A politikai váltógazdálkodás

Ismeretes, hogy az Országgyűlés június 25-én 348 igen szavazattal három ellenében választotta a Legfelsőbb Bíróság elnökévé Lomnici Zoltánt. A rendszerváltozás óta eltelt tizenkét év alatt egyetlen közjogi méltóságot sem választottak meg ilyen elsöprő többséggel. A parlamenti szavazást megelőzően – az alkotmányügyi bizottság ülésén – a jelölt azt hangsúlyozta, hogy az igazságszolgáltatás nemzeti ügy, amelyben konszenzusra van szükség (Népszabadság, június 26.). Az egységes ítélkezésért cím alatt közölt interjú tartalmából (Magyar Nemzet, június 29.) pedig megismerhettük a Legfelsőbb Bíróság új elnökének azt az álláspontját, amely szerint – többek között – súlyt helyez az egységes ítélkezésre, ennek érdekében a jogegységi döntések számának radikális emelésére, továbbá arra, hogy megfelelő munkakapcsolat alakuljon ki a Legfelsőbb Bíróság, a felállítandó ítélőtáblák és a megyei bíróságok kollégiumai között. Az Országos Igazságszolgáltatási Tanács egyhangúlag támogatta Bárándy Péter igazságügy-miniszter előterjesztését, amely szerint 2003. január 1-jén a fővárosban, Szegeden és Pécsett állítanak fel ítélőtáblákat. A parlament végül úgy határozott, hogy 2005. január 1-jétől két további ítélőtáblát állítanak fel. Isépy Tamás azt, hogy „az életszerű egy helyett öt ítélőtáblát állítanak fel”, A jog és az élet küzdelme című cikke szerint (Magyar Nemzet, július 10.) úgy élte meg: a jog egy értelmetlen küzdelemben maga alá gyűrte az életet, a makacsság pedig a józan belátást. Lássuk hát a hatalmi ágak konszenzusának előzményeit!
Az Alkotmánybíróság az 1992. év elején hozott egy határozatot, amely az alkotmánysértő törvényességi óvás jogintézményét 1992. december 31-i hatállyal megsemmisítette. Ennek következménye volt az az eljárásjogi novella, amely a felülvizsgálati eljárás jogintézményét szabályozta és azt mint rendkívüli jogorvoslatot nevesítette. A törvényhozás azonban nem biztosított e jogorvoslat elbírálására külön bírósági fórumot, négyszintű bírósági szervezetet, vagyis nem állította fel újból az ítélőtáblákat, amelyeknek a működését a Rákosi-rendszer 1950. december 31. napjával megszüntette.
A Horn–Kuncze kormány 1997-ben terjesztette elő az átfogó igazságügyi reformcsomagot, amely az Igazságügyi Minisztériumot megfosztja a bíróságok központi igazgatási feladatának az ellátásától és arra az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsot jogosítja fel. A reformcsomag és a szép új világ címen (Magyar Nemzet, 1997. július 29.) írott cikkemben ezt az alapvető szervezeti változást – Isépy Tamás és Balsai István ellenzéki vezérszónokokat támogatva – kritikával fogadtam, ám örömmel üdvözöltem, hogy az új szervezeti törvény az ítélőtáblák felállításával biztosítja a kétfokú jogorvoslat ellátásához szükséges négyszintű bírósági fórumot.
Váratlanul ért, hogy a polgári koalíció az ítélőtáblák felállításának elhalasztását tervezi, hiszen választási programjában ezt egyik polgári párt sem jelezte előre. Ezért Mi fán terem az ítélőtábla címen (Magyar Nemzet, 1998. november 14.) írtam egy dolgozatot. Ebben kísérletet tettem annak tolmácsolására: milyen hasznos tevékenységet folytattak hajdanán az ítélőtáblák, amikor – túl az ítélkezésen – a bíróságok belső igazgatását is legfelső fokon ellátták. Az ítélőtáblák felállításának elhalasztását tehát – mint retrográd lépést – ellenjavallottam.
Számomra – amikor az igazságügy reformját szolgáló jogszabályokról véleményt formálok vagy nyilvánítok – a „proletárdiktatúra vasökle” által szétzúzott azok az igazságügyi szervezeti és eljárási szabályok jelentik az etalont, amelyek a kiegyezés és az első világháború közötti időszakban keletkeztek és amelyeket szerencsém volt nemcsak kódexekből, hanem – tíz éven át bírósági fogalmazóként, majd ítélőbíróként – a gyakorlat során is megismerni. Ennek az objektív mércének a birtokában támogattam első helyen felhívott cikkemben az akkori ellenzék vezérszónokainak parlamenti felszólalását. Ugyanilyen elvi alapon állva óvtam a Magyar Nemzet hasábjain az alkotmánysértés esetleges elkövetésétől a kormánykoalíciót. Tettem ezt mindhiába.
Különösen az 1997. évi igazságügyi reformcsomag parlamenti vitájában kifejtett álláspontja alapján meg voltam győződve arról, hogy Isépy Tamás számára is ugyanez az etalon. Ezt a meggyőződést alapozta meg az 1997. évi igazságügyi reform vitájában történt felszólalása. Majd az ítélőtáblák felállításának elhalasztására irányuló igazságügyi miniszteri javaslattal szemben – az MTI számára adott nyilatkozata szerint – olyan módosító javaslatot terjesztett elő, hogy legkésőbb 2003-ig fel kell állítani az öt ítélőtáblát (Magyar Hírlap, 1998. november 17.). Sőt az újonnan megjelent, fent idézett cikkében is arra mutat rá, hogy: „Az 1998-as ügyforgalmi adatok szerint ugyanis az ítélőtábláknak a Legfelsőbb Bíróság mentesítéséhez 6837 polgári és 3843 büntető fellebbezési üggyel kellett volna foglalkozniuk (…) Ha ezt elosztanánk a korábban tervezett öt ítélőtáblára (…) az egyes táblabíróságok ezt maradéktalanul el tudták volna látni.” (Holott az 1999. évi CX. tv. – éppen az Alkotmánybíróság határozata által megsemmisített 1. §-ához fűzött indoklásában – jut arra a következtetésre, hogy: „Évi kb. 11 ezer ügyben (…) egyetlen budapesti székhelyű ítélőtábla is eljárhat.” Hogyan várhatnók el hát, hogy a makacs kormánykoalíció alkotmánymódosítással tenné most lehetővé egy, az egész országra kiterjedő illetőségű ítélőtábla létrehozását? Tíz éve tart már az a banánköztársasághoz illő állapot, hogy éppen a nagyobb súlyú, első fokon a megyei bíróságoknál indult perekben a Legfelsőbb Bíróság bírálja el mind az első fokú határozat elleni fellebbezési, mind pedig a saját határozata elleni (!) felülvizsgálati kérelmeket. Az egész országra kiterjedő, budapesti székhelyű ítélőtábla a gyakorlatban a „kétkamarás Legfelsőbb Bíróság”, vagyis a jelenlegi állapot konzerválását jelentené. Az Isépy Tamás által a 2000. évre és 2002. év első negyedévére felhozott ügyforgalmi adatok szerinte is hiányosak. A több mint nyolc évtized jogtörténeti tapasztalataival szemben nem elegendők olyan következtetésre, amely szerint az öt ítélőtábla felállítása a „győzelem fényében” történik. Az ítélőtábla egyébként olyan felsőbíróság, amelynek – szemben a helyi és a megyei bíróságokkal, valamint az országos hatáskörű Legfelsőbb Bírósággal – tipikusan regionális sajátosságai vannak. Ezért európai uniós csatlakozásunkra is tekintettel a három, majd öt ítélőtábla felállítása időszerűbb, mint valaha.
Immáron negyedszer váltották egymást a különböző politikai töltetű koalíciós kormányok. A politikai váltógazdálkodás helyes gyakorlatát mégsem sikerült kialakítani. A polgári pártokat ért fájdalmas választási vereség egyik oka az is lehet, hogy a politikai váltógazdálkodás íratlan szabályait a koalíciós kormány megszegte, amikor az ítélőtáblák felállítása tekintetében az előző koalíció által helyesen megkezdett igazságügyi reformot nem hajtotta végre. Ezért az ügyhátralék különösen a Legfelsőbb Bíróságnál tovább emelkedett. Ez akadályozta a jogegységi döntések kellő számban történő meghozatalát, következményként meg az egységes ítélkezést. Erre az alkotmányosan valóban nemkívánatos jelenségre pedig a mediokrácia profi módon rájátszott.
A bíróságok központi igazgatásának feladatát az OIT látja el. E testület pedig – a háttéradatok ismeretének birtokában – kezdettől fogva támogatta az öt ítélőtábla mielőbbi felállítását. Az elhatározással egyetért, így az alkotmányos felelősségben osztozik most már a másik két államhatalmi ág is. Tekintsük tehát az igazságszolgáltatást nemzeti ügynek, amelyben konszenzusra van szükség, és üdvözöljük az ítélőtáblák amúgy megkésett felállítását!

A szerző ny. bíró és ügyvéd