A felelősségspirál

Ötvennél többen haltak meg és száznál többen sebesültek meg az 1956. október 26-i mosonmagyaróvári sortűzben. A rendszerváltásig szó sem lehetett arról, hogy az eseményeket kivizsgálják és a bűnösöket felkutassák. Csak harmincnyolc évvel a tömegmészárlás után kerülhetett sor minderre. Az eljárás 1994-ben, a büntetőper 1999-ben kezdődött, és a napokban fejeződött be. A bíróság elé az egykori laktanyaparancsnok, Dudás István nyugállományú határőr ezredes és három akkori sorkatona került. A laktanyaparancsnokot első fokon három év fegyházra ítélték, de az 1993-as közkegyelmi rendelkezés kizárta a büntetés végrehajthatóságát. A Legfelsőbb Bíróság előtt folytatódó ügyben az ügyész a büntetés súlyosbítását indítványozta. Időközben azonban Dudás István 78 éves korában elhunyt. A másodrendű vádlott, az egyik sorkatona, V. István akkori géppuskairányzó-helyettes ügyében ejtették a vádat, mert nem ő, hanem az elhunyt géppuskás lőtt a tömegbe. A harmadrendű vádlottat, a szintén sorkatona F. Lajost, aki állítása szerint a tömeg feje fölé lőtt, bűnösnek mondták ki, két év börtönbüntetésre ítélték, de a büntetés végrehajtását három év próbaidőre felfüggesztették. A szintén sorkatona negyedrendű vádlottat, B. Sándort első fokon bizonyítottság hiányában, majd másodfokon bűncselekmény hiányában mentették fel. Az ítéletek jogerősek.
A mosonmagyaróvári sortűzben és sortűzperben nem a nevek és a büntetési tételek a lényegesek. Még csak az sem, hogy mindez 1956-ban történt. Az a lélegzetelállító a történetben, hogy a dolgok mindig így szoktak történni és általában így is végződnek. Az állam kötelezővé teszi a sorkatonai szolgálatot és a hivatásos katonákkal együtt a sorkatonákat is felesketi a zászló, a szent haza, az ország és az éppen országlók védelmére. Alapvető különbség van demokratikus berendezkedésű állam hadserege és a diktatúra hadserege között, azonban az elvek között és a parancs végrehajtásának kötelezettsége között nincs különbség. Az afganisztáni lakodalmas sátorra bombát dobó amerikai katona éppúgy háborús bűnös, mint a fasiszta náci államgépezet tömeggyilkos katonája vagy a koszovói népirtásban részt vevő szerb rohamosztagok tagjai. A tömegmészárlás bűne független az azt elkövető katona nemzetiségétől és az őt harcolni küldő vagy kényszerítő állam politikai berendezkedésétől. A felelősségre vonás azonban már az utóbbitól függ. Attól, hogy ki nyeri meg az adott háborút, attól, hogy a hadi cenzúra miként tud hatékonyan dolgozni. A Szaddám Huszein által felgyújtott kuvaiti olajkutak okozta környezetszennyezésért, emberek sokaságára károsan ható, a napot is elhomályosító következményekért senki sem felelős, csakúgy, mint a Szerbiában lévő pancsovai olajfinomító és vegyi üzem szétbombázása okozta környezeti katasztrófáért.
A felelősség kimondásának és a felelősségre vonás elmaradásáról mondottak akkor is igazak, ha vannak ellenpéldák. Kivételnek számít az ötvenkilenc olasz fogoly agyonlövéséért a napokban elítélt 93 éves Friedrich Engel náci háborús bűnös esete, akit hétévi, valóban végrehajtandó börtönbüntetésre ítéltek.
A hadsereg dolgozik, a polgári lakosság pedig tűrni kénytelen azt. A hadsereg munkavégzése nyomán a halál a következmény, míg az áldozatokat a civilek adják. A laktanyaparancsnokok mindig felsőbb utasításra lövetnek, akkor is csak a tömeg fölé. A parancsot kiadó személyére sohasem derül fény, a civilek pedig belehalnak a föléjük célzott lövésekbe. A hatalom vég nélkül védi a tömegbe lövetőt, mert az általa alkotott mindenkori hatályos törvényeket, a szolgálati szabályzatot védi. Ezek lényege azonban folytatólagos. Lőni kell, ha elhangzik a parancs. Utána lehet tiltakozni, feljebbvalónak jelenteni, de addig lőni kell, esetleg azért is, hogy hátulról ne kapjon a tiltakozni szándékozó is egy lövést. A mindenkori rendet fenn kell tartani és a mindenkori ellenségnek mondottakat meg kell ölni. Aztán lehet minderről beszélgetni, moralizálni. A most felállított Nemzetközi Büntetőbíróságnak az Egyesült Államok nem adja ki vétkes katonáit, mert ez sértené a nemzeti büszkeséget; idegenek ne ítélkezzenek egy nagy ország nagy és igazságos háborújában hibázó katonája felett. Milosevicset, Karadzsicsot el lehet és el is kell ítélni, de a francia gyarmaton, algériai civileket halomra ölő francia parancsnokokat nem. A tömeggyilkosok megnevezésének joga is a győzőké.
A mosonmagyaróvári sortűzben és a tömegmészárlásokban vétkesek idővel nyugdíjba mentek, nyilván gyönyörű paradicsomokat termesztettek kiskertjeikben, példás nagyapák és adott esetben katonai szakértők és helyi honvéd hagyományőrzők lettek. Aztán teltek-múltak az évtizedek. A bűnük elévült és amnesziták hatálya alá került. A bűnelkövetők tisztes nyugdíj mellett megöregedtek, majd megbetegedtek és életkorukra, valamint betegségükre tekintettel sohasem lehet rájuk végrehajtható büntetést kiszabni. A felelősségspirál aztán tovább forog. A mindenkori kiskatonák is tovább hárítják a felelősséget, és a parancsot kiadó-továbbító géppuskairányító-helyettes sem vállal részfelelősséget. A legnagyobb pácban a kényszersorozás után került, rang nélküli és beosztás nélküli sorkatonák maradnak. A ravasz meghúzásának katonai felelőssége azonban itt sem áll meg, hiszen a valódi felelős mindig az a katona lesz, aki már meghalt. Ő viszont hősi halált halt katona is egyben.
A szerző jogász, szociológus