Két éve főiskolásként játszottak a Ruszt László rendezte Otellóban Kamarás Ivánnal. Ő játszotta Otellót, ön pedig Rodrigót és Biankát. Mind a ketten kitűntek abban a szerepükben. Kamarás Iván időközben sztár lett, ön pedig most vált ismertté. Mi történt az elmúlt hét évben?
– Abban a darabban befutottunk. Az utána következő évben a főiskolán megkaptam az összes főszerepet, de mindegyikben csúnyán megbuktam. A Veszedelmes viszonyokban például olyan férfit kellett volna játszanom, aki minden nőt és férfit levesz a lábáról. Szerintem ehhez a szerephez érett férfi kell, akinek már ezer nő és ezer férfi volt az életében. Ráadásul az én alkatom nem olyan, hogy hőssé válhatnék. Nem hiszem el, hogy értem bomlanak a nők, nem vagyok Casanova. Ilyen a színészet: hirtelen felfedeznek, lehetőséget kap az ember, ha jól él vele, akkor fut a szekér, ha megbukik, az legalább egy-két év pihenőt jelent.
– Mit jelent a bukás?
– Minden művésznek az a feladata, hogy remekművet hozzon létre. Nem az a kérdés, hogy a többiek mit gondolnak az alakításáról, hanem hogy a színész mit érez. Leginkább a nézők csendjéből, zavarából vagy nevetéséből lehet lemérni az előadás értékét. A színész tehát a közönség viselkedéséből pontosan érzi, hogy mennyit ér a munkája. A Komédiásokban mondja a mester: „Tudjuk mi a számunk. Ha valaki megbukott, tudja, még ha jókat is ír róla a sajtó.”
– És ön törődik a sajtóval? Hogy érinti a kritika?
– Sokszor elkeserített, de már nem hiszek benne. Az építő bírálat fontos, de úgy érzem, hogy a kritikusok a saját elképzeléseiket akarják megfogalmazni, és a darab, a színészi alakítás csak másodlagos számukra. Egyszer például a Sárga liliom című darabban volt egy jelenetem, amikor halálra váltan néztem a közönségre, feszült csend uralta a termet, mindenki figyelt, de láttam, hogy a második sorban valaki ránéz az órájára, és leejti a fejét. Ő volt a kritikus. Olyat is írtak rólam, hogy apró fejű, nyakigláb, kukorékoló hangú ember vagyok, de kaptam már túlcsorduló dicséretet is. Egy tanárom mondta a főiskolán, hogy a kritikusok azt szeretnék, ha nálunk is, mint Amerikában, ők határoznák meg a darab sikerét vagy bukását. És ebben politika is van!
– A baloldali sajtó hevesen támadta a Nemzeti Színház felépítését, a nagy történelmi játékfilmek forgatását. Ez megosztotta a színészeket is?
– Mi is kivettük a részünket a csatából. Hihetetlen veszekedések robbantak ki, a rendszerváltáshoz hasonló volt a hangulat. Kiderült, hogy ki hova tartozik, de ez nemcsak ellenségességet, hanem összefogást is jelentett. Véleményem szerint nem kell a színésznek nagy fórum előtt képviselnie a pártszimpátiáját, mert hiteltelenné teszi magát. Engem is hívtak pártok által szervezett programokra, de nem mentem. Nem azért, mert féltem. Vannak érzéseim, és ezt nem szabad titkolnom. Én is ugrom, ha meglátom a nemzeti lobogót, de elsősorban színész vagyok, és az embereknek az alakításaim alapján kell megítélniük. A Nemzeti egyébként irigységet váltott ki a szakmából, mert a színészek rendkívül rosszul vannak fizetve, ezért is jó, hogy van legalább egy társulat, ahol végre méltó béreket adnak.
– A kevés fizetés miatt vállalt reklámszereplést?
– A színészetből nem lehet megélni, és sokszor kihasználják az elhivatottságunkat. Nekem például havi negyvenezer forint volt a fizetésem. Amikor elmentem a társulattól, ezt mondta a gazdasági vezető: „Kár, mert te voltál a legolcsóbb, legmagasabb színészünk.” Az ilyesmi nagyon megalázó. Először nem akartam reklámszerepet vállalni, aztán felhívott egy rendező, és sok pénzt ajánlott. Egy telefonos céget kellett reklámoznom. Gondolkodtam, hogy elfogadjam-e, és elindultam vadvízi evezésre Ausztriába. Mosonmagyaróváron egy szerb férfi elaludt a volánnál, az árokba sodródott a kocsijával, a lábán nyílt törés látszott. Hívtuk a mentőt, és ő végig a mobilját kérte. Emlékszem, fejjel lefele lógtam a roncsban, kerestem a telefonját, vér, vízgőz és ecetes paprika szaga járta át az autót. Annak az összetört embernek az egyetlen kapcsolata a külvilággal a mobilja volt. Ott jöttem rá, hogy választ kaptam a kérdésemre. Hasznos dolgot fogok reklámozni.
– Ez a magyarázat kicsit nyakatekertnek tűnik.
– Tényleg elvem volt, hogy nem vállalok reklámszereplést, és valóban az az autóbaleset változtatta meg a véleményemet. Kosztolányi Dezső ezt írta: „Ma, amikor annyira a pénz körül forog minden, nem értem, miért ne lehetne játszani operettet, kabarét, varietészámokat, vagy éppen miért ne alkothatna remeket egy képzőművész egy fogpépreklámban.” Hiszek abban, hogy a jó reklám lehet maradandó alkotás.
– Szappanoperában is vállalna szerepet?
– Nem, mert igénytelen. Vannak olyan barátaim, akik szerepelnek különböző sorozatokban. Kemény munka, ugyanakkor hihetetlen népszerűséget ad. De a népszerűség káros is lehet, hiszen az emberek azonosítják őket a szerepükkel, többüket csak a filmbeli nevükön ismerik a nézők. Ez olyan skatulya, amelyből nehéz kimászni.
– Van olyan szerep, amelyet undorítónak talál, és nem vállalná el?
– Azt tartom undorítónak, amikor a mellékszereplőnek az a feladata, hogy érdekes karakterként felvidítsa az addig unalmas játékot. Levetkőzni is undorító, ha semmi értelme sincs. A szeretkezés is csak akkor jó a filmben, ha nem az aktust látjuk, hanem a pillák rezdüléséből tudjuk, hogy mi történik. Ha csak a hatás kedvéért, a sokkolás céljából kellene undorító jelenetet játszanom, akkor nem vállalnám el.
– Mikor kezdett el színészkedni?
– Az esztergomi ferences gimnáziumba jártam, ott játszottam először parasztfiút egy betlehemesben. Sokan gratuláltak hozzá. Akkor vérszerződést kötöttem Harmath Laci barátommal, hogy ő rendező lesz, én pedig színész. Ő aztán tanár lett. Egyébként Salgótarjánban születtem, ahol nem volt kulturális élet, a gimnáziumig nem is álmodtam színészpályáról. Édesanyám a helyi csemegében dolgozott mint boltvezető-helyettes, édesapám pedig Kisterenyén volt árszakértő a szénbányáknál. Én vagyok az első diplomás a családban.
– Ön szerint mivel fogta meg a közönséget a Valami Amerika?
– Elsősorban azzal, hogy nem gagyi. Ezt a filmet reklámfilmesek készítették, akik egyaránt figyeltek a technikai profizmusra és a színészi játékra. A reklámosoknak más a mentalitásuk. A film minősége is amerikai színvonalú. Ezt már elvárják egy Magyarországon készült reklámfilmtől. Nem is lehet észrevenni a különbséget a magyar és a nyugati reklámfilmek között. Persze nem csak erről van szó. A Valami Amerika sikere annak is köszönhető, hogy célzott korosztálynak, a fiataloknak szól, hiszen a leggyakrabban ez a réteg jár moziba. Ennek ellenére az idősebbek is kedvelik. Ezt a filmet szeretettel készítették, jók benne a poénok, mindenki kiválaszthat egy figurát, akinek drukkolhat.
– Véleménye szerint mikor rossz egy film?
– Amikor látni lehet, hogy elfogyott a pénz. Ha akad néhány gondosan elkészített jelenete, a többi meg csak töltelék. A Valami Amerikába nagyon igényesen építették be a reklámokat, nem is lehet azt mondani, hogy ez a film a pénzről szól. Herendi Gábor rendező, aki egyben producere és forgatókönyvírója a filmnek, tíz éve készült erre az alkotásra, és majdnem ingyen dolgozott. A filmszemlén nem kapott díjat az alkotás, bizonyára a szakma irigysége miatt, mert Herendi Gábor elsőfilmesként hatalmas sikert ért el.
– Ön nagyon nehéz feladatot kapott, hiszen a középső fiút kellett játszania két erős személyiség között.
– Ez volt a legkevésbé megírt szerep. Azt mondta a rendező, hogy az erő a nyugalomban van, ezért középen kellett állnom a két karakter között. Az én feladatom az volt, hogy aranyos legyek, ami szerintem akkor látszott, amikor békülésként megkérdeztem az ágyban a filmbeli barátnőmtől: mi akarsz lenni, kis kifli vagy nagy kifli? Szerintem a Valami Amerika már annak az előjele, hogy újra megerősödhet a magyar film, és versenyre kelhet a nemzetközi sikerű alkotásokkal. A csehek és lengyelek filmjei elérték ezt az elismertséget, és kivihetik a sztárjaikat Hollywoodba.
– Minden szerepében kicsit félszeg embereket alakít. Megszokta, vagy szeretne más képet kialakítani magáról?
– Azt vettem észre, hogy ez áll jól nekem. Az életben is. Például nem tudok viccet mesélni, de éppen attól lesz vicces, amit mondok, hogy elrontom. Önmagam karikatúrája vagyok. Felszabadultan megnyerő, sőt kemény is tudok lenni, bár a hétköznapokban ezt elnyomom magamban. A mostani társulatomnál, a Budapesti Kamaraszínháznál például mindig hülyegyerek-szerepet osztottak rám, kinőtt ruhákban kellett idétlenkednem. Többek között azért megyek át a Vígszínházba, mert úgy érzem, hogy csak menekülök ezekbe a szerepekbe, pedig másra is alkalmas lehetnék.
– A karakter előnyt vagy hátrányt jelent a színészi munkában?
– Amikor lediplomáztam, bementem az osztályfőnökömhöz, Marton Lászlóhoz, és megkérdeztem tőle, hogy miért osztott rám folyamatosan főszerepeket, amikor karakterként érzem jól magam. Azt válaszolta, hogy szerinte a jó hős mindig karakter. Engem az tesz karakteressé, hogy még mindig nem tudok mit kezdeni a testemmel, és ez az esetlenség meghatározza a kifejezéseimet, sőt a gondolkodásomat is. Ezzel szemben filmben, ha csak a fejemet mutatják, akkor macsó is tudok lenni. Gyönyörű nők a főiskolán bajuszt rajzolnak maguknak, és úgy öltöznek fel, hogy csúnyának nézzenek ki. Nem akarják, hogy azért szeressék őket, mert jó az alakjuk. Én nem szeretnék más lenni. A csúnya emberek is meg tudnak szépülni egy szerepben, nem kell mindig a csúnyaságukra építeni.
– Mit jelent önnek Amerika, a hollywoodi álom?
– A főiskola idején kimentünk az Egyesült Államokba egy színjátszó fesztiválra. Nem élnék ott, mert műanyagíze van az ételnek, és szűk látókörűek az emberek. Persze a sztárgázsi jól jönne, szeretnék én is jachtot és hatalmas házat.
Pindroch Csaba 1972. március 19-én született Salgótarjánban. 1997-ben diplomázott a Színház- és Filmművészeti Egyetem színész szakán. Főszerepei: 1995: Rodrigó és Bianka az Otellóban (Budapesti Kamaraszínház); 1996: Biberach a Bánk bánban (Budapesti Kamaraszínház); 1997: Achille de Rozalla az Olasz szalmakalap című darabban (Vígszínház); 1998: Csahodnyi hadnagy a Fekete szárú cseresznyében (Budapesti Kamaraszínház); 1999: Főherceg a Sárga liliomban (Budapesti Kamaraszínház); 1999: Joe a Joe evangéliuma című darabban (Budapesti Kamaraszínház); 2000: Mich A vágy villamosában (Budapesti Kamaraszínház); 2001: Johny a Franky és Johny című darabban (Budapesti Kamaraszínház); 2001. Valantine a Sosem lehet tudni című darabban (Madách Színház).
Filmfőszerepei: 2001: Valami Amerika, rendező: Herendi Gábor; 2002: Ébrenjárók, rendező: Miklauzic Bence.
Egyesült Államok
Életveszélyes hullámokat hozhat az Erin hurrikán
