Az osztályharc folytatódik

Történelmet hamisít Orbán – olvasható a Népszabadság szombati számában. A cikk címéül választott mondatot Sipos Péter történésztől idézi a napilap, annak apropóján, hogy Medgyessy arra kérte Orbán Viktort: a politizálás első számú terepe ne az utca, hanem a parlament legyen, mert nem elég kivinni az embereket az utcára, vissza is kell tudni hozni őket. Orbán válasza, amelyet a kettejük közti találkozóról kiadott kommünikéből ismerhetünk, így hangzott: „aggodalomra nincsen ok, mert a zavargásokkal, emberélettel és vagyoni károkkal járó utcai rendezvények Magyarországon történelmileg a baloldal kiváltságához tartoznak”.
Lehet, hogy Orbán Viktor nem olyan pontosan fogalmazott, mint ahogy egy történelmi dolgozathoz illik, de aki kicsit is sejti, hogy miről szól a társadalmi vita a két oldal között már másfél évtizede Magyarországon, az pontosan tudja, miről mondta ki velősen a véleményét a jobboldali politikus. Ezt maga Medgyessy sem érthette félre, hiszen például 1986. március 15-én, amikor az elég egyoldalú „lánchídi csatát” vívta a Belvárosban mintegy félezer, Kossuth-nótát békésen éneklő fiatal kétezer gumibotos, kutyás rendőrrel, őkelme éppen a Lázár-kormányban dolgozott miniszterhelyettesként; sőt amikor két évre rá a Petőfi-szobornál már a demokráciát követelő többezres tömegből emelt ki és vett őrizetbe a rendőrség ismert polgárjogi aktivistákat, Medgyessy elvtárs már a szélsőbalos Grósz Károly miniszterelnök egyik helyetteseként ügyködött. Az már egyenesen a történelem torz fintora, hogy az a volt MSZMP-politikus okítja a türelmesség tanúságára Orbán Viktort, aki KB-tagként is a legbelsőbb hatalmi körhöz tartozott, tehát része volt az 1988. október 23-i tiltakozó megmozdulás erőszakos feloszlatásában, amelyben történetesen Gál Zoltán akkori belügyminiszter-helyettes rohamrendőrei tettleg bántalmazták az ellenzéki fiatal demokrata politikust.
Persze, Medgyessynek jogában áll figyelmeztetni Orbánt bármire, amit jónak lát, hiszen életkora szerint apja is lehetne, „ő már letett valamit az asztalra…” A polgári kormány miniszterelnökének viszont legalább annyira joga elutasítani a marxista közgazdából kapitalista bankárrá lett pénzember tanácsait, mint megszívlelni, még akkor is, ha mások szép összegeket perkálnak a különböző Medgyessy-féle jó tanácsokért. Amit azonban a Népszabadságban nyilatkozó történészek műveltek a saját szakterületükkel, a történelemmel, az aligha- nem példátlan az utóbbi években. Az idézett Sipos Péter – akit a napilap a történelemtudomány doktoraként, az MTA Történettudományi Intézetének tudományos tanácsadójaként mutat be –, Orbán kijelentését jellegzetes történelemhamisításnak minősítette, mondván, „Magyarország XX. századi történelmében soha nem volt olyan baloldali tömegmegmozdulás, amely emberéletet követelt, vagyoni károkat okozott volna”. Példaként az 1912. május 23-i „vérvörös csütörtököt” hozta fel, amelyet szerinte Tisza István tett véressé, valamint az 1930. szeptember 1-jei békés tüntetést a fővárosban, amit a lovas rendőrők vertek szét kardlappal. Az Akadémia Történettudományi Intézetének egy másik doktora és osztályvezetője, Hajdú Tibor, csatlakozva az előtte szóló kollégájához, arra hívta fel a figyelmet, hogy a magyar nép igen békés természetűnek mutatkozott olyan nagy horderejű események alakjával is, mint az 1918-as őszirózsás forradalom volt, „véráldozat leginkább akkor volt, amikor a hatalom – elsősorban a csendőrség útján – brutálisan avatkozott be valamely demonstrációba”.
A két megszólaló történészről bízvást el lehet mondani, hogy le vannak maradva egy-két brosúrával, még a saját szakterületüktől, a legújabb kori magyar történelemről is. Ha ugyanis valakik egy rövid politikusi nyilatkozat ürügyén azzal próbálkoznak érvelni, hogy kilencven vagy hetvenkét esztendővel ezelőtt a békés baloldali tüntetőket mily brutálisan verték le a jobboldali hatalmak (mellesleg: az első esetben Lukács Lászlónak hívták a hivatalban lévő kormányfőt, Tisza akkor házelnök volt, a tüntetés pedig szélsőbaloldali zavargásba torkollott; az 1930-as munkásdemonstrációt, ami mögött valójában a törvényen kívül helyezett ’19-es kommunisták álltak, a rendőrség öt nappal korábban betiltotta), akkor illene talán megemlíteni néhány ellenpólusú példát is, az ezeknél sokkal közelebbi múltból is. Mondjuk, az 1956. október 23-án délutánra a Bem-szoborhoz meghirdetett egyetemista tüntetés, amit ugyan Gerő pártvezető elvtárs megpróbált betiltatni Piros belügyminiszterrel, ám a „csőcseléknek” titulált embereket már nem lehetett távol tartani az utcától. S még haza is mentek szépen, rendben, miután kifejezték azon szerény óhajukat, hogy ó, az oroszok talán hazamehetnének már innen, és akár békésen is végződhetett volna az este, ha a rádió épületéből nem lőnek ki a Bródy Sándor utcai tüntetőkre az ávósok. De még így is szinte vértelen maradt a polgári forradalom, egészen október 25-ig, amikor a Kossuth téren egybegyűlt civilekre gyilkos sortüzet zúdítottak a háztetőn rejtőző aljas pártkatonák. És ugyanezt tették meg Mosonmagyaróváron, Salgótarjánban, Egerben, Miskolcon és másutt: gépfegyverekből tüzeltek békésen felvonuló emberekre, Tiszakécskén vadászgépről eresztettek sorozatot a tüntetőkre. Még a fegyveres felkelés mérlege is a baloldal javára dölt el, amennyiben a 230 ávós áldozatért többezernyi halottal egyenlítették ki a számlát bosszúszomjas kommunisták. Tömeges polgári, ha úgy tetszik, jobboldali utcai megmozdulásra 1956. december 4-e, az asszonyok tiltakozó menete után nagyon hosszú ideig nem került sor. Az 1972–73. évi március 15-i, majd az ’86-os, kisebb létszámú és jellemzően diákok részvételével történt belvárosi vonulgatások békések voltak, mégis durva rendőri erőszakkal végződtek. Az első tekintélyes létszámú tüntetés a romániai falurombolás ellen szerveződött 1988. Szent László napján, harmincezer résztvevővel. Ami ezután következett, már a rendszerváltozáshoz kapcsolódik, a megszálló hatalom megroggyanása és eltakarodása tette békéssé.
Az oroszok elmentek, azonban ittmaradtak az egykori helytartók. A pénzügyesek (mint például Medgyessy), a rendészetik (Gál Zoltán), a külügyisek (Kovács László), a sajtósok (Lendvai Ildikó), no és a bukott rendszer hivatalos történészei, mint pl. Hajdú és Sipos. A most a Széchenyi alapította, tiszteletre méltó intézmény munkatársaiként nyilatkozó kollégák azelőtt nem voltak ilyen kényesek a „történelemhamisításokra”. Hajdú a Lenin-intézetben képződött 1949–53-ig, majd a Munkásmozgalmi Intézet, később a Pártörténeti Intézet főmunkatársa volt; a tanácsköztársaságról írt kurzuskönyvét 1970-ben állami díjjal jutalmazták. Szintén a rendszerváltás vesztesei közé tartozik Sipos Péter is: ő is a lenini életben lett értelmiségi, majd a Párttörténeti és a Politikatörténeti Intézet következett; szakterülete a legális és illegális munkásmozgalom, a szakszervezetek és a szociáldemokrácia viszonya. El lehet képzelni…
Nos, ezek a szakemberek vádolják tipikus történelemhamisítással a jogvégzett Orbán Viktort egyetlen mondata miatt. Az azért szép, hogy mindez a Népszabadság 60. évfolyamában jelent meg, ámbár az újság ezen a néven csak 47 éve szerepel. 1956 decemberéig Szabad Népnek hívták, és addig a Rákosi–Gerő-féle kommunista párt, az MDP hivatalos orgánuma volt.