A Bank & Tőzsde szaklap riportere április 19-én László Csaba (még) miniszterjelöltnél a leendő kormány magatartásáról érdeklődött: „Bankárberkekben többen képviselik azt az álláspontot, miszerint a magyar demokrácia egyik próbaköve az lesz, hogy ha változik a kormány, hivatalban maradnak-e a politikától de jure független piacgazdasági intézmények vezetői – még ha az új kormány netán nem is »szereti« őket.” A jelölt válasza: „Ha kormányra kerülünk, mindenkivel együtt fogunk működni, aki törvényes úton került a pozíciójába. Ezért kapjuk a fizetésünket. Én semmiféle olyan természetű »boszorkányüldözésben« nem leszek partner, amely legitim személyek elmozdítását célozza.”
Partner lett és miniszter. Azonnal megkezdte a tisztogatást, utcára lökte a felügyelete alá tartozó intézmények teljes vezérkarát (MFB, Konzumbank, Postabank, Magyar Posta Rt.), és kormánytagként szinte az összes állami vállalati vezetőt elbocsátotta (MVM, ÁPV Rt., MÁV, Bábolna Rt., LRI, Dunaferr, Hungexpo, Hollóházi Porcelán). Még nincs vége, jön a Malév és a többiek. Mindannyian törvénytelenül kerültek a vezetésbe? Aligha, a válasz egyértelmű, ma a törvény a hatalom akarata – akár a negyvenes években, amikor ugyancsak egy kétes választás után kezdődött el ilyen folyamat, csak lassabban. A Figyelő gazdasági hetilap július 18-án címoldalon hirdeti: „Példátlan gyorsasággal és eddig nem tapasztalt elszántsággal váltotta le a Medgyessy-kormány az állami vállalatok vezérkarát.” A sietség közvetlen és közvetett okára még további válaszokat kapunk, de itt tegyük fel a kérdést: ennyi jó szakember állt tétlenül korábban, hogy most ilyen hirtelen szállhatták meg a stratégiai vállalatokat és intézményeket? A váltások azt mutatják, hogy a szakmai múlt mostanság másodlagos erénynek számít, egyesek azt sem tudták, hova kerülnek. Marad a politikai lojalitás. A kinevezésekkel szinte egy időben ismét előkerült a régi frázis: az állam rossz tulajdonos, a cégeket mielőbb privatizálni kell.
Valóban, a rossz vezetés igazolhatja ezt a mítoszt, és előállhat a „megmentési kényszer”. Akik az állam mindenhatóságának hirdetésével csináltak karriert, az utóbbi években a legjobb privatizátoroknak bizonyulva most ismét a potenciális vevők szolgálatába állhattak. Az elmúlt évtized bizonyítja – bár a tényeket sűrű homály fedi –, hogy milyen jól járt a néhány, a vevők iránt lojális komisszár, és milyen rosszul a köz, a sok százezer, egzisztenciát vesztett szakember és családja.
A politizáló polgár fizessen
Aki hazudik, az lop is, sűríti generációk tapasztalatát a kollektív bölcsesség – és nem téved. A köz kára és a vevő öröme, ha a vállalatainkat leértékeljük eladás előtt. Ne feledjük, az előző szocialista kormány több százmilliárd forint költségvetési kiadást vállalt, amikor konszolidált bankjainkon néhány tízmilliárdért adott túl. És a költségvetési egyensúlyra oly érzékeny IMF mindezt üdvözölte. A vállalati vagyon olcsítása újraindul, bár ez aligha volt benne a nyertes választási programjában.
Az amerikai Business Week üzleti magazin magyar szócsövében, a Figyelő gazdasági hetilap július 12-i számában a szerkesztőség foglal állást arról, hogy „a kormány és a jegybank is felismerte: reagálni kell a belpolitikai túlfűtöttség okozta gazdasági megtorpanásra”, mert az MNB szerint is „a nemzetközi befektetők kockázati prémiumelvárása” megnőtt, illetve a szakújságírók véleménye, hogy „a piac finoman leértékelte a magyar gazdaságot”. A kormány reakciója a belpolitikai túlfűtöttségre nem más, mint a jegybanki alapkamat ismételten félszázalékos emelésének kikényszerítése, ami így politikai és nem gazdasági döntés. A szerkesztők maguk is hangsúlyozzák, hogy szó sincs inflációs feszültségről, áremelési okokról, gazdasági zavarról, csupán a külföldi hitelezők kérnek több kamatot a magyar költségvetéstől és a polgároktól. Ugyanis a belföldi forinthiteleket is külföldiek nyújtják a devizájukat átváltva.
A május 22-i, majd július 8-i fél-fél, így egyszázalékos alapkamat-emelés máris évi 80 milliárd forinttal több kiadás a költségvetésben mindannyiunk terhére és a hitelezők előnyére. E többletről a kormány nem beszél, csak a béremelésre vállalt többletkiadás miatt veregeti saját vállát, arról hallgat, hogy az mennyivel több is lehetne, ha útját állná más érdekek érvényesülésének. Miből is vállalhatjuk ezt a kamattöbbletet? Adóemelésből (lásd üzemanyagok adója) vagy a közkiadások visszafogásából (ezer és ezer dologra nincs pénz), avagy csak újabb hitelek felvételével, azaz az adósságspirál felpörgetésével, az elkövetkező évek költségvetéseinek megterhelésével lehet előteremteni a forrásokat. De hát így adósodott el a semmiből több mint nyolcezermilliárd forinttal a költségvetés.
Az új érdekérvényesítők
Ezt a folyamatot fékezte le az előző kormány a kamatláb sorozatos leszállításával és így az infláció leszorításával, a forint felértékelésével, amiből a költségvetésnek megtakarítása képződött. Most az új pénzügyi érdekérvényesítők benyújtották igényüket: ne csak a tanároknak, orvosoknak jusson. Ismét az eladósodás útjára léptünk, bár ezt sem ígérte a nyertes pár(t).
Az egyszázalékos kamatemelés is megdrágítja a pénzt mint eszközt a költségvetésnek, a vállalkozóknak, a lakosságnak. A bankok a betéti kamatokat lassan és kisebb arányban, a hitelekét gyorsan és nagyobb mértékben emelik, további jelentős, százmilliárd forintos jövedelmet vonva el a nem banki szereplőktől. Így kevesebb pénz lesz a gazdaságban, lassul a fejlesztés, nő a munkanélküliség, ezért a közösségi célokra is kevesebb jut, és égetően szükségesnek látszik a vagyoneladásból várt pénz. Mindezt egyszer már oly élesen láthattuk a rendszerváltáskor, majd a Bokros-csomag idején is.
A pénz megnövelt ára a bankrendszer bevételét növelve épül be a fogyasztói árakba, amit a lakosság inflációnak érez. Sem ők, sem a termelők, szolgáltatók nem tudnak pénzt teremteni, csak munkával. Könnyen kiszámítható, hogy az egyszázalékos kamatemelés hány napi többletmunkát vagy mekkora lemondást kényszerít ki. A pénzügyi költségek növekedése végiggyűrűzve nem hoz létre több nemzeti jövedelmet, hanem inflációt gerjeszt. Erről semmit sem hall a nyilvánosság a korábban sokat szereplő és ismét felbukkant, bérelt szakértőktől, annál többet a bérnövelés inflációs hatásáról. Micsoda marhaság, hiszen a többletbér mögött a gazdaságban és az intézményeknél is többletteljesítmény van (a pénz árának emelésénél nincs). Ugyanis a tanár, orvos nagyobb fizetése arányosan nagyobb GDP-t eredményez a statisztikában, mert a KSH költségarányosan számol, azaz, ahogy nő a bér, úgy a nemzeti össztermék is. Nálunk a GDP kétharmada szolgáltatás, ahol a bértényező meghatározó, és csak egyharmad az ipari, mezőgazdasági termelés. Az előző kormány a reálbéreket növelve fokozta a nemzeti összterméket, ami az EU-hoz való csatlakozás alapvető felzárkózási követelménye, nem feledve, hogy nem a kormány, hanem a polgárok csatlakoznak az unióhoz.
A Bokros-csomag lényege volt, hogy pénzügyi eszközökkel generálta az inflációt, és béreszközökkel küzdött ellene. Ez az igazi nagy hazugság: a lakosság jövedelmét és fogyasztását tenni felelőssé azért, ami éppen csöndben a háttérben a kárára történik – illetve amit tesznek, mert a kamatemelés politikai döntés.
A nyilvánosságot mégis azzal etetjük, hogy a hiányt az európai bérek tizedét–huszadát el nem érő jövedelmek okozzák, miközben a tanár, orvos vagy benzinkutas munkateljesítménye semmiben sem különbözik európai kollégájáétól. Csakhogy ott a gazdaságban mint rendszerben sokkal több pénz van jelen, így a világgazdaságban értékmérő dollár-euróból is több jut nekik. Mi nem a munkánkkal, hanem a pénzpolitikánkkal értékeljük le magunkat – a csatlakozás előtt.
Ám ezzel nincs vége a kamatemelés kárainak: leértékeli a forintot, azzal pedig a forintban mért összes magyar vagyont – euróban számítva. Így csatlakozzunk? Hát, nem az lenne a természetes, hogy gyarapodjunk? Az előző kormány erre törekedett. A kamatmérséklés csökkentette az inflációt, közel tíz százalékkal erősítette a forintot, és így a föld, ingatlan, tudás, munka értékét is. Most a kamatemeléssel megállt a felértékelődés, a pénzünk ismét veszít értékéből, így egyre olcsóbbak leszünk a nyugatiaknak, és majd egyre kisebb lesz a vagyonunk az unión belül. Ma ez a politika érvényesül. Az egyszázalékos kamatlábnövelés többet vett el a társadalomtól vagyonvesztésben, mint az összes választási ígéret értéke együttvéve. A nyertes párt erről sem tájékoztatta szavazóit.
Az emberek sajnos a saját háztartásuk pénzügyeit is alig tudják áttekinteni, hát még az államét, de érzik, hogy valami nincs rendben. Ha ennek hangot adnak, akkor ezt pénzügyi körökben belpolitikai túlfűtöttségnek hívják, és kiosztják a büntetést, a pénzbüntetést. De miközben a gumibot a tüntetőre sújt, a verekedő nem tudja, hogy a tűző napon jól megszolgált bére hová tűnik el, amikor „munka” után betér egy sörre.
A miniszterelnök félre(fékre)lép
A szerkesztőségi cikk általában a laptulajdonos álláspontját közvetíti: a túlfűtött politikai hangulat miatt torpant meg a gazdaság. Nyilván nem az Erzsébet híd három órájára, hanem a lendületvesztésre gondolnak. Amikor ugyanez történt Amerikában, a központi bank sorozatos kamatlábcsökkentéssel ösztönözte a gazdaságot. Nálunk, itt a végeken a fordítottja történik: megtorpan a gazdaság, emeljük a kamatokat, tapossunk a fékre – a pénzügyi tudására oly büszke kormányfő döntésével. Hogy fékezünk, azt maga is állítja 1998. január 4-i nyilatkozatával az RTL Klub riporterének: „Ha nagy az adósság, akkor azt törleszteni kell, és kamatot kell fizetni. Ha nagy a törlesztés, és nagy a kamatfizetési kötelezettség, akkor nem lehet fejlesztésre használni a pénzt, tehát ez egy óriási fékezőerő.” Bevetettük az óriási fékezőerőt, azaz alapvetően változtattunk az eddigi gazdaságpolitikán. Pedig éppen Medgyessy Péter pénzügyi szakember hangsúlyozta a hirtelen változtatás súlyos kárát a Bank & Tőzsde 1997. február 14-i számában: „A pénzügyminiszter értéknek nevezte, hogy Magyarországon valójában megszűnt a go-stop politika.”
Mert mint mondja: „Mindenfajta politikai ciklus magában hordja ugyan a go-stop politikai megjelenésének kockázatát, ám ha a piactörvényt tiszteletben akarjuk tartani, ha tudomásul akarjuk venni, hogy a vállalkozói szféra számára a legrosszabb dolog a rángatódzás, akkor a kiszámíthatóságot nagy értéknek kell tartanunk. A hektikusságot, kívülről érvényesített ciklikusságot el lehet, és célszerű is elkerülni.” Akkor miért vállalja ennek az értéknek a feladását és a vállalkozói szféra számára a károkozást?
Itt járt az IMF
A kormányalakítás idején járt itt a Nemzetközi Valutaalap küldöttsége. Aligha hihető, hogy ne üdvözölték volna a hajdanán „vízumukért” dolgozó szigorúan titkos tisztet. A látogatást sűrű homály fedte, a sajtó egyöntetűen távol maradt, holott a média a jerikói falat döntő hangerővel zengett az előző szocialista kormány idején, mikor a Valutaalap tukmálta a hiteleit és feltételeit. A nagy zajban a hitelt nem, csak a feltételeket vettük fel Bokros-csomag néven.
Időközben elkészült az új jelentésük; május 22-én a Valutaalap ügyvezető igazgatósága Washingtonban megtárgyalta, és 02/58. szám alatt június 5-én nyilvánosságra hozta. A tengerentúli szócső, a Figyelő is csak említi a létét, de hallgat a tartalmáról. Ez keltheti fel érdeklődésünket. Ugyanis az IMF kitűnő bizonyítványt állított ki az előző kormány gazdaságpolitikájáról, ami botrány az újak számára, ha nem azt folytatják, és a változás okaként az elődeiket akarják felelőssé tenni. Így ír a jelentés: „Az ügyvezető igazgatók elismerően nyilatkoztak Magyarországnak az elmúlt években elért kiváló gazdasági teljesítményéről, és a közelmúlt világgazdasági lassulásának átvészelésében elért sikeréről. Ezeket az eredményeket az egészséges makrogazdasági irányításnak, a széles körű intézményi és gazdasági-szerkezeti reformoknak tulajdonították. (…) Az ország gazdasága folyamatosan, erőteljesen növekedett, nőtt a foglalkoztatás, a beruházások a GDP arányában emelkedtek, jelentősen csökkent az infláció, mérséklődött a költségvetési hiány, és fenntartható szintre csökkent a folyófizetésimérleg-hiány.” Itt álljunk meg egy pillanatra! Emlékezzünk, a jelenlegi kormány fékezi a növekedést, növeli az inflációt és a költségvetési hiányt, amint azt bemutattuk – azaz épp az ellenkezőjét teszi annak, amit a jelentés „egészséges makrogazdasági irányításnak” nevez.
Folytassuk a Valutaalap jelentését tartalmi hűséggel, rövidítve: a GDP tiszteletre méltóan, 3,8 százalékkal növekedett, amely bár kisebb, mint az előző évi 5,2 százalék, de a külföldi piacok visszaeséséhez képest erőteljes bővülésnek mondható. Élénkké vált a lakossági fogyasztás is, miközben a munkanélküliségi ráta 5,6 százalékra csökkent. A költségvetési politika elősegítette a gazdaság növekedését, mintegy kétszázalékos arányban járulhatott hozzá a GDP növekedéséhez az állami beruházásokkal akkor, amikor a magánberuházások visszaestek. A pénzpolitika sikeresen érte el a sorozatos kamatcsökkentéssel az infláció mérséklését, mert az inflációs várakozásokat is a csökkenés irányába terelte. Ugyanakkor az itt befektetők nem jártak rosszul, mert ennek hatására a forint felértékelődött mintegy tíz százalékkal az euróval szemben. Tehát az infláció feltűnően csökkent a forint felértékelésének hatására, mérséklődött az importtermékek ára, a szolgáltatásoké pedig a verseny miatt esett. Az átlagbér mintegy 18 százalékkal nőtt 9,2 százalékos infláció mellett, tehát nagy volt a reálbér-növekedés, mégis a többletfogyasztással együtt az ország külső fizetési mérlegének hiánya 2,1 százalékra csökkent az előző évi 2,9 százalékról.
Összegezve saját szavainkkal: az IMF maga bizonyítja, hogy lehet inflációt csökkenteni a kamat mérséklésével, miközben növeljük a fogyasztást és a bért is, ráadásul még a költségvetés hiánya is kisebb lesz. Az előző kormány kevesebb kamatot fizetett, ez az említett okok miatt mégsem űzte el a spekulánsokat, mert nem menekítették ki a pénzüket, a felértékelés kompenzálta a kisebb kamatot. Csakhogy a belföld is jól járt az infláció esésével, így egy csónakba került a spekuláns és a lakosság, bár az evező az előbbinél maradt. Lehet, hogy valakikben felvetődött, ha kidobjuk a terhet, könnyebb az evezés?
Döbbenetes, de alapvető váltást javasolnak a Valutaalap itt járt kistisztviselői és ajánlásukra nagy hatalmú igazgatói. A felmagasztalt múlt után a jelentés így folytatódik: „Ugyanakkor Magyarország általánosan kedvező gazdasági kilátásai ellenére az igazgatók megjegyezték, hogy maradnak olyan fontos területek, ahol néhány gyenge pontot javítani kell, különösen a költségvetésben.” Rövidítve és magyarázatokkal folytassuk az ajánlásokat: a költségvetés ne ösztönözze a gazdaságot, mert az várhatóan nagyon élénk lesz, inkább az egész makrogazdaság visszafogására van szükség. Ha a költségvetésből mégis pénz áramlik ki a termelő szférába, akkor azt szigorú pénzpolitikával kell ellensúlyozni, meg kell állítani a forint felértékelődését és a munkaerőköltségek növekedését. Ami nem jelent mást, mint hogy euróban, dollárban ne nőjön a vagyonunk és a jövedelmünk sem. A szigorú pénzpolitika azt jelenti, hogy nőjön a kamatláb, és csökkenjen a kihelyezett hitel, ami nem jó a termelésnek, de jó a beáramló tőkének. Miután a Valutaalap szakemberei az inflációt a bérnövekedéstől féltik, szerintük fennáll az inflációs nyomás, amit ellensúlyozni kell, tehát: „Emiatt és más okból az igazgatók hangsúlyozzák a folyamatban lévő költségvetési bővülés mihamarabbi visszafordításának szükségességét.” Erre módszert is ajánlanak azzal, hogy a kormány határozzon meg pénzügyi plafonokat középtávra, és nagy nyilvánossággal vállaljon kötelezettséget, hogy azt nem lépi túl. Tehát a bérnövekedés viszszafogásával mérsékelje az inflációs várakozásokat. A távolról jött, jól fizetett szakemberek azt ajánlják, hogy az összes bérköltség kordában tartásával ésszerűsítsük az állami foglalkoztatást. Ami magyarul azt jelenti, hogy az intézményekben a béremelésekkel arányosan csökkentsük a létszámot, hogy az összes bérkifizetés ne legyen nagyobb. Előbb emelés, majd leánykori nevén racizás, ma az új szocialista nyelvben: a jó szakemberek megtartása.
A szigorú pénzpolitika és bérszinttartás a fogyasztást és a beruházásokat is korlátozza, azaz a munkahelyek gyarapodását is kiugróan alacsony foglalkoztatási rátájú hazánkban. Mindez a tőke javára csoportosítja át a jövedelmet, a tőkének engedi át az életfeltételeket és a kultúrát is meghatározó döntéseket, amitől már az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) is óvott minket a Bokros-csomag után. Azt ajánlják, hogy költségvetési pénzből ne ruházzunk be, mert majd a közös európai pénz bevezetésekor ezt ilyen formában úgysem tehetjük. Hogy fel is kéne zárkóznunk a közös pénzt használók színvonalára, arról nem tesznek említést, mint ahogy arról sem, hogy az összes EU-tagállam hatalmas költségvetési adósságokat vállalva fejlesztette ki infrastruktúráját, energiaszolgáltatóit stb. Ez az ő eladósodásuk oka. A tűrhető adósságnak is van felső határa, amelyet vagy a nagy kamatkiadás miatt, vagy a fejlesztési céljainkra felvett hitelekkel érhetünk el. Az IMF burkoltan azt kívánja, hogy a kamatok miatt adósodjunk el, nem baj, ha fejletlenek maradunk, majd a nemzetközi tőke gondoskodik rólunk, azaz maradjunk olcsó bérű ország. Nézzük, hogyan is jelenik meg ez például az orvosok esetében! Bár a Figyelő nem ír az IMF jelentéséről, de szempontjait figyelembe veszik a szerkesztői, hiszen a július 12-i számban így írnak: „Ismét fel lehetne gyorsítani a privatizációt, és hozzá kellene végre látni a teljesen lerongyolódott egészségügyi szektor rendbetételéhez. Ez utóbbi nemcsak szociális szempontból, de a piacgazdasági intézmények fejlesztését, a tőkepiac újjáélesztését szem előtt tartva is kívánatos lenne.” Te magyar orvos, ne a beteget éleszd újra, hanem a tőkepiacot, ezért vagy, erre esküdj, légy szem a láncban!
A nyugdíjrendszerünk is megkapja az ajánlást az IMF szakértőitől: növeljük a magánnyugdíjalapok szerepét. Azaz nem zavarja őket, hogy az állampapírokba fektető alapok ugyancsak az így nyereségüket finanszírozó költségvetés hiányát növelik majd. Az sem zavarja őket, hogy épp székhelyükön, Washingtonban zeng a politika az Enron energetikai nagykereskedő cég magánnyugdíj-befizetéseinek eltűnéséről, sok tízezrek nyomorba süllyedéséről – hátha mi nem hallottunk róla. Szerintük az állam nem megbízható, bízzuk fiatal járulékbefizetőink sorsát azokra, akikkel szemben éppen most alkot törvényt Amerika, az ő stílusukban több száz év börtönt is kilátásba helyezve e csalók számára. A Valutaalap szakemberei azt sem vették észre, hogy a magánnyugdíjpénztárba befizetők reálértékben folyamatosan veszteséget szenvednek el – elvész a pénzük, nem gyarapszik, ellentétben a befizetéseiket sok-sok áttételen keresztül kezelők jövedelmével. Tehát az állami nyugdíjrendszer szerintük nem jó, bízzunk több pénzt a magánpénztárakra, amelyek majd kölcsönadják nagy kamatra az államnak azt a pénzt, amely ott hiányként képződött, de az így szerzett jövedelem a banktitokra oly kényes szereplőkhöz jut, a befizetők pénzének reálértékvesztését pedig elfedi a nominális növekedés illúziója, az infláció.
A magántőkével épült infrastruktúra vagy privatizált közüzemi szolgáltatás túlzott sarcát a világ már átkozza (lásd: M5-ös, visszavásárolt autópályáink, vízdíjaink stb.). A Valutaalap mégis azt ajánlja, hogy szabadítsuk fel az energiapiacot privatizációval és a hatósági árak megszüntetésével, így kiveszi a kormány kezéből az utolsó eszközt is, hogy befolyásolja a tőke jövedeleméhségét a lakossággal szemben. Ennek a piacnak a szabályozatlan működése pokoli példát szolgáltatott Kaliforniában az elsötétített lakásokkal és megszűnt szolgáltatásokkal, az egekbe emelt, sarcszerű árakkal, a leépítésekkel, a fejlesztések hiányával. Mindezt az a világgazdaságot érő sokk tetézi be, amelyet a csaló menedzsment és könyvvizsgáló az iratégetésekkel váltott ki. Ott az „iratszámlálás” megakadályozása beismerésnek minősült, és öt földrészről takarította el a világ egyik legrangosabb könyvvizsgáló cégét, hogy még a neve is a bűn szinonimája legyen. A befektetők a tőzsdéken több ezermilliárd dollárt veszítettek, köztük magánnyugdíjalapok is, bizonytalanná téve a mai befizetők öregkorát. Akiknek a tengerentúlon kitelt a becsületük, most hozzánk készülődnek, és a hasonló jellemek vonzzák egymást. A tőkének ebből a környezetből érkező jószolgálati küldöttsége most csendben tette le igényjegyzékét, és már készül a válasz számára.
A pénzügyi szakember előrelát, tudja, mit tesz
A Valutaalap május 22-én tárgyalta a jelentést, a kormány és az MNB erre a napra időzítette az első félszázalékos kamatemelést. A jelentés ismeretében jött az ismétlés július 8-án újabb emeléssel, de az MNB külön nyilatkozata is 11-én jelent meg, amelyben udvariasan elhatárolódott saját döntésétől, kiállva az erős forint mellett, amivel a felelősséget a kormányra hárította. Az állampapír-piaci elemzők a kormányváltás után óvatosan várták ezt a lépést, viszonylagos nyugalomról vagy ideges hangulatról, pesszimizmusról beszéltek, de az ismétlést követően már Elszabadult a pokol címmel jelent meg értékelés. Úgy látszik, a pénzpolitika formálóinak erre van szükségük, ekkor esik a forint árfolyama, és nő az infláció – az első számú közellenség. Ezt maga Medgyessy Péter pénzügyi szakember nyilatkozta 1997. január 7-én a PénzPiac szaklapban: „Az infláció tényleg az egyes számú közellenség, és azt gondolom, hogy ezért mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy az infláció mérséklődjék. Jómagam makroközgazdának titulálom magam, természetesen olyan szakembernek, akit politikai felelősség is terhel.” A közgazdák tudják, például Kornai János írta, hogy az inflációt maguk a kormányok csinálják. Hát hogyne: 1946-ban a forint bevezetése előtti napon még a hiperinflációs pengő volt a fizetőeszköz, pedig egy éjszaka alatt nem történhetett semmi változás a gazdaság helyzetében. Tehát most Medgyessy szakmai és politikai felelősségének teljes tudatában kamatemeléssel ösztönzi a forint felértékelődésének megállítását (ez most az IMF-igény), hogy hamarosan a szigorú 2003-as költségvetéssel küzdjön ellene.
A pénzügyi szakember miniszterelnök véleményt formált az infláció okáról 1998. január 4-én az RTL Klubnak nyilatkozva: „Az infláció valójában igen jelentős mértékben várakozásoknak a hatására alakul ki, részben pedig tényleges gazdasági folyamatok következménye. Tényleges gazdasági folyamatoknak mondjuk az energiaárakat, mondjuk a valutaleértékelést, a magas kamatszintet szokás általában idesorolni, illetve a költségvetésnek hiányát.”
Az új kormány pont ezeket az áremeléseket hajtotta máris végre, az üzemanyag adójával, az ipari gáz árával, a forint leértékelésével, kamatemeléssel és így a költségvetés hiányának növelésével. Cselekedetei az inflációs várakozások tekintetében is az emelés irányába hatnak. Erről így nyilatkozik ugyanott: „A lélektani elemek ma egyre inkább megjelennek és meghatározóak. És ha a kormány el tudja hitetni, és el tudja fogadtatni a vállalkozói körrel, hogy az infláció tényleg lefelé megy, úgy az ő várakozásaikban is ez tükröződik vissza, ezért tényleg lefelé fog menni.” Az igazmondásban nem jeleskedő új pénzügyminiszter elutazott Londonba a tőzsdénk iránti bizalmat erősítendő, és az infláció növekedéséről tartott előadást. Ezt a befektetők előre beárazzák, ami piaci követelményként tér vissza: csakhogy ez esetben már kockázati prémiumnak hívják.
Egy gazdasági hittétel
A fenti okfejtésből azonban már világosan láthatjuk, hogy inflációra azért van szükség, hogy pénzszűkítéssel küzdhessünk ellene, és így a kiváltott hiányhelyzetben a vagyoneladás logikussá és elkerülhetetlenné váljon.
Ez volt a Bokros-csomag lényege, amely mellett Medgyessy nem egyszerűen mint kényszerű alkalmi intézkedés mellett állt ki, hanem számára a Bokros-csomagnak nevezett IMF-gazdaságpolitika ma is maga a cél, az igazi rendszerváltás, amelynek mint egyedül üdvözítő politikának kell beivódnia életünkbe, vérünkbe, tudatunkba. Medgyessy mint pénzügyminiszter 1998. január 12-én, az akkor közelgő választás előtt a Napi Gazdaságnak így nyilatkozott: „Visszafordíthatatlan változásokat tudtunk keresztülvinni az elmúlt két évben a nyugdíjreformmal, a korhatáremeléssel, a bankprivatizációval, a vállalatok tőzsdére vitelével, mely mind olyan fejlemény, amely hoszszú távon meghatározza a magyar gazdaság fejlődési irányát.” Majd így folytatja: „Világosan kell látni, hogy az elosztási rendszerekben végrehajtott változások visszafordíthatatlanok, és rendkívül mélyrehatóak. (…) A jövőt illetően továbbra is fenn kell tartani a gazdaságpolitika 1995 óta tartó következetességét, nincs ok ezen változtatni.” Sőt egyenesen elvi magasságokba, némi túlzással: hittétel, dogma rangjára emeli a Bokros-csomag intézkedéseit: „Lépéseinket nem konjunkturális okok indokolták, hanem egy új filozófiát kellett kialakítanunk, melynek lényege az öngondoskodás és a rászorultsági elv érvényesítése… Általános szociális rendszerek működtetése többé nem lehetséges.” Ezt mondta a ma szegénységpárti miniszterelnök. Mint tudjuk, akkor jött egy olyan kormány, amely fokozatosan új gazdaságpolitikára állt át, csökkentve a terheket, növelve a jövedelmeket, a fejlődést, és még a költségvetés pozícióját is javította. Még az IMF is csak dicsérni tudta (nem biztos, hogy örömében). A hittétel maradandó, amelyhez nekünk mint lakosságnak kell megváltoznunk Medgyessy Péter pénzügyi szakember és politikus 1997. február 14-én a Bank & Tőzsdének adott nyilatkozata szerint: „A siker és a maradandóság nem a meghozott intézkedésekben mutatkozik meg, hanem abban a mentalitásváltozásban, amit akarva-akaratlan és nagyon megrázó módon, de meg kellett éljen a magyar társadalom. (…) De a maradandó, az igazán nagy érték mégis az a váltás, mely szerint … nem tartható tovább a hosszú időn át jellemző mentalitás.” Változásunk pedig nem más, mint a Bokros-csomaggal megtapasztalt állapot tűrése, hiszen annak értéke és állandósága mellett tesz hitet a nyilatkozó. Minderről azonban nem kapott tájékoztatást a mellette kiálló választó (sem).
Medgyessy társat is talált e szörnyű károkozás mint maradandó érték vállalásához. Kuncze Gábor nyilatkozott így most, a választások előtt a Beszélőben: „Akkor is volt világosan megfogalmazott üzenetünk a választóknak, mégpedig a gazdasági rendszerváltás programja, ami a Bokros-csomagban lényegében megvalósult.” Az ő választóik sem ismerhették meg szellemük és várható tetteik lényegét. Az egymásra találás választ is ad arra a kérdésre, hogy miért gondolta úgy az SZDSZ: kár lenne elutasítani a D–209-est.
Mi következik a fentiekből? Van sejtésünk az ésszerűtlennek tűnő gazdasági döntések okáról, forrásáról, végrehajtójáról. Van benyomásunk a választási ígéretek szomorú jövőjéről. Vannak ismereteink a gazdaságtörténetünk legsötétebb napjait kiváltó szereplők cselekedeteiről, amelyek fontosságát Medgyessy hangsúlyozza (PénzPiac, 1997. január 7.): „Azt gondolom, a szavak helyett a tettek beszélnek.” Van ismeretünk a tetteket vezérlő szellemről, amely nyomasztóan változatlan. Vessünk egy búcsúpillantást a Figyelő július 12-i másik szerkesztőségi cikkére, amelyben a szócsövön ajánlás érkezik: „Nem kétséges, hogy az ilyen nagyszabású program végrehajtása [mármint az egészségügyünkkel a tőkepiac újjáélesztése] elképzelhetetlen a szinte teljes politikai elit konszenzusa nélkül. Tennivaló akad bőven. A szavazatok újraszámolása azonban nem tartozik ebbe a kategóriába.”
A választók és a választásokat lebonyolítók eljátszották szerepüket. Az elit együttszavazása megtörtént.
A volt szigorúan titkos tiszt szalutálhat és jelenthet: az új szocialista demokrácia működik.
Liverpool FC
Németországban szálltak bele Wirtzbe, a vitatott esetére a Premier League is reagált
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!