Aranykor

Pintyfélék, faliképek, reprodukciók, ásványok. A Kossuth-díjas grafikusművész hajlékának jellegzetességei. Gross Arnold egy tizenegy kilós brazíliai achátra mutat; barnásvörös felületén fekete minták. Én Bálint Endrére asszociálok; szerinte Vajda Lajos irigyelné meg, ha látná. Egy kisebb, Madagaszkárról való kalcedon-malachit-jáspis csiszolaton angyalszerű körvonalak. Angyalok a színezett Gross-rézkarcokat is látogatják.

Az inspiráció reményében gyűjti az ásványokat?
– Inkább azt mondanám, ezek esztétikai szükségletem kiegészítői. Pótlásai annak, ami a képzőművészetben most nemigen történik meg. A tárlatokon általában óriási, elnagyolt felületeket látni, melyekkel az alkotók a nihilt közvetítik. De nézze csak ezt a felvidéki jáspist! Itt finom rajzolat, színbeli kidolgozottság látható!
– Ezt ugyebár olyan művész mondja, aki a grafikusok között is aprólékosnak számít…
– Csak a bolti pénztáros kódleolvasója képes arra, hogy a tejfölöspohár tetején végighúzva azonnal észlelje a vonalrészleteket. Aki a képemmel találkozik, nem megy nyomban tovább. Elolvassa, mi minden van rajta. Divatos dolog betérni a kiállításokra, mert lehet pogácsát, kávét fogyasztani. A megnyitó után körbesietnek és távoznak. Hogy úgy mondjam, olvasmányosabb szeretnék lenni, mint a kollégák. Egyébként az aprólékosságnak és az alkotások kicsiny méretének van hagyománya a képzőművészetben. Rembrandtnak még négy-öt centiméteres önarcképei is ismertek.
– Legtöbbet Jan van Eycket szokták emlegetni önnel kapcsolatban, például a Rolin kancellár Madonnája című festményét, annak is egy részletét: az alakok hátterében miniatűr város- és tájrészletek bontakoznak ki. Mit jelent önnek Van Eyck, Dürer vagy Altdorfer?
– Ahogyan Bach-lemezeket, úgy vásárolok régi németalföldi és olasz mesterek munkáiról nagyméretű reprodukciókat, albumokat, könyveket. Ezeket este ágyba lehet vinni és nézegetni… De mutatok valamit. Treasures of American Museums. Szép kiadvány, csakhogy elhibázott a tördelése, a koncepciója. Ha kettényitom, az egyik oldalon Picasso, a másikon – többek között – Rogier van der Weyden. Az egész ilyen elv szerint van összeválogatva. Közös a témájuk: anya gyermekével, mégsem szabadna együtt mutogatni a kettőt! Picasso műve elnagyoltabb, más léptékű, mint a rajzos, aprólékos, XV. századi festőé. Ennek ellenére Picasso kapott nagyobb felületet! De hát ez a kultúrpolitika.
– Kultúrpolitika az USA-ban…?
– Piaci értelemben véve. Picassóból sok van, belőle még rengeteg pénzt lehet kitermelni, Van der Weyden viszont csak a múzeumokban létezik, és nem eladó.
– Bizonyos reneszánsz rajzok, festmények mellett milyen hatások fomálták az ön művészetét?
– Rokonszenvezem a romantikával, sőt a rokokóval is, kedvelem az angol preraffaelitákat. De minden képzőművészeti vívmánynál többet köszönhetek egy Vittorio de Sica-filmnek. A Csoda Milánóban felépítése neorealista, de a történet a mese határát súrolja. 1953-ban mutatták be, egy évvel később már nálunk is játszották. Vagy százszor megnéztem. Egyre időszerűbb, amire a rendező civilizációnkkal kapcsolatban ráérzett. Milánó külvárosában a nincstelenek bádog- és papírviskókban húzzák meg magukat. Koldulásból próbálnak megélni, de aztán a tőkések olajat találnak ott, ezért hajlékaikat tankok forgatják fel. Nem katonák: tőkések ülnek a tankokban! Elkergetik a szegényeket, akik aztán elszállnak a milánói dóm felett a mennyországba.
– Nem tévednek azok, akik azt hiszik, hogy az ön szürrealisztikus művészete egyfajta mennyország-értelmezés?
– Semmiképpen nem mennyország…
– Sok képén egybejátszik az érintetlen természet és a gondozott park. Némelyik hangulatos, zegzugos város – utcán barátkozó polgáraival, köztéri szobraival – egyúttal játék terepasztal, játék szekrény is. Emberek, angyalok és arccal rendelkező virágok… Mindez mintha azt sugallná, lehetne sokkal teljesebb, hivatásunkhoz méltóbb a földi élet.
– Ezt ön mondja, én nem akarok itt nagyképűsködni.
– Ebben a csak részleteiben reális világban olykor antik léghajók, automobilok bukkannak fel. Visszalapozott az urbanizáció történetében oda, ahol a közlekedési eszközökben még csak puszta lehetőségként volt meg a környezetpusztítás?
– És a régi vasútmodelleket kifelejtené? Merthogy ezeket én gyűjtöttem is… Megítélésem szerint a két világháború között voltak a legszebb autók. Egyébként a nagyváros, mindenekelőtt Budapest valóban egyre élhetetlenebb, és nagyon le van robbanva. Igaz, bizonyos mellékutcák, eklektikus házak nekem még romosan, elhanyagoltan is jobban tetszenek az eluralkodó „dobozoló” építészetnél.
– Apró szívecskék, csillagok sokszor borostyánként futják be a képeit. Karácsonyfák integetnek, bohócok, játék állatok néznek szembe velünk – egy kicsit számonkérően…
– Boldog gyermekkorra emlékezhetek vissza. Egy erdélyi kisvárosban, Tordán születtem, szerény körülmények között élő polgárcsaládba. Apám festőművész volt. Ösztönzött az ő munkája, jártunk a Tordai-hasadékhoz festeni, rajzolni a természetet. A kisvárosi környezet is hatott rám. Jelen van munkáimban Torda, ahogyan – bár nem akarom magam hozzá hasonlítani – Chagallnál is jelen van az orosz kisvárosi miliő.
– Budapestre hogyan került?
– Ehhez említenem kell Nagyváradot is. 1940-ben visszacsatolták Magyarországhoz Erdély egy részét, s ezáltal Torda közel került a határhoz. Szüleim eladták a tordai házat, és Váradra költöztünk. Később az ottani gimnáziumban gyenge tanuló voltam. Szorongtam, és a belvárosi Körös-parton pecáztam. Apám egyszer elvitte rajzaimat László Gyulának, aki annak idején a kolozsvári egyetem tanára volt. Ő terelgetett a Budapesti Iparművészeti Főiskola felé, a grafika szak felvételijére. De ehhez át kellett szöknöm 1947 augusztusában.
– Szerencse?
– Nem tudom, akkor még nem lőttek a határon. A felvételin megfeleltem, s ezzel az érettségit megúsztam örökre. Igaz, kilenc évig nem látogathattam haza. Mielőtt megnyílt a kollégium, annak a Lendvai utcai épületnek az oldalsó kiszögellésében laktam, ami ma a Fidesz-székház. Kezdetben nyugágyon, szalmazsákon aludtam.
– Nem akármilyen pályatársai voltak! Bizonyítja a mostani, dunaújvárosi kiállítás, ami felerészben hajdani tanára, Koffán Károly gyűjteményéből, felerészben az önéből való.
– Az előttünk járóktól is küldtem Dunaújvárosba képeket: Barcsay Jenő, Hincz Gyula, Szabó Vladimír… A mi nemzedékünknek sem kellett szégyenkeznie. Ma már nem követelik meg a főiskolán a szakmai tudást, de az a generáció jól tudott rajzolni. Kondor Béla, Rékassy Csaba, Würtz Ádám, Reich Károly és még többek: ez volt a főiskolán az aranycsapat. Más kérdés, hogy erről az aranycsapatról nem tudnak elegen, a televízióban nem játsszák újra a „góljaikat”!
– Ki volt önök közül Puskás Öcsi?
– Kondor, aki 1972-ben, negyvenkét éves korában már meg is halt.
– Azt nem hinném, hogy közvetlenül hatott önre…
– Egyáltalán nem, bár szoros barátságban voltunk. 1955–1956 körül egy évig nálam is lakott. Művészete a Bartókéhoz hasonló értékű.
– Az ön műveiben nincsen diszharmónia. Némelyek édeskés vonásának tartják ezt, én valamiféle tiltakozásnak.
– Vannak olyan gyógyszerek, amit be kell vonni valamivel, hogy lenyelje a beteg. Ez nem cukormáz. Korunkban a szépet szinte tiltják, erre válaszolok, amikor kiszűrök minden számomra idegent. A világ olyan, amilyen. Javított kiadását nem próbálták lerajzolni eddig. Azt is mondhatnám, hogy az én utam egyfajta kísérleti „kertművészet” a képzőművészeten belül. Bár Kondor Béla nem ilyen, mégsem az ellentétem. Ha élne, nagyon csodálkozna a jelenlegi helyzeten. Először talán azon, hogy nincs már Szovjetunió, de aztán meg azt furcsállná, hogy itt maradt a „felépítmény”. Vagyis: az elvtársak és újabb kiadásaik – a rossz értelemben véve liberálisok – meg az általuk tökélyre vitt kiszorítósdi.
– Ezt a művészeti életre is érti?
– Hogyne. Karinthy Ferenc már 1971-ben ír az ilyen ideológusokról a Naplójában. Nem is merte kiadatni életében. 1993-ban jelent csak meg. Aláhúztam belőle a következőket: „A mű és a közönség közé magyarázók, talmudmagyarázók kerültek. S nemhogy közelebb hozták volna a kettőt, hanem hatásukkal tovább mélyítették a szakadékot. (Hiszen ők csakis e szakadék által élnek meg.) Hatottak a művészre, és olyanná formálták (manipulálták!), hogy ne lehessen első olvasásra, hallásra, látásra felfogni, és szükség legyen rájuk. És hatottak a közönségre is… már igényli a magyarázatot, gyanakszik magára, ha valamit rögtön megért. Az esztéták, kritikusok, magyarázók, ideológusok egész hadai élnek ebből a közvetítésből, és lassú, kitartó munkával szétrágják a művészetet, és elzüllesztik a közönséget.” A kultúra, teszem hozzá én, lényegében már szünetel az országban.
– Ön is megszenvedte a kiszorítósdit?
– Az iskola elvégzése után kimaradtam a Derkovits-ösztöndíjból. Hogy albérletben, társbérletben fenn tudjam tartani magam, húsz évig Halászbástyát, Vajdahunyadvárat, tájakat is kellett rajzolnom. Sosem hívtak, tehát soha egy órát nem taníthattam a hazai képzőművészeti akadémián. A Kádár-korszakban csak egyszer jelöltek a velencei biennáléra, aztán másokat küldtek helyettem. A nevemet viszont nem törölték a listáról, és ezzel elérték, hogy később ne lehessen jelölni, mint aki egyszer már szerepeltem Velencében! Engem nem utaztattak, kinti kiállításaimat meghívásoknak köszönhettem. Az akkori Artex – csak ezen a külkereskedelmi vállalaton keresztül lehetett műalkotásokat külföldön értékesíteni – egyszer egy kanadai gyűjtőm levélbeli érdeklődésére azt válaszolta, hogy én jelenleg beteg vagyok, nem tudok képeket eladni, de íme egy névsor, tőlük rendeljen, ezek mind jó magyarországi művészek. E félreinformáló levél másolata birtokomban van, a kanadai illető elküldte nekem.
– Miért kezelték ennyire körön kívüliként?
– Talán mert az én munkáim iránt nagy érdeklődés mutatkozott, az általuk favorizált „foltfestők” képeit viszont nem tudták kint eladni. Őket dotálni kellett.
– Ma is azt a stílust folytatja, ami a 60-as, 80-as években ismertté és népszerűvé tette?
– Már keveset dolgozom. Saját „aranykoromat” a hatvanas évek elejétől a hetvenes évek elejéig tartó esztendőkre teszem; utána egyre visszafogottabban jelentkeztem.
– Mindennel elkészült, amire hivatott volt: azért nem aktív?
– Nem erről van szó. Nyilván a korom is számít. Még inkább az, hogy lassan elmegy a nagy generáció. Az igazi szakmai kortársaim, akikkel én barátkoztam, már elhaltak körülöttem. Bár – többek között – Somogyi Győző, Gajzágó Sándor művészetét tisztelem, de egy-két kolléga nem feltétlenül jelent eleven közeget. A kultúra, mint mondtam, más irányba van terelve. A több évtizede tartó liberális átalakulás megszüntette, elvette előlünk a levegőt. A kiállítótermekben nem jelenik meg semmi úgynevezett „reális”, csak ha teljesen negatív tartalmú. Például a pápa viaszból, amint földre dönti egy meteorit.
– Nagy ritkán azért az ön figurái sem reálisak. Föltűnik az égen egy-egy hajszálgyökérzet-szerű lény…
– Ezzel a „tüneménnyel”, amelyet Bálint Endre mester lebegő és röppenő akrobatamutatványaimnak nevezett, hirtelen fellépő, kivételesen feltöltött állapotaimat vetítettem ki magamból. Csoda volt ez, vagy mégsem csoda? Ki tudja. A jelenlegi körülmények nem kedveznek az ilyen állapotaim visszatérésének.

Gross Arnold grafikus, festőművész 1929-ben született Tordán. Festő édesapja mecsekszabolcsi bányászcsalád sarja, édesanyja félig székelyhídi magyar, félig örmény volt. 1953-ban diplomázott a Budapesti Képzőművészeti Főiskolán. A kezdeti természetelvűség után egyedi szimbolikájú képi világot alakított ki. Legnagyobb külföldi önálló kiállításai többek között: Róma, Tokió, Amszterdam, Trieszt, Helsinki, Brüsszel, London, Hamburg, Köln, Los Angeles, Athén, Bécs. Kétszeres első díjasa a krakkói biennálénak. 1996-os életmű-kiállítását az Iparművészeti Múzeumban tizennyolcezer látogató tekintette meg. Monotípia technikával színezett rézkarcai fakszimile formában is terjednek. Több könyve, albuma jelent meg. Kétszer jutalmazták Munkácsy-díjjal, 1995-ben Kossuth-díjat kapott.