Nyugati-alsó plaza, Budapest

Mindegy, hogy az ember reggel vagy délután vonul – vagy vonaglik – végig a Nyugati téri aluljárón. Így is, úgy is meleg van. Meg tömeg. És egy kis odőr, úgymond a helyé, amely a széliránytól és a kínálattól függően változik: magyarosan ízesített sült kolbászból (pluszadag mustár, vastag szelet kenyér) Madame Aznavour parfümmé, hogy aztán átlényegüljön valamilyen enyhén izzasztó műanyag szandál szagává. Persze illatmentes területek is vannak odalent, leginkább a gyerekruházatot vagy néhány lépéssel odébb a nyári papucsot meg a mindenféle színű, feliratú, méretű baseballsapkát áruló bodega környékén, ahol az elárusító kedvére vonulnak a nézelődők, vásárlók. Mindannyian alaposan elemezhetők, a – kimondhatatlan nevű, ezért inkább Lacinak szólított – kínai sapkaárus szerint tiszta tanulmány ez az aluljáró. Azt mondja, Budapesten kicsit idegesebbek a népek, mint odahaza, bár nem igazán emlékszik, mert szülei már tizenkét éves kora óta hurcolják egyik országból a másikba. Néhány évvel ezelőtt, amikor már majdnem felnőttnek számított, azt mondta nekik: elege van a költözésekből meg a nagyszerű üzletekből, ő most itt marad. Kamaszkori lázadásához persze hozzájárult egy barna lány is, aki könyvet árult mellette az aluljáróban, és mindig váltott pénzt, ha apróra volt szüksége. És később egy másik lány, egy sokkal kisebb és mandulaszemű, akit Tímeának neveztek el.
Az aluljáróban nemzetiségi villongásokról nem tudnak, azt mondják, azért, mert megszokták egymást. Másféléről, konkurenciaharcról igen, de a sok éve itt árulók szerint már az sem az igazi. Akkoriban a könyvárusok egymást fújták be a közterület-fenntartóknak, főleg ha új bestseller érkezését jelezték a könyvraktárakból. Persze összefogtak, ha kellett, mint amikor éjszakánként készleteiket meg-megdézsmálták ismeretlenek. Csapdát állítottak, és felváltva lesték, vajon ki töri fel a könyvespultok lakatját. El is kapták, „ki is golyózták” maguk közül a tettest.
A közterület-fenntartók elől persze mindannyian futottak – akkoriban nem adtak engedélyt az árusításra, főleg a Teréz körúti aluljárórészben nem, azzal, hogy akadályozzák a forgalmat.
De ez is elmúlt. Egy idő után, amikor sehogy nem lehetett eltüntetni a könyvárusokat onnan, és az olvasók is felhördültek, hogy elveszik tőlük a kultúrát, néhány legális könyvesstand is nyílt odalent, de a kanyaron túl. És békén hagyták őket a rendfenntartók: télen megfagyni, nyáron hőgutát kapni. Azután valahogy ennek is vége lett, és jöttek oda a sosem látottak, új engedélyekkel, új standokkal. A régi árusok pedig már csak emlékezni jártak arra, mert vagy elegük lett az egészből, vagy belebuktak a vállalkozásba.
Balhé mostanában ritkábban van – mondják –, legfeljebb Ilona férje érkezik oda részegen, kihúzott derékkal, hogy jól felpofozza az asszonyt, amiért otthagyta és magával vitte két gyereküket is. Ilona azt mondja, amióta dolgozik, biztonságban érzi magát, jönnek a fiúk a szomszéd boltból, ha baj van. Megvan saját keresete végre, abból albérletre, néha még állatkertre is futja.
Az aluljáróba nosztalgiázni járó egykori árus szerint mostanában sok minden megváltozott. Hol van már a hajléktalan Jani, aki télvíz idején mezítláb és bokáig érő fehér ballonkabátban repdesett végig a körút fölött, kezében egy szál lopott rózsával, hogy azt szíve hölgyének, a szintén szakadt, ám síruhában áruló Júliájának vigye? Most legfeljebb ásványvízzel sorakoznak a lovagok, abból is a forrponton lévőből, mert a jégbe hűtött hiánycikk a környéken. Még a sült csirkésnél is, pedig ott korábban legalább szódát árultak. Odébb, már a 8-as vágányhoz vezető lépcsőknél használt CD-k, meg újak is, három kölyök rapel a pult előtt, gazember, aki nem őket bámulja, meg is sértődnek kicsit, és felhangosítják a zenét. Amely aztán keveredik a Westend City Centerből áradóval, igaz, ott biztonsági őrök felügyelete alatt zúdul lefelé a Niagara, szintén némi hangaláfestést produkálva. Nem is megyünk be, minek, mindent megkapni idekint, harmad-, negyedáron, csak ki kell kapni a ládából azt a pólót, rövidnadrágot, inget – minden darab 500 forint. És viszik is, naná, ez jó lesz a legkisebbnek, ez meg a szomszédasszonynak, úgyis születésnapja van a jövő héten.
Az ingázó naponta kétszer fut végig az aluljárón, aztán fel a sínekhez, a 16.18-as személyhez, hajnalban meg a város felé szintén sietősen. Itt megveheti az ajándéknak valót, igaz, kicsit gagyibb, kicsit ócskább, de kicsit olcsóbb is, mint másutt. Nem minden, de a gyakorlott szemű ingázó azt nagyon jól tudja: egy üveg jóféle bor ára nem mindenütt 1700 forint.
Ami az alkoholt illeti, van itt bőven, a hely- és áruismerettel rendelkező kívülről fújja: itt mérik a legolcsóbb fröccsöt a városban. És a hosszú fröccsözés után itt pihenni is lehet, csendesen a fal mellett, mert a hajléktalanok leginkább éjszakára tartanak igényt a telefonfülkére. Nappal legfeljebb a telefonálni vágyók zavarják őket, a simlisek alig, mert kevés pénzt lehet kicsikarni a celluxszal leragasztott gyűjtődobozból, amióta a telefonok nagy részét kártyásra cserélték.
A használt telefonkártyákat árulók-gyűjtők pedig a másik részlegben dolgoznak, ott elöl, a villamossínek alatt. Évek óta ugyanazok az arcok, a kisszékeken ücsörgők legfeljebb derékban vastagodtak egy kicsit. Mögöttük időnként állig gombolt vagy fickósan feltűrt ingujjú szigorú urak mennydörögnek a járókelőkre, kezükben mikrofon, és az aznapi egyetlen igazságot reklámozzák. Hangjuk elnyomja a szintetizátoros vak zenész Akácos útját, hiába próbálkozik hajnal óta. Mellette „árva kiscicáknak, kiskutyáknak gyűjtünk” táblák köré tömörülők, hogy, jaj, de édes, jaj, de szép, és viszik is néha, a ki tudja, honnan származó állatokat.
A Nyugati aluljáróban egyébként csend van és nyugalom. Csak időnként hallani egyik-másik sarkából: elvitték a pénzem, mit csináljak. Hát semmit. Ez ilyen.