MESTERNÉGYES (II.)

JÖN A KAPU FELÉ MAGASAN
A LABDA
KOCSIS elrugaszkodik – a valóságtól? (Mindenesetre álom… ahogyan fejel.) Kerek szárnyával több emelet magasra tud szinte merőlegesen felszállni… de ahogy letelepszik az ablakpárkányra, testéhez simuló szárnyaival szinte eltűnik a környezetében.

PEDIG FÖNN MÁR VÁRJA
CHAGALL
– mindjárt hegedűt nyomna kezébe… papírforma szerint… ez a közhely. De hiszen ez némafilmjelenet… éppen azért… zene… és alá: festés. (Mért kell mindenből ekkora némafilmjelenetet rendezni?!) RAGÁLYI mindenesetre rendezőtársa helyett előreküldi MÁNDYT. Hogy minél hamarabb lencsevégre kapja őket… mert szerinte íróként is olyan, mint egy kamera. (Ő megpróbálja mindhármukat és a történelmet alulnézetből.)

MÁNDY ÖRÜL, SZERETI
A LÉPCSŐHÁZAKAT
GALSAI azonban enyhén aggódik… hogy megint elakad valahol, már a földszinten beleszeret a kőkorlátba – ha már nem lépheti át osztályáét s az íróit. Egyszóval belevész (eltűnik) a részletekbe(n), s a Mándy-novella megint nem szól majd semmiről (a kor kultúrpolitikusai és kritikusai szerint), és CHAGALL addigra már átrepül Párizsba Vityebszkből. (Nem írom ki, hogy részben a pogromok, sem azt, hogy részben a bolsevizmus elől.)

ÉS KÜLÖNBEN IS MÁNDY
– miként hősei – ritkán jut a szavakon túl, a nyíltabban beszélő cselekvésig. (Amiről szólniuk kellene: csak elgondolják, aminek cselekvéssé kellene válnia: kibeszélik.)

NOVELLAHŐSEI
(szinte kivétel nélkül) e kockázatos pillanatokban mordulnak fel, igazítják meg a takarójukat, vagy kezdik csörgetni a dobozba zárt gombjaikat. (Egy lépésrémületre a rokon- és ellenszenv megfogalmazásának.)

EGYETLEN SZÓRA LENNE SZÜKSÉG
– vagy mozdulatra… s máris belesodródnának egy hagyományos „drámába”. (Drámaiatlansága, igazi drámája.) Nem csak Mándynak, hiszen a morális gátlásokkal teli szemlélődés a mi bizonytalan tájékozódásunkat is kifejezi e végső döntésekre oly ritkán alkalmas, szövődményes, változó világban.

PEDIG KOCSIS MÉG
FÖNN VAN
– valahogy a levegőben lóg… nem beszélhet ő sem (a levegőbe). Hogyan hozza le hősét? Isten ments, hogy akár egy ezredmásodperccel is hamarébb, mielőtt a labda a homloka közepét érintené. (Vár tehát és töpreng.)

MIT AKARHAT EGY ÍRÓ?
OTTLIK szerint – is – remélhetőleg (bármilyen meglepő) írni. És (úgy) lehozni Kocsist. Évek óta nem jön már le… Egyszerűen nem hozzák le… nyomtatásban (se kéziratban) nem ereszkedik le? Ő – talán – rábólintana, de Mándy íróilag nem tudja (vagy akarja) lehozni.

TALÁN HA
A LÉPCSŐHÁZÁBAN EGYLÉPCSŐKÉNT VENNÉ AZ AKADÁLYOKAT
Ő pingálta a falakat – novella-létrájáról – ki. Pont olyan ütött-kopottra, mint amilyen volt. A képtérből igen sokat el kell vennünk, hogy üres ne legyen (EGRY). Utólag segítsünk azért Mándyval Mándynak? (Jó. A jó Galsaival.)

HA IGÉNYBE VENNÉ AZT
A VASKETRECES
KÜLVÁROSI LIFTJÉT
zökkenőmentesen alakulhatna át bálteremmé, hogy fényes csodaként a magasba repüljön. A többi már Kocsis dolga… hogy ott elkalauzolja. Őnála otthonosabban úgysem mozgott még a levegőben a focisták közül senki soha.

HADD JÁRKÁLJON HÁT
mind a mai napig (az idők végtelenjéig) odafent. Ez nem Mándy írói kudarca, Kocsis erénye. Az íróé a kihagyások… az a sok levegő a szavak között. Ragályi azonnal hozzátenné: ez benne igazán a „filmes!” (Egyébként Mándyt nem érhetné nagyobb atrocitás, mint ha valaki elmondaná novelláinak tartalmát.)

DE VÍZIÓIT ÚSZTASSUK
TOVÁBB
A LEVEGŐÉGBEN
Kihasítva Kocsist a többiek közül. Opálosan fénylő arccal. A víz csillog rajta megtört hullámaival? Az elsüllyedt napfény suhanó ragyogása?

ÉLES, SÁRGA PENGEKÉNT HASÍTJA
A LEVEGŐVIZET
Remegő hullámzással… egy elfolyó nedves arc, vagy mi látjuk ilyennek (meghatódottságunkban)? Nem kellett volna, hogy kimondjam (ez Mándyhoz méltatlan), de szinte sírnivaló, hogy a maiak… már a tegnapiak se. Miközben keresik az új, rajongható futball- és egyéb hősöket, róla szinte nem tudnak már semmit sem.

ITT ÁLL HÁT
(ÁLLUNK?)
víztől csöpögve (mert amit a labdával bűvölt, abban nem volt egy csöpp csepp izzadságszag sem). A levegőben semmi pára, a csilló könnyűség lebeg! Kiszakadva áll (állunk) egy remegő, nedves fátyolból. Külön él minden kis darab, miközben ő, már rég… A foci (s az élet) nem erről szól.
(BECKENBAUER: most Koreában, Japánban agyongyötört sztárok.)

IZZIK A NAPFÉNYBEN
odafenn fények imbolyognak… csillognak, lehullanak („állócsillag” alig marad). A vadludak Kocsis Sanyit elhagyják, „vonulnak…” Úgy érzem – Mándy –, nem ehhez a vonulathoz tartozom, hanem (KRÚDYHOZ, GELLÉRIHEZ) egy bizonyos oldottabb, líraibbhoz… semmi köze a hülye, gennyes, „költői” prózához.

SZÜRKE HAJA LEBBEN
AZ ÉGEN
– a kékítőt oldjátok valahogy meg. Ja, ez máshonnan van… (J. A.) (Józsefvárosi Attilka.) Ennyi. Álljatok le! Felvesszük még egyszer? Még kétszer. Ha nem is ugyanezt, hiszen mesternégyes…
(De ezt – mint látható – sajnos ezúttal sem értem el.)
Illem- és eredeti kódex helyett inkább kulcsmásolás sikeredett.
Kulcsregény? Kulcsnovella? Ugyan… még a Kulcskeresőket is ÖRKÉNY írta.