A száznapos osztogatás

A polgári kormányzat híveinek körében az a meggyőződés az általános, hogy a választásokat ígérgetési demagógiával megnyerő szocialisták nem tudják majd teljesíteni a szép summát kitevő ígéreteket. Valószínűleg tévednek, különösen, ami a híres első 100 napos „csomagot” illeti. E sorok írójának véleménye szerint „teljesíteni” fognak, már csak a közeledő önkormányzati választások miatt is.

Másrészt, s ez már a magyarság közösségi jövője szempontjából igazán veszélyes: éppen az ígérgetés anyagi fedezetének előteremtése végett gyorsítottan privatizálni fognak, inflációt gerjesztenek, majd ez utóbbi miatt beindítják a monetarista gondolattalanság takarékossági kurzusát, amit egy olyan pénzügyminiszter-jelölt képvisel, akihez képest – sokak szerint – Bokros Lajos a szociális érzékenység szobra. Lesz itt tehát osztogatás már csak azért is, hogy megcáfolják a Fidesz teljesíthetetlenségi jövendölését. A beetetett nép pedig örül, hogy visszakapta kádári gazdáit, akik, lám, gondoskodnak. A média-szájbarágás biztosítva van és lesz, s a kör bezárulni látszik.
Nemcsak itthon, tegyük hozzá, hanem külföldön is, ahol (például Ausztriában) az új kormánytól már most cégeik új esélyeinek és üzleteinek kibontakozását várják. Nem is szólva a pénzügyi spekulatív buborékgazdaság hiénáiról, akiknek Magyarország újra paradicsom lesz gyengülő pénzével. Sokan vannak tehát, akik örülni fognak, ám még többen – a bennszülöttek között –, akik rá fognak erre az örömre fizetni, hiszen mint tudjuk, a nyugati globális cégek nem jótékonysági szervezetek. Ám minden rendben lesz, mivel az ország konszolidált mérlege megfelel majd bizonyos pénzügyi (varázs)előírásoknak, s az új pénzügyminiszter népszerűsége a befektetők között – s ezeken kívül ki számít egyáltalán? – az egeket verdesi.
Teljesíteni kell majd tehát, hiszen az átlag szocialista szavazó nem eszmék s elvek miatt szavazott a szegfűre, hanem azért, mert a nyugdíjasnak (vissza)adnak, a családi pótlékot felemelik, s bizonyos foglalkozásoknak béremelést, másoknak adócsökkentést ígértek. Érdekemberek szavaztak tehát a változásra, s állítólag ezek rögtön váltanak, ha zsebük vékonyodást jelez. Nos, hát itt valahol lesz majd egyre nagyobb a szocialista baj. A szabadpiacivá alakult „szociáldemokratáknak” ugyanis az úgynevezett népjóléti rendszerváltáshoz csak úgy van közük, hogy a piacon majd állítólag mindenki egyre jobban boldogul.
S ha nem? Nos, akkor majd segélyeznek valahogyan, valahonnan, de abban nem lesz köszönet, hiszen minden közpénzből (adóból) adott segély csökkenti az „embereknél hagyott” saját rendelkezésű pénzt és a befektetői hasznot, s így az egész rendszert torzítja ez a ráfizetés, ez a profitot alig, vagy nem hozó pénzkiáramlás. S így mindazok, akik magasabb ellátmányozást várnak (nyugdíjasok), vagy improduktív pályákon közpénzekből s szolidaritási alapelveken épülő rendszerben (iskola, egészségügy, kultúra) dolgoznak, nagyot tévednek, ha a biztos külföldi nyertesekkel zajló közbeszerzési rendszert ígérő „szociáldemokráciában” és „liberálisokban” bíztak.
Ezeket az urakat ugyanis a világ immár csak leginkább pénzügyileg érdekli, s örökös hatalmi lehetőségként, amely pluralizmust prédikálva csak egyféle gondolkodást, életvezetést és politikát engedélyez. A tökéletes materializmus ilyen álláspontja egyébként teljesen logikus: az ember pénzhasználó állat; az ember csak ne akarjon mást, mint amit a zsigerek diktálnak, s a zsigeri fantázia kínál. Hazugság és öncsalás volt, s ma is az, amely az embertől meg akarja tagadni a szabadságot arra, hogy eszét, szellemét és lelkét csak zsigeri kívánságainak rafináltságára használó állat legyen, s szabadságra akár a gonosznak is utat nyisson.
A száznapos beetetéstől tehát sokat lehet várni, mert kedvezményezettjeit nem fogja érdekelni, honnan van a pénz, s az sem, ha annak biztosan belátható böjtje lesz. Elvégre minek kellene törődni azzal, hogy a kellemesség honnan jön. Az ember egyszer él, s hagyják békén a „magánkívüli” ügyekkel s különösen olyan emberekkel és eszmékkel, akikhez s amelyekhez okos emberek, tévésztárok stb. mondják – az embernek nincs köze. A kisebbségi magyarok, az egyházak csak viszik a pénzt. A nagycsaládosok, (nagy)gazdák és egyetemisták is csak a mi pénzünkön élnek. S lennénk mi bármely nemzet, ha jobban élhetnénk.
A milliomossá vedlett egykori, formailag tulajdontalan elvtársak és a hagyományos kultúrájából kikényszerült szegény emberek materializmusának értéke (-telensége) elvileg egymásra talált, s paradox módon erősebbnek bizonyult az állítólag mindenkor természetes és szükségszerű osztályellentétnél, osztályharcnál. A modernkori szellem(telenség) egységfrontja erősebbnek bizonyult a valós érdekellentéteknél. Meddig tarthat ez? Persze egy biztos: a virtuális, manipulatív ideológiákat gyártó és terjesztő hazai (kereskedelmi-üzleti) baloldali média akadályozni fogja a tisztánlátást. Az állítólag mindig ellenzéki sajtó kritikája a jövendő ellenzékre fog állandóan sújtani.
Mikor fogja felfedezni így a szegény balos tömeg azt, hogy főnökei hatalmi játszmáiban neki nem osztanak lapot az alkalmi beetetések ellenére sem. A híres „baloldali értékek” ma már csak arról szólnak, hogy tömeget megnyerni monetarista „liberalizmussal” nem lehet (az SZDSZ alig több mint öt százaléka ezt fényesen igazolja!). A „baloldali értékekből” legfeljebb ha segélyek csurrannak, cseppennek. Leginkább azonban most már csak az a masszívan üzleti szórakoztatás maradt az a baloldali manipuláció, amely a mindent megengedés szabadosságával vigasztal az esélytelenségért. A kötelező gondoskodás egyenlősítő szocializmusának elmúltával ma a baloldali tömegnek csak az marad, hogy egyenlően közönséges lehet bármivel vagy bárkivel kapcsolatban, hiszen ezt sugallják neki. S ez jólesik, ha már az ember örökké szegény marad.
Elképesztő látni a baloldali újgazdagokat, amikor a szociális érzékenység húrjait pengetik, miközben meg vannak győződve saját kritizálhatatlanságukról. Lehet-e többet tenni, mint a nép nevében beszélni és „leleplezni”? A népről immár – elmúlván a paternalista reálszocializmus – egyébként persze a piac gondoskodik és a szabadság, ezek ma a népjólét pillérei, amelyeken állva a befektetők maximális hasznáért munkát kapnak a képzett munkaerők, akik különben mindenben kötelesek önmagukról gondoskodni.
A csökkentjük az adókat és emeljük a közösségi finanszírozású béreket és járandóságokat című posztkommunista szappanopera immár másodszor aratott nagy sikert a mindenoldalúan fejlett (reál)szocialista emberek között. Persze, hogy is ne hinnének azoknak, akiknek sikerült egyszerre megtollasodni és szocialistának (valamint függetlennek) maradni. Valószínűleg ennek a tömeges helyzetnek az elérése motiválta a szegényeket, akiket nem zavart az, hogy már régóta elvtársi magánvagyon az a „közvagyon”, amelynek eltűntével már csak a szabadpiacon lehet reménytelenül gazdagságra vágyni.
A mostani valószínű osztogatás lesz az utolsó kutyavásár (Buda)pesten, de a valódi nagy falatokat most sem a sok kicsi egy szavazócédulás szegény kapja, hiszen már itt tolonganak az örvendező multik, akiknek nem kell félniük a gazdasági patriotizmustól. S Pozsonyban és Bukarestben is örömtüzek gyúltak, hiszen emberek millióit lehet újra remény és támasz nélkül el- és beolvasztani. A magyarországi alig több mint fél Kádár-nép óriási üzleteket nyitott meg másoknak azért, hogy egy rövid potya uzsonnát szerezzen magának a nemzeti vagyon roncsaiból s ügyes infláló „szakemberek” bűvészkalapjaiból. Úgy látszik, hogy a reálszocialista népség egyszer nem vágja le, máskor viszont már nagy „realizmussal” csibeként is levágja az aranytojót. Ennyit ért el a híres „szocialista modernizáció”.