerésére irányuló lépés vagy pedig elveken nyugszik. „Nyilvánvaló, hogy a második világháború után a gazdasági fejlődés forrása sok országban az állam volt. Megvizsgáltuk az 1980-as évek elejének tapasztalatait is, hogyan modernizálták Finnországot, Írországot, Katalóniát a globális tőke és a külföldi befektetők bevonásával. Ötvöznünk kell egyfelől az állam szerepét az infrastruktúrának az üzleti élet számára történő fejlesztésében, ugyanakkor annyi külfödi tőkét kell Magyarországra csalogatni, amennyit csak lehet.”
E politika kockázatos, hiszen az állam keze épp azon kreatív erőket frusztrálhatja, amelyeket ösztönözni kíván. De ő hiszi, hogy az egyensúly tartható. Egyébként pedig, mondja, „a dolog működik”.
Német politikai szövetségeséhez, Edmund Stoiberhez hasonlóan Orbán egy olyan konzervatív politikus, akinek a gazdasági nézetei a korporatizmus felé hajlanak. Amikor egy vonzó autópálya-építési megrendelés odaítélésére került sor, Orbán úr nem bajlódott közbeszerzési eljárásokkal, hanem úgy döntött, magyar cégnek adja a lehetőséget. Amikor kiderült, hogy a gázüzletág rendezése a 75%-ban privatizált Mol esetében sokkal magasabb gázárakat eredményezne, árszabályozást léptetett életbe a Molnál, amely a részvényeseket terhelte. És amikor a kormány a Ferihegyi repülőtér korábban egy kanadai céggel kötött menedzsment szerződését előnytelennek találta, gyakorlatilag államosította a repülőtér vezetését. Nem éppen olyan lépések ezek, amelyektől a befektetők nyugodtan tudnak éjszakánként aludni.
Az ország népességcsökkenése miatt adókedvezményeket léptetett életbe azért, hogy a nők gyermekeket tudjanak vállalni. Egyéni nyugdíjszámlákat hozott létre, diákhitelrendszert és egy átfogó, állami garanciával megtámogatott bankhitelekre épülő jelzálogpiacot épített ki. „Az embereknek nagyon tetszik ez” – mondja. „A hozzáállás nem az, hogy az államtól pénzt kell kapnod, hanem az, hogy az államtól esélyt kell kapjál.” Megismétli a lényeget a hangsúly érdekében: „Nem pénzt, hanem esélyt.”
Szabadpiaci szemszögből ellentmondásosabb a Széchenyi-terv, amely kiegészíti a magánszektor vállalkozói befektetéseit, de amelyet gyakran vádolnak azzal, hogy az tulajdonképpen nem más, mint egy lazán ellenőrzött keynesiánus újraosztási mechanizmus.
A szabadpiac hívei közül azok, akik támogatják a kormányt, abban hisznek, hogy ezek az elhajlások csupán rövid távú politikai opportunizmusnak a jelei. „Hosszú távon ők valódi konzervatívok” – mondja Hamesz István, a Magyar Nemzeti Bank (az ország központi bankja) ügyvezető igazgatója. „De rövid távon úgy gondolkodnak, hogy vannak olyan strukturális kiegyensúlyozatlanságok, amelyeket ki kell javítani és ezért folyamodtak a konzervatívok számára szokatlan eszközhöz, az állami beavatkozáshoz.”
Orbán megalkuvást nem ismerő stílusa, nacionalista szóhasználata (inkább patriotizmus, mint valami fenyegető dolog, ahogy azt néha értelmezik), a fait accompli előnyben részesítése felingerelt majdnem mindenkit, akik nem szavazhatnak a vasárnapi választásokon. Az Európai Unió hivatalnokai kritizálják a kormány adócsökkentéseit és azt, hogy nem vonja be a szakszervezeteket a szociális párbeszédbe. Magyarország szomszédai bírálták a státustörvényt, ami kedvezményeket – például szezonális munkavállalási engedélyt – ad a szomszédos Romániában és Szlovákiában élő közel 3 millió magyarnak. És súrlódások voltak amerikai diplomatákkal is, amikor Magyarország elutasította az USA kormányzatának ajánlatát a hadrendből kivont, a Lockheed Martin által felújítandó F–16-osok bérlésére, és helyette a svéd Gripen-csomagot választotta, amely magában foglalta az alkatrészeket és a karbantartást is. Magyar források szerint az amerikai kormányajánlat összecsapott volt és azt feltételezte, hogy Magyarország bármit elfogad, amit eléje tesznek.
Bár nagyon kicsi a szocialisták és Orbán fiatal demokratái között a különbség a gazdaságpolitikában, sőt még a külpolitika céljaiban is, a stílusokat – az egyik konszenzuális, a másik konfrontatív – egy világ választja el egymástól. A szocialista párt tapasztalatát és intézményes megalapozottságát hangsúlyozza, a Fidesz függetlenségét, fiatalosságát, és azon határozottságát, hogy a szentnek tartott teheneket se fogadja el, ha magyar érdekek védelméről van szó. Orbánt szomszédai és politikai ellenfelei gyakran vádolják azzal, hogy a szélsőjobboldali szavazók kegyeit keresi. A válasza az, hogy a legtöbb szélsőjobboldali szavazó Magyarországon nem ideológiailag motivált, hanem szociálisan hátrányos helyzetű, és a Fidesz jobb lehetőségeket tud nekik kínálni.
A két nagy párt közelsége a külpolitikában a magyar politika normalizálódásának bizonyítéka. Az, hogy stílusukban vagy olyan kérdések megközelítésében, mint a szociális párbeszéd, távol vannak egymástól, egy szélesebb európai csatát tükröz vissza balközép politikusok, mint például Lionel Jospin és az olyan jobboldaliak, mint Silvio Berlusconi között.
Talán a legjobb út Orbán világának megértésére gyökereinek ismerete, nem a vidéki gyereké, hanem a rendíthetetlen antikommunistáé. Ezek a gyökerek elkötelezett atlantistává teszik, aki támogatja a terrorizmus elleni háborút és a rakétavédelmi programot. Otthon eltökélt annak biztosításában, hogy a magyarok ne felejtsék el a totális diktatúrák (fasiszta és kommunista) rémtetteit, és létrehozta Közép-Európa érzelmileg legnagyobb hatású múzeumát, a Terror Házát. A NATO-tagság rendkívül fontos számára, és amikor felvetem, hogy ez egy kicsit olyan, mint akkor menni egy összejövetelre, amikor az éppen befulladt, Orbán megfontoltan válaszol: „Jó, ha a NATO-nak van külpolitikája, de ugyanakkor szerintünk erős, összetartó, hatékony katonai szervezetnek kell maradnia.”
A NATO–orosz viszony szorosabbra fonásával kapcsolatban diplomatikusan óvatos. „Nagyon is támogatjuk a jó viszonyt Oroszországgal, de nem szeretnénk olyan lépéseket látni, amelyek megsemmisíthetik a NATO kohézióját. Az örök béke gondolata szép, de ha nincs egy összetartó katonai szövetég, nem működik.” (Ha elveszítené a választásokat és a NATO fáradhatatlan George Robertsonja visszavonulna, ezek a nézetek a NATO főtitkári posztra ajánlanák.)
Orbán sohasem találkozott Vlagyimir Putyinnal, és a két hasonló magasságú, de ellentétes politikai iskolából való politikus találkozása érdekes lenne. „A demokrácia nagyon fontos” – mondja óvatosan fogalmazva, „de Oroszország és néhány más állam esetében a világon van egy fontos másik kérdés is, a vezetői képesség. Úgy vélem, jó az egész világnak és jó Oroszországnak, hogy most ez megvan Oroszországban, bármilyen is, ez a vezetés kiszámíthatóbb, mint az előző.”
Az úton Budapestről Dombóvár felé Orbán a jobboldali politikusokat Európa-szerte érő kihívásról gondolkozik. Úgy véli, a történelem azt mutatja, tartós jobbközép erők építése az erős vezetést még jobban igényli, mint a szervezőképességet. „A jobbközép egyesítésére személyiség szükségeltetik, mivel az természeténél fogva töredezett. A baloldaliság egy szokásforma. A konzervativizmus viszont nem egy ideológia, hanem gondolkodásmód, az élet bizonyos értelmezése. Ezt a közösséget nehéz egyesíteni. Nemcsak Magyarországon, hanem Németországban, Franciaországban is, mindenhol. Az egyetlen út nem a szervezeteken, hanem a személyeken át vezet” – mondja és utólag hozzáteszi: „Mindig az a legfontosabb kérdés Franciaországban: van-e jelölt?”
A választás meg fogja mutatni, mennyire sikeresek voltak ezek az erőfeszítések. Az biztos, hogy már létrehozott egy jobbközép szavazótábort az országban, és megkezdte a politikai nyelvezet átalakítását.
Egy moziban rendezett kampánygyűlésen a hátsó sorban állva a stáb egyik tagja fordítja Orbán beszédét a taps zaján keresztül. Amikor elakad, egy idősebb, bajszos ember súgja a megfelelő kifejezést a válla mögül. Megfordultam, hogy megkérdezzem a férfit, mit gondol a miniszterelnök szavairól, és meglepődve láttam, hogy a szemei könynyesek. A magát Mikinek nevező férfi elmondta, hogy 1956-ban a szovjet invázió elől menekült el Budapestről, és Kanadában telepedett le. „Ezért jöttem vissza, hogy szavazzak”, mondja megbicsakló hangon. „Ez az ország legjobb esélye az elmúlt néhány száz évben.”
Szavai egyszerre jelentenek elismerést és kihívást a miniszterelnök részére – nehogy elmulassza a lehetőséget.
*
Az Ukrajina Moloda című nemzeti-demokratikus ukrán napilap cikkírója, Olekszandr Simanyszkij a Terror Háza bemutatásával kezdte írását. Mint írja, a magyaroknak már nem kell félniük sem a fasizmustól, sem a kommunizmustól, de emlékezniük kell a múltra, hogy a hasonló rezsimek kísértetei ne térhessenek vissza. A parlamenti választások jelölik ki azt a pártot, amelyik 2004-ben az EU-ba vezeti az országot – hangsúlyozta a szerző, és megemlítette, hogy a szocialistákra elsősorban a mostani idősebb nemzedék kíván szavazni, így a baloldal számára ez a választás az utolsó lehetőség a hatalomra kerüléshez.
A Der Standard című bécsi lapban Gregor Mayer a „Jobboldali hatalom Magyarország médiájában” című tudósításában azt emelte ki, hogy Orbán Viktor fiatal demokratáinak a szélsőjobboldali MIÉP-pel csendesen összejátszva sikerült megszereznie az egyeduralmat a közszolgálati média kuratóriumai felett. A Die Presse című konzervatív lap „Sikeres játék a nemzeti kártyával – Orbán Viktor további négy évig kormányozni akar” címmel közölt cikket. A szerző szerint a Fidesz célja a nemzeti-konzervatív tábor egységbe kovácsolása.
A Frankfurter Allgemeine Zeitung Carola Kaps budapesti tudósítását közölte „A magyarok Brüsszelre szegezik tekintetüket” címmel. Kaps szerint Magyarországon az üzleti élet aggódik, és jó néhány vállalkozó véli a színtelen, de hozzáértő Medgyessy Péter bankárban megtalálni az igazi szövetségest. Hozzátette azonban: Európának semmiképp sincs oka aggodalomra, hiszen mind Orbán, mind Medgyessy Brüsszelre szegezi tekintetét.
barátság kőolajvezeték
Zelenszkij támad, Brüsszel nem áll ki az EU-s tagországok érdekében
