Sajgó repeszek

Előfordult már, hogy úgy éreztem, az újságírásnak Magyarországon ma semmi értelme sincs. Mert mindenki, aki ír, abba az újságba ír, ahol azt várják tőle, amit ír. Nem is okoz soha senki csalódást, valóban azt írja, amit várnak tőle. Ha mégis mást írna, az nem közlődik, ha pedig ugyanazt írná, amit addig, de másutt szeretné közöltetni, hát az az ugyanaz meg másutt nem közlődnék, mert másutt a más az a mindig ugyanaz, amire nekik van szükségük.
Ez a fölöslegességérzetem a választás előtt és alatt erősebb volt, mint valaha. És most, választások után sem múlik. Néhány hete, a két forduló közt, ültem az asztalnál, hogy megírjam a penzumot. Volt is jó néhány elképzelésem; varjas babonáimról, a galambos csavargóról, lidérces lomtalanításokról, Szent Lászlóról és a köntöse alá bújt fehér hölgymenyétről vagy épp anyám nővérének a férjéről, aki ötvenkilenc esztendeje hordozza a testében a repeszeket. Lett volna kedvem írni sok mindenről. Csakhogy – gondoltam akkor – kit érdekel most ez a sok minden? Választásról köllenék most szólni, vereségről és győzelemről, hazáról, nemzetről, múltról és jövőről. Ezt kéne, gondoltam, de nem tudtam elhessegetni magamtól a gondolatot, hogy minek. És azért minek, mert kinek. Mert azok, akik elolvassák az írásomat, többé-kevésbé ugyanazt gondolják, amit magam. Történetesen valami olyasmit, hogy „A kurva életbe!” Lehet persze ugyanezt durvábban, lehet finomabban: a lényeg ugyanaz. Mit tudjak én még mondani? Dörögjek az ellenség gonoszságáról? Siránkozzak a mieink pökhendi ostobaságán? Emlegessek kétségbeesetten holmi nagy csalásokat? Megvesztegetést, itatást? Sehonnai bitangokat, akik felhorgadtak, hogy elorozzák előlünk a biztató jövőt? Hát igen, ezt lehetne, gondoltam. Kiválasztani a leginkább szájam íze szerint valót. De minek? Hiszen az olvasóm mindezt tudja. Lehet, hogy nem pont úgy tudja, mint én. Lehet, hogy durvábban, lehet, hogy árnyaltabban tudja, de tudja. Akkor hát mit tegyek? Hiszen bármit írjak is, az nem tesz hozzá semmihez, és nem vesz el semmiből.
Ilyen gondolatok kísértettek, és még az is felötlött bennem, hogy netán szabad vagyok. Nem elfeledett, nem kitaszított, hanem csak szépen, gusztusosan felesleges, tehát fenségesen szabad. Nem tartozom senkinek semmivel. Írok, amit akarok. Akár még őszinte is lehetek. Itt persze megint baj van, gondoltam rémülten, mert én amúgy azt gondolnám, hogy ez így van rendesen. Hogy különösebb rákészülés nélkül is így megy ez. Az őszinteség. Legalábbis így kellene. Mintha csak magának írna az ember. Nem! Az nem jó! Túl bonyolult. Hiszen magamagunknak a legnehezebb. Inkább mintha idős anyánknak írnánk. Jó messzire. Mondjuk, Amerikába. Vagy a lányunknak. Franciaországba. Angersba, a kollégiumba.
Azóta túl vagyunk a választáson, most már írhatok bivalyokról, Lehel kürtjéről, az öreg Barbaráról és a krokodilokról. Írhatok bármiről. De lám, az ember fia milyen galád, utálatos természetű: most meg ezekről nincs kedvem szólani. Gusztusom támadt. A választásra, igen. Arról írnék. És miért is ne? Hisz ha úgy akarom, a választásról szól minden. Pontosabban, ha nem akarom, akkor is úgy van ez. Úgy mondanám alattomosan, hogy életünk minden napján választunk. Miként a szívünk dobban. Mindig és mindenben. És ilyenformán az erdélyi, pontosabban partiumi, azaz részekbeli nagybátyám belső részeiben, a belek és a vesék, a máj és a lép közt meg a gerinc mentén megbúvó repeszek igenis érdekesek. Megint pontosítok: ilyen szempontból is érdekesek.
Akkor hát, kedves olvasó, legyen szó most a belek közt lapuló, sajgó repeszekről. És persze őszintén. Kendőzetlenül. Mintha rokonok lennénk. Egyetlen nagy család. Anyámmá és lányommá fogadlak, kedves olvasó, úgy írok most neked. (És akkor tajtékzásról, köpkölődő gyűlölködésről le is mondok. Le a negédes, mézes-mázos nyálcsorgatásról, a mély érzelmekről is. Családon belül ez nem működik. És nem kell objektívnek, mértéktartónak sem lennem. Mert az sem működnék. Nem értenétek.)
Akkor hát rajta! Csak őszintén, természetesen.
Drága anyáim! Édes lányaim! (Apáim, fiaim, testvéreim!) Szomorú vagyok, mert paraszthajszállal ugyan, de elveszítettük. Sanyi bácsi Erdélyből azt telefonálta, hogy gratulál nekünk, mert bármi légyen is eztán, az már biztos, hogy mostantól a magyar országgyűlésben háromból két párt lesz olyan, amelyik nem érti az ő repeszeit. Amiket magyar állampolgárként, a magyar honvédségbe besorozott magyar katonaként kapott negyvenháromban az oroszoktól a belei közé. Aztán elkeseredetten a fejemre olvasta azt is, hogy most majd azok fogják megmagyarázni neki a státustörvényt. Éppen neki. És éppen azok. Hogy miért rossz az neki. Aztán rólatok kérdezett, és megígérte, hogy ha érik, megint küld abból a pokoli csípős paprikából. Ami miatt beverték az ablakot…
Itt, kedves olvasó, csődöt mond a tudomány. Mert anyám (lányom stb.) tudná, hogy ki, mikor, mit és miért vert be. Nekem meg most magyaráznom kell. Hogy szilágysági nagybátyám az ablakában nevelgette a pokoli paprikát. Együtt a piros hegyeset a fehérrel. Ám a szára és a levele zöld volt. Azóta nem keveri. Az egyik ablakban csak piros paprikát vet a ládába, a másik ablakban csak fehéret.
Hát így jönnek a repeszek a választásokhoz. Én meg csak ülök a számítógép előtt, és rágódom a repeszeken. Hogy vajon miért nem értik? Annyira semmibe sem kerülne érteni. Azt nem mondom, hogy érezniük kellene! Csak érteni. Barátom kollégája – egyetemi tanár, pedagógus – boldogan sóhajtott fel a választások második fordulója után: Végre! Ő bizony nem akar segíteni az erdélyi és a többi magyarokon (ésatöbbi-magyarság – milyen erős! milyen találó!). És az állam se segítsen. A magyar állam. A magyar állam előbb segítsen a magyarokon. Mármint a magyarországi embereken, egészítem ki. Nemhogy nem ért, nem is hall. Ha már itthon mindenki jól él, mondja, majd akkor segítsen az idegeneken. Nem érti. Nem értik. Még azt sem, hogy a segítés mértéke valóban függhet a gazdagságtól, de maga a segíteni akarás csakis a szívtől függ.