Aluljárók népe – üzletkötők a föld alatt

Alig kopott, világosbarna aktatáska ötszázért (de négyért is odaadom), műanyag NDK mixertető ötvenért, üres parfümösüveg (még a kupakja is megvan), kétszázért.
Odébb húsdaráló, műanyag katonák halomban. És irodalom: Matyasovszky-összes és Megveszem ezt a nőt (22. rész), rövid összefoglalóval a hátlapon. Öt évvel ezelőtti Nők Lapja és csak ceruzával kitöltött rejtvényújság. A globalizációt, a romániai kukából importált iratok képviselik: Szentmihályi Lajos, cs. kir. őrm., született Szatmárnémeti, 1802. január 8-án (egy darab 200, összes 1000). A szomszédos pléden farmernadrág és cipő (a talpát nézd, tiszta új), és arasznyi csendélet (ezt egy híres művész festette, csak a neve nem jut eszembe), meg szemüveg, ötdarabos teáskészlet, viszont rajta gyönyörű nefelejcsek. És ázott kutya szaga mindenütt a folyosón, ahol egymást tapossák a metrótól érkezők.

A piac szereplői
Mindenütt előbukkannak, kialvatlan, kócosan, kezükben szatyorral. De leggyakrabban hajnalban, lakótelepek közelében, ahol értékeket rejt a szemeteskuka, életben tartó, árulható kacatot.
És a vásárlók, akik szintén mindenütt előbukkannak, de leggyakrabban délután, az Örs vezér téren, az aluljárójában. Tisztább ruhában, a szerencsésebbek ebéd után, néhány százassal a pénztárcájukban.
A rendes ember jegyet vált, és metróval közlekedik. Vagy autóval. A kevésbé rendes is közlekedhet metróval, de nem vált jegyet. Nem futja rá. Akkor sem, ha az ellenőr elsőre őt szúrja ki az Örs vezér téri állomáson. Aztán legtöbbször elengedi, mert hogy is vasalhatná be rajta a néhány ezer forintos büntetést?
De a kevésbé rendes legtöbbször gyalog közlekedik. Hajnalban lekörözi a szemeteskocsit, és előtte érkezik a kukákhoz, hogy kiválassza a leggazdagabbat az utcából. Aztán, ha kell, kiabál és pofozkodik is a tartalmáért, egy másik, hozzá hasonló kevésbé rendes emberrel. Akikből van elég, több is annál. Ezért aztán a kevésbé rendes ember sokszor szövetkezik egy hozzá hasonló kevésbé rendessel, hogy közös erővel zavarják el a náluk gyengébb guberálót. Akkor is, ha az már évek óta kotorász ugyanabban az utcában, és azt is tudja, hogy Szabóné a hét mely napján főz bablevest.
Rozál szerint (üzlet nyitva du. 4–9-ig) legfontosabb a jó menedzselés. Azt mondja, nem kell neki már a férfi, harminc év házasság után. De most, hogy özvegyen maradt, nem győzi a guberálást egyedül. Pedig jó kis terület az övé, egészen közel az Örs vezér térhez, de azt nem árulhatja el, hol, legyen elég annyi, hogy az aluljáróba még öt megrakott szatyorral is tíz perc alatt odaér.

Munkaszervezés és PR
De a konkurencia miatt nemrégiben neki is szövetkeznie kellett. Károllyal, aki szép magas, nagyon rendes fickó, és négy évvel ezelőtt került az utcára, amikor az aszszony kidobta a lakásukból. Rozál azt mondja, így mindenketten azt csinálják, amihez értenek – ő árul, mert neki jó a „PR”-ja, és becsületes, Károly pedig délután tesz még egy kört, és viszi a friss árut neki. Mert a háziasszonyok nappal is kiürítik a szemetesvödröt.
A jó üzletmenet feltétele, hogy időben beszerezzék az árut, így Rozálék korán kelnek: hatkor már az utcán vannak. Azért nem egész éjszaka, mert Rozálnak van lakása, így bejelentett címe is, nem úgy, mint a legtöbbjüknek, akik erdő széléről, éjszakai menedékről rajzanak a placcra. Ahová igazából csak délután érdemes kitelepedni, bár a kevésbé tapasztaltak, meg a rossz munkaszervezők ezt nem tudják, és már délelőtt kipakolnak. Pedig csak négy körül indul az igazi forgalom, amikor hazafelé igykeznek a rendesek.
Vagy az Árkád üzletházba, de oda kicsit később. Féltek is eleinte, hogy már nem lesz nyugtuk a puccos üzlet miatt, és jönnek majd a készenlétiek meg a közteresek, hogy elkergessék őket, de igazából semmi nem változott. A bentiek csak azt nem szeretik, ha az aluljárót az üzletházzal összekötő folyosón üldögélnek. Pedig estére ott sokkal több a fény, még a járólapos előtérbe is belátni. De nem rendezkednek be oda, csak a zöldségárusok a papundeklidobozaikkal. Tehetik, mert ők egy egészen más kaszt – meséli Sanyi egy kockás pléd és csavarkulcsok, rozsdás reszelők, fűrészek fölött őrködve. Azok a szép kövér – ám kigyúrtnak mondott – fiúk kicsit távolabb, ők vigyáznak a zöldségárusokra. Mert az aluljáróban bármi megeshet. Még az is, hogy a rendőrök elkobozzák a paradicsomot százér’, meg a karalábét ötvenér’. Bár Rozállal ritkán kekeckednek. Egyszer még az elkobzott paradicsomból is kapott tőlük, amit aztán másnap jó áron eladott, és még a vacsorához is jutott belőle. Ők is emberek – mondja –, hiszen maguk mossák egyenruhájukat, és biztosan tudja, hogy balhé is van abból, ha a főnökük rendetlennek találja valamelyiküket.

A menedzsment hétköznapjai
Rozál csomó mindent tud, és renoméja van az egész aluljáróban. De a főnök nem ő, hanem a Jani, aki korábban hajléktalan volt, csövezett mindenütt a városban, de néhány hónapja befogadta egy asszony, hát nála lakik. Most a rendet felügyeli, azt mondják, tudta nélkül ott semmi nem történhet.
Persze, egész nap ő sem lehet odalent, ki tudja, mivel tölti idejét és mennyit keres, az csak az ő dolga. Rozál például naponta akár kétezer forintot is hazavisz, na jó, ha nem is hazáig, de a közértig biztos, ahol olcsóért mérik a kevertet. De még így is marad, hogy a huszonegyezer forintos rokkantnyugdíja mellett havonta egyszer ajándékot vigyen három unokájának, és kifizesse a lakás rezsijét. Akkor meg minek panaszkodjon?