Epe a szívbe

Szomorú leszek, ha egy magyar politikus újra meg újra elmondja, hogy Ő tízmillió ember miniszterelnöke akar lenni. Mert nem értem, miért teszi. Hogy miért akar Ő tízmillióé lenni? Miért nem tizenegyé vagy tizennégyé? Horribile dictu, kilencé? Hogy nekem a tizenöt volt a megnyugtatóbb, az az én dolgom. Valójában érdektelen, hogy mi akar lenni Ő. Azt mondja, tízmillió miniszterelnöke akar lenni. Én azt szerettem volna, ha senkinek a miniszterelnöke nem lesz. De itt nem áll meg a dolog. Mert azzal, hogy az enyém, a családomé, a barátaim többségéé, néhány millió olyan emberé is lett, aki nem akarta Őt, mert fél attól, amit képvisel. Azzal, hogy mégis a miniszterelnökünk lett, nem lezárultak, hanem elkezdődtek a dolgok. A demokrácia, a szabad választás ilyen: Ő azt mondhatja, megválasztottatok, és nekem is azt kell mondanom, hogy megválasztottuk. Pedig én ellene szavaztam. És akkor Ő most, akarja vagy nem, tetszik neki vagy nem, érti vagy sem, Ő most tizenötmillió magyar miniszterelnöke lett. A kérdés nem is ez, hanem az, hogy Ő most ennek a tizenötmilliónak (amely csak jelképes szám, lehet, hogy tizenhárommillió-százháromezer-három, és persze svábok, zsidók, szlovákok, románok, cigányok is benne foglaltatnak, mert lehet, hogy most éppen ennyien és így vagyunk mi magyarok) milyen miniszterelnöke lesz. A kérdés tehát nem az, hogy mennyinek, hanem hogy milyen. Ez a mondat – „én tízmillió ember miniszterelnöke akarok lenni” – nem sok jóval kecsegtet. Ez a mondat megrettent és felbőszít. Mert nem tudom, mi a haszna. És emiatt olyan érzések horgadnak fel bennem, amiket magam is szégyellek. Fenekedni, agyarkodni kezdek. Nem szenvedhetem Őt. És ami még rosszabb, észreveszem, hogy általánosítok: Őket. A mondat tehát működik. Úgy működik, mintha epét csöppentettek volna a szívembe.
Idáig érve elmegy a kedvem az egésztől. Mi közöm nekem ehhez? Mi dolgom velük? Felolvasom a szöveget némely családtagomnak, aki – a némely – azonban nem vonogatja a vállát, beszédesen hallgat: „Miért politizálsz? Tegnap még Csíksomlyóról akartál írni.”
Hogy én politizálnék? Hát hol van itt a politika? Szabadságról, egyenlőségről, testvériségről beszélek. Meg összetartásról. A nemzetről mint nagy családról. Segítésről, toleranciáról.
De legyen. Hagyjuk a politikát, csacsogjunk kötetlenül. Mondjuk Csíksomlyóról. Szép volt. Sőt megrázó. Ámbár nekem Erdély mindig az. Hol fölemel, hol meg lever. Úgy ötóránként váltakozva. Gyönyör, áhítat, lelkesedés. Aztán tehetetlen düh, elkeseredés. Vasárnap éjjel még felballagtunk a Kissomlyóra, megvártuk a napfölkeltét, ám déltájt már a vulkán kráterében, Szent Anna tavában úszkáltunk. Szép órák, ez még a föl, föl, fölfelé. Orbán Balázs mondja: kedélyünk költőileg volt hangolva. Délután Gelence. Fotózás a patakparton, mise a Szent László-legendával ékes templomban. Ez már vajon a csúcspont, jöhet a zuhanás? Jön is. Zabolán bárkihez szólok, román választ kapok. Mi ez, pech, véletlen? A kocsmában a nyílt tekintetű csapos fiatalasszonyt kérdem. – Münk már csak így vagyunk – mondja. – Sok román bételepült. Lehet húsz százalék. Biztosan fiatalokat tetszett kérdeni. – Zuhanás. Kovásznán este tíz felé olyan megverten tekergünk, mint egy lágerben. A régi központ eltöröltetett a föld színéről, mindenütt romladozó panelházak, koszlott, túlvilági hotelek. Rom, mocsok, hulladék. A szállodában magyarul nem beszélnek, a vécékagyló leve a fürdőszoba kövére szivárog, a zuhanytálcán zöld alga, a csempén mohaszakáll. Szobánk ablaka egy felrobbant gáztelepre és egy húszemeletes csernobili szállodára néz. Botladozunk az ostromvert, sötét utcákon. Ez a mélypont. Egy betonsikátor mögött rozzant házikóra lelünk. Bőg a lakodalmas rock, legénycsapat ricsajoz a söntésnél, de beljebb a félhomályban az asztalok mindegyikén tiszta terítő. A tulaj részeg, bal szeme alatt érett monokli. Mosolyogni próbál, ami nem tesz jót sem neki, sem nekünk. Hajlong, sürög-forog, még a villanyt is felgyújtja a kedvünkért. Hogy ennénk? Már miért ne lehetne? Asszonya elősomfordál – „hadd mutassam be a feleslegemet!” –, rikkant dévajul jótevőnk. A felesleg ránk vicsorítja öt romlott fogát, az órát mutatná feldúltan: mily későre jár. A pofontól megszelídül. Tulaj vidoran, szerényen hajlong. Tévedtem az előbb. Ez, ez a mélypont! Sört ide! Gyorsan! Barátom s nőm is pacallevest rendel. Merthogy csakis az vagyon. Hiába, ez itt a tündérek földje, telve csodákkal: fordul a kocka – a leves finom. Fölséges. Falunk, egykori Edda-harcos bömböl a magnóból, nyomorú szállásunk felé botorkálva nekiszilajodva röhincsélünk. Másnap irány Nagysolymos, ahol nőm anyai nagyanyja született, s ahol 1940 óta senki nem járt a családból. Dűlőutakon zötykölődünk, esteledik, mire a világtól elzárt székely faluba érünk. – Élnek-e még itt Gergelyek? – kérdem az utcán tereferélő néniket. – Kit keres? – Gergely Eszter, született 1891-ben, az ő rokonait. – Nem döbbennek meg, törik a fejüket. – Az lesz, aki a Faragó Ferkéhez ment férjhez? Nem lehet. Az kilencszáznyócban Bözödújfalun kútba vetette magát. Hanem az, akinek az ura elesett tizenhatban? Az lesz a! Menjenek a felső templomig, ott él Gergely Eszter testvérinek az unokája. Hetvenegy éves. Honnan jöttek, ha meg nem sértem? Pestről? Az unokája az Eszti néninek? Isten éltesse. Ott lelik, akit keresnek.
És valóban megleltük. Gergely Margit nénit. Egy rokont a tizenötmillióból.