Fény az alagútban

A Magyar Tudományos Akadémia új vezető testületeinek megválasztása, kiváltképpen e testületek személyi összetétele a manapság oly ritka jó hírek közé tartozik. A magyar tudóstársadalom zömét megnyugtatja az MTA elnökének, alelnökeinek és főtitkárának személye és az Akadémia elnöki testületének névsora. Nemzetközi hírű, elismert természettudós – agykutatók – például az elnök (Vízi E. Szilveszter) és az egyik alelnök (Hámori József) is, de a tudományokat ugyancsak világszinten képviselő „nagy öreg”, Michelnerger Pál professzor úr is. Olyan emberek ők, akik többségükben tudósként is, tudományszervezőként is, tudománypolitikusként is bizonyítottak már. Akik látnak a pályán, messze túl saját szűkebb tudományterületükön, s akik mindemellett teljes emberek: műveltek, kulturáltak, társadalmi szemléletüket az empátia jellemzi, elkötelezettjei nemcsak a tudománynak, hanem hazájuknak, Magyarországnak is. Az elnökség korösszetétele ideális: a magyar tudósok fiatal és idősebb, bölcs nemzedéke képviselteti magát. Kivétel nélkül világhírű tudósok, s közöttük van az Akadémia élő lelkiismerete, a Magyar Nemzetben is gyakran publikáló Solymosi Frigyes akadémikus is, s végre arányos az egyes tudományterületek képviselete is.
Egy futballcsapat összetétele azonban önmagában még nem garanciája a sikernek, legfeljebb óvatos optimizmusra ad okot. Nincs ez itt sem másképpen. A névsor kínálta pozitív elvárásokat megerősítette a kutatótársadalomban a múlt szombat esti Záróra az m2 televíziós csatornán, ahol kifejthette nézeteit az MTA új elnöke és több szakterület kiemelkedő akadémikus képviselője. Teljesen egyértelmű volt a néző számára, hogy az új vezetés elkötelezett abban a tekintetben, hogy nem lenne partner semmiféle maradványelvű visszafejlesztéshez, akár ez lenne az új kormány szándéka, akár nem. Viszont hitet tettek amellett, hogy a kutatás-fejlesztés utóbbi négy évben kialakított fejlődését töretlenül folytatni kívánják. Bár óvakodtak bármiféle politikai töltetű kijelentéstől, ezzel lényegében azt mondták, hogy az elmúlt négy év tudománypolitikáját pozitívan értékelik.
E csendes elismerés mögött számok állnak. A polgári kormány ugyanis – a Tudománypolitikai Kollégium javaslatára – nemcsak szavakban, hanem anyagi értelemben is lefektette a tudásalapú társadalom alapjait. Íme a számok: a GDP (szégyenletes) 1998-as 0,69 százalékos hozzájárulását 2002-re 1,2 százalékra emelték. (Azt tervezték, hogy ez a részesedés EU-csatlakozásunk remélt 2004-es dátumára 2,3 százalékra nő.) A műsor résztvevői állást foglaltak a Széchenyi pályázati rendszer fontossága mellett, amelyet példaértékűen eurokonformnak minősítettek. Ez a pályázati rendszer ugyanis prioritásainak megfogalmazásában, koncepciójában és formájában az Európai Unió legújabb, VI-os számú kutatás-fejlesztési kerettervének tökéletes és hazai viszonyokra adaptált változata. Lényege, hogy az élet által felvetett, ám a tudomány képviselői által megfogalmazott összetett problémákat a tudomány eszközeivel, átfedő tudású emberek közreműködésével, interdiszciplináris megközelítésben oldják meg anélkül, hogy a tudományt aprópénzre váltanák. Ezt biztosítja a vállalatok részvétele 35 százalékos anyagi hozzájárulással, a munka 30 százalékát kitevő alapkutatás 100 százalékos, illetve az alkalmazott kutatások 50 százalékos állami támogatása.
A tudósok – nyugat-európai és amerikai példákra hivatkozva – hitet tettek amellett, hogy a kutatóhelyek infrastruktúráját és üzemeltetését 100 százalékban az állam kellene, hogy magára vállalja. Nem akartam hinni a fülemnek, amikor Michelnerger akadémikus elmondta, hogy néhány éve a műszaki egyetem nagyműszer-állományának mindössze három százalékát (!) kapták az államtól. Az eurokonformitást jelentősen közelítenénk, ha a kutatói és ezzel egyidejűleg a fejlesztői létszámot megdupláznánk.
Az MTA elnökének és vitapartnereinek véleménye szerint a kutatás-fejlesztés támogatását célszerű lenne vagy önálló minisztérium, vagy egy, kizárólag a felsőoktatással és kutatással foglalkozó minisztérium hatáskörébe utalni. Már csak azért is, mert a nemzetközi kapcsolatokat illetően a jelenlegi helyettes államtitkár tárgyalópartnere miniszteri rangú külföldi partnereknek. Ha meg mégis a miniszter látogat el hozzánk a kutatás-fejlesztés kérdéseiről tárgyalni, akkor az illetékes magyar miniszterrel, a mai állapot szerint az oktatási tárca vezetőjével fog tárgyalni. Kérdés, hogy a mindenkori magyar oktatási miniszternek vajon feltétlenül a kutatás-fejlesztés áll-e a szívéhez és szakértelméhez legközelebb, hiszen semmi garancia sincs arra, hogy a mindenkori oktatási miniszter tudós akadémikus is legyen egy személyben. Mindezen okok miatt a vitában részt vevők semmiképpen sem tartják szerencsésnek a közoktatás, szakoktatás, a felső oktatás és kutatás-fejlesztés egyazon tárcához tartozását.
Élményt jelentett, ahogyan Michelnerger Pál, aki a vitában az alkalmazott kutatások világát képviselte, hitet tett az alapkutatások fontossága és 100 százalékos állami támogatásának szükségessége mellett. Hasonlóképpen az, ahogyan a természet- és műszaki tudományok képviselői egy emberként kiálltak a társadalomtudományok jelenlegi magas (20 százalékos) támogatásának fenntartása mellett. S mondanivalójukat nem érzelmi, hanem szakmai érvekkel támasztották alá.
A vita elején markánsan kiderült, hogy az alap- és alkalmazott kutatások képviselői lényegében közös nevezőn vannak a tudományterületek szakmai minősítésének szempontjait illetően. Ők a nemzetközi tudományos közlemények fajsúlya és idézettsége, valamint a tudományos eredmény társadalmi hasznosulása alapján értékelik a magyar tudomány eredményeit (persze az alapkutatások művelői az előbbire, az alkalmazott kutatók az utóbbira fektetik a hangsúlyt). Ugyanakkor a közgazdászoknak – egy igen kiváló akadémikus, Török Ádám képviselte őket – teljesen más képük van arról, hogy mi is az értékes tudomány. Noha a kiváló akadémikus nem használta néhány pályatársának rettenetes „megkutatjuk” kifejezését, de a saját mércéje szerint kevésbé fajsúlyosnak ítéli a magyar tudományt, mint a többi szakterület képviselői, illetve a Science című folyóirat. A Science Magyarországot az első 20, a kelet-közép-európai államok között pedig toronymagasan ez első helyre sorolja, míg Török közgazdász-akadémikus szerint „csak” a 26–28. helyen vagyunk, holtversenyben (!) Csehországgal. Kutatótársaimnak javaslom: akinek netán van cseh kooperációs partnere és meg akarja nevettetni kissé, mesélje el e furcsa rangsorolást az illetőnek. Ők ugyanis mögöttünk járnak a GDP részesedését, nemzetközi közleményeik számát, minőségét és idézettségét illetően a tudományterületek többségében.
Valószínű, hogy a Magyar Tudományos Akadémia – hála az ígéretes vérfrissítésnek, energikus vezetőségének – az elkövetkező, várhatóan igen sivatagos négy esztendőben ismét egyfajta oázis lesz: a magyar tudomány és tudóstársadalom mentsvára. S talán nem ünneprontás visszaemlékezni rá, hiszen ez is tény: amikor Magyarország valóban elindult a polgári úton, akkor bizony fontolva haladó köztestületünk nem volt mindig igazán ennek élharcosa. De feledjük ezt el, miként azt is, hogy az Akadémia nevét bitorló „Tanácsadó Testület” arra volt hivatott, hogy Horn Gyula és Vladimír Meciar gabcikovói Duna-kalandjához a tudomány (?) érveivel asszisztáljon. Inkább örüljünk annak, hogy a jelek szerint jóra fordultak az Akadémián a dolgok. Nemcsak a vezető testületek személyi összetételét illetően, hanem talán szeretve tisztelt és nagyrabecsült legkiválóbb tudósaink, az akadémikusok lelkében és gondolatvilágában is.
Nem akármilyen fény ez az alagútban. Fáklyafény, ami reményt ad arra, hogy ha nem is sikerül lerövidíteni az alagutat, de talán a fények előbb-utóbb mégis csak kigyulladnak.
A szerző egyetemi docens, az MTA köztestületi tagja