Milyenek vagyunk Erdélyből nézve?

Hétnapos, sok száz kilométeres utazással a hátunk mögött nem könnyű rövidre fogni a látottakat-hallottakat. A máramarosi Tisza-parttól indulva az Iza völgyében, a Radnai havasok közt, Beszterce vidékén; Marosfőtől Gyergyón és a Csíki-medencén át a Küküllő mentéig jártuk körül az országnyi Székelyföldet, a somlyói szent hegynél töltve a pünkösdöt. Messziről jött ember azt mond, amit akar, az alábbi idézetek azonban másoktól, ottani emberektől valók. Rólunk, magyarországi magyarokról szólnak.
– Óvatosabbnak kellett volna lenniök – figyelmeztet utólag a sokat látott máramarosszigeti író. Moszkvában járt egyetemre, volt módja megismerni a kommunista embertípust. – Soha nem tudnak azok megváltozni, csak az ideológiát vedlik le magukról, de örökké ugyanazok maradnak.
– Meg vagyunk verődve, uram! Mük is meg vagyunk verődve, magukkal együtt! – harsogja egy rekedt hang a gyergyószentmiklósi kocsmában. Közel a záróra, fortyan az indulat. – Mi történt a magyarokkal? Már megint… Hát sose tanulnak már? Amikor megtudja az öreg, hogy újságtól vagyunk, szemrehányásra vált. Hosszan, pontosan idéz Arany János Buda halála című eposzából, majd kioktatón emeli csonka jobb keze egyetlen ujját. – Csak anynyit kellett volna bemondaniuk a tévébe, hogy a szocializmus a kommunizmus felé vezető út közbülső állomása. A szocialisták félútig jutott kommunisták. Csak eltévesztették az utat. Ezt nem tudják odaát a magyarok? Itt minden székely tudja…
Nem messze innen történt – szóba került az eset másnap Csíksomlyón is –, hogy a választás utáni napokban magyarországiak busza állt meg egy elágazásnál, s egy helybéli embertől tudakolták az útirányt. A székely góbé végigmustrálta az utasokat, majd visszakérdezett: – Maguk kommunisták-e? Mikor válaszként azt hallotta, hogy „nem, mi piaristák vagyunk”, csak akkor mutatta: – Arrafelé!
A Kárpát-medence legmagyarabb városát, Székelyudvarhelyt szinte letargiába döntötte a polgári kormány veresége. Régi barátaink is szemünkre vetik a felelősségünket, fővárosiként még tetézve is, de ők legalább vigasztalnak is: a mostani helyzet sokkal biztatóbb, mint a nyolc évvel ezelőtti. Medgyesen is megkapjuk a magunkét a város plébánosától. Régi atyai barátunk, háromszéki székely, tizenegy évnyi kemény börtönnel „díjazott” életpályával. Mi lett már megint veletek? Visszaszavaztátok a Csau egykori elvtársait? – halljuk megint az értetlenkedő kérdést. Nehéz megmagyaráznunk, de „szerencsére” hozzájuk is eljut a Heti Hetes, meg a hasonló hazai szemét a műholdas tévén.
És az sem segít a magyarországiak jobb megítélésén, amit az helybéliek a csíksomlyói búcsún látnak az utóbbi pár évben. A keresztény zarándokok mellett egyre több különös figura, társaság jelenik meg a szent hegyen. Különösen a pünkösd hajnali napkeltét tisztelik meg évente növekvő számban itthonról odabuszozó aszfalttáltosok, amerikaias gospeleket kántáló, egyenöltözetben csápoló napimádók, bigott világvégevárók, szoláriumos fősámánjuk, szamárságokat prédikáló tévéevangélistáik vezetésével. A hívők csendes áhítatát, a csángó asszonyok imádkozását pesti igricek háborgatják, a természeti tüneményt ügybuzgó dalárdisták, s magamutogató vezetőnőjük oda nem illő, disszonáns áriázása zavarja.
Nem csoda, ha kissé lenéző az erdélyiek véleménye rólunk…