Széchenyi kései pest-budai vállalkozásai

Széchenyi egy idő után már maga is tehernek érezte vállalt feladatait. Továbbra is mindent saját kezűleg intézett, hiába álltak mellette bizottságok. Mindössze Naplójában vallott fáradtságról, betegségről, életuntságról, miközben hihetetlen aktivitással tovább dolgozott.

Bár lehetetlenség bármiféle sorrendet felállítani a Széchenyi anyagi segítségével és szervezésében megvalósuló fővárosi beruházások között, a Lánchíd felépülése azért minden valószínűség szerint a legnagyobbak között foglal helyet. Pedig eleinte mind Pest, mind Buda komoly ellenállást fejtett ki a megvalósulása ellen. A legfontosabb kérdés az volt, megépülése után ki is birtokolja a két várost összekötő építményt: a polgárság vagy a nemzet. A kedélyek később lecsillapodtak, a híd felépült, és máig fővárosunk egyik jelképe.
A gőzhajózás már a harmincas évektől állandósult a Dunán, ám a fővárossal csak 1835-től vált szorossá a kapcsolata, amikor Széchenyi az Óbudai-szigeten egy telephely és az ehhez kapcsolódó hajógyár létesítésének engedélyét kérte meg József nádortól. Ezzel párhuzamosan egy másik „telelőhely” létrehozását is kérvényezte a nádornál, amelynek szükségességét elismerték, ám végül csak 1856-ban jöhetett létre az akkori Város- (ma Csepel-) szigeten.
A budai alagút gondolatát, amely a Várhegy aljába nyitott utat a Pestről a Lánchídon érkező forgalomnak, Széchenyi már az 1840-es évek elején tervbe vette. Ő volt az elnöke az 1845-ben megalakuló Budapesti Tunnel Társaságnak, amelyet az alagút kivitelezésére hívtak életre. Minden erőfeszítése ellenére a fontos átjáró csak 1853–57 között készülhetett el Clark tervei alapján.
István nádor 1847-ben kérte fel Széchenyit, hogy tegyen javaslatot a pesti Duna-part feltöltése ügyében. A nádor elképzeléseit az 1839-ben kiadott feltöltési szabályzatra építette, amely érintette volna a belvárosi Vámház körutat, a Kálvin teret, a későbbi Vámház helyén poshadó Molnár-tavat, a lipótvárosi Szent István teret, néhány helyen a pesti Duna-partot, több utcát, teret a Terézvárosban, a Józsefvárosban és a Ferencvárosban. Széchenyi rögtön tiltakozott a kisstílű megoldás ellen, és 1848 elején egy módosítást indítványozott alapelvként tűzve ki egész Buda és Pest árvíz elleni biztosítását, amely tartalmazta „Budapestnek esztétikai kifejtését s kellemeinek nevelését”.
Látszólag csupán szűk társadalmi réteget érintett a Budapesti Hajós Egylet megalakítása 1840 novemberében, amelynek céljai azonban messze túlmutattak e körön. „Az ifjúság testi kifejlődése végett használni, s a Pesten lakás kellemeit növelni, s minél több pénzköltő lakost ide édesgetni” – fogalmazta meg Széchenyi az egylet célkitűzéseit. Pest városi tanácsa 1842 márciusában a hajóház megépítését is engedélyezte a pesti Duna-parton, közel az épülő hídhoz. A Clark vezetésével készült csónakdát 1845-ig használták. Ezzel egy időben egy pesti labdaház és gimnasztikai iskola alapítását is tervbe vette Széchenyi, amely azonban csak 1848-ban valósult meg.
Már a harmincas évek elején tett angliai útján tanulmányozta az ottani gőzmalmok működését, de hasonló üzem Pestre telepítésének gondolatához csak 1836-ban tért viszsza. Egy év múlva, a részvénytársaság alapítása után a városvezetést tájékoztatta: rövidesen Pesten vagy Budán gőzmalmot szándékozik felállítani, hogy „hazánk gabona helyett végképp liszttel űzze kereskedését; miáltal nemcsak mezei gazdáink nyernének tetemesen, de a szegényebb sorsúnak is kőszénásás, molnárság, a lisztet felfogó dongák készítése satöbbi által új keresetkör nyittatnék”. A hengermalom végül a Lipótvárosban épült fel, a Valero selyemgyár mellett, és 1841-ben kezdte meg működését. Mellette egy műhelyt is felállítottak, amely a javítómunkák mellett gőzmalmokhoz szükséges gépeket és eszközöket is gyártott. Az öntöde néhány év múlva, 1847-ben önálló társasággá alakult Pesti Vasöntő és Gépgyár néven. A szervezések mellett a gróf anyagilag is támogatta mindkét vállalkozást.
Széchenyi azonban nem csak amatőrként foglalkozott a főváros fejlesztésével. Hozzáértését értékelendő, az 1848-as első felelős kormányban közlekedési és közmunkaügyi miniszternek választották meg. Biztonságosabbá, lakhatóbbá és kellemesebbé kívánta tenni Pest-Budát, amelyhez többek között elengedhetetlennek találta a városvezetés szűklátókörűségének, kicsinyességének gátat szabó törvények megalkotását. Érthető módon a kormányzó tanács és Széchenyi közti viszony rövidesen elmérgesedett, amelyhez a szépítő bizottmánnyal kapcsolatos, nem túl felhőtlen viszonya is hozzájárult. Ekkoriban írta Pest városának: „Én úgy hiszem, honunk boldogsága, mely mindnyájunk célja, csak úgy eszközölhető, ha a fejedelemtől lefelé az utolsó napszámosig mindenki szorosan forog jogkörében, és azon túl nem ráz… Így képzelem el azon viszont is, amelynek a Pest város tisztelt közönsége és a felelős minisztérium közt léteznie kell.” Vállalt feladatai ekkorra már jócskán meghaladták teherbírását. Teljesen összeomolva, orvosa társaságában hagyta el végleg Pestet, amely annyi mindent köszönhetett neki.