A tanúságtevő

Aki mostanában látogat el a szombathelyi székesegyházba, láthatja, hogy hatalmas munkálatok zajlanak. A világháborúban súlyosan megrongálódott templom több mint ötven év elteltével lassan visszanyeri régi fényét. Amit lehet, kijavítanak, a megsemmisült részeket újakkal pótolják. A leglátványosabb változást az új képek jelentik: a kereszthajó falfülkéibe Kisléghi Nagy Ádám készít olajfestményeket.

Hogyan kapta ezt a manapság szokatlanul nagy és ritka feladatot jelentő megbízást?
– Konkoly István szombathelyi megyés püspök úr keresett meg azzal a kéréssel, hogy a székesegyházban található négy üres fülkébe készítsek képeket. Valamikor Winterhalter János falképei voltak itt, de ezek a második világháborúban elpusztultak. A püspök úr úgy gondolta, hogy az üresen álló fülkékbe inkább olajfestmények illenének. A templom titulusa Sarlós Boldogasszony, a főoltár képe Maulbertsch festménye, a Vizitáció volt, Szűz Mária látogatása Erzsébetnél. A megbízás számomra nemcsak azért volt megtisztelő, mert az ország harmadik legnagyobb templomáról van szó, hanem mert a háború után megmaradt festmények neves művészek munkái: Maulbertsch mellett Dorfmeister és Pietro da Cortona. A templom titulusának megfelelően az én képeimen is Mária életének egy-egy jelenete látható. Három festmény már elkészült: az első fülkébe az Angyali üdvözlet, a másodikba A pásztorok imádása, ezzel a szembe a Levétel a keresztről került úgy, hogy ez utóbbit az áldozatot bemutató pap látja. A negyedik fülkébe pedig pünkösdöt, a Szentlélek kiáradását fogom megfesteni.
– A képek elkészítése – a méretük miatt is – nehéz munka lehetett.
– Amikor hozzáláttam, már a vászon beszerzésénél is gondok voltak, hiszen ilyen nagy méretű, négy méter széles festővászon nálunk nem kapható, így Belgiumból kellett megrendelni. Fejtörést okozott a festés helyszínének a kiválasztása is, mert manapság ekkora képek elkészítéséhez nemigen akad alkalmas műterem. Végül az Egyházmegyei Kollégium dísztermében kapott helyet a munka. A terem méretei megfelelőek, az intézmény jellegéből adódóan is az, mégis sok hátránya van, hiszen ez működő diákkollégium. A díszterem sem műteremnek készült, s így érthető, hogy a fények sem ideálisak.
– Ilyen nagy megbízatáshoz a reneszánsz vagy a barokk mesterek egész műhelyt foglalkoztattak, a művész sokszor csak a főbb instrukciókat adta ki.
– Ez igaz, de én jobban szeretem a csöndet és a magányt, így minden segítség nélkül dolgozom. Ez azonban nagy feladatot is ró az emberre. Egy-egy kép nyolc-tíz hónap alatt készül el, ennél gyorsabban technikai okokból, a száradási idő miatt sem lehet haladni. A képet először mindig belül látom, ehhez igazítom azt, amit megfestek. Vázlatokat készítek, majd próbákat tartunk a modellekkel. Így csiszolódik az alkotás. Minden részlet mindennel összefügg, a kompozíció, a színek, a fények. Azt is figyelembe kell venni, hogy amit közelről látok, milyen lesz messziről. Állandó párbeszédet kell folytatnom, kérdéseket kell föltennem a képhez.
– Hogyan lett festőművész?
– Alkotónak lenni számomra kiválasztottságot jelent. A legfontosabb a megszólítottság, az elhívás, amire mérlegelés nélkül igent kell mondani. Ahogyan az apostolok gondolkodás nélkül követték a Mestert. Én kamaszkoromban hallottam meg ezt a hangot, úgy tizenegy-tizenkét évesen. Attól kezdve, hogy a megszólítottságot megértettem, a gáncsokat leszámítva, egyenes volt a pályám.
– A szakmai ismeretek megszerzéséhez azonban tanulni kell. Hogyan emlékezik vissza a Képzőművészeti Főiskolán eltöltött időre?
– A Képzőművészeti Főiskola nekem kicsit olyan volt, mint az oltás, mint egy vakcina, amelyet azért kap az ember, hogy később ne legyen beteg. Szükséges rossz, amelyen át kell esni. Természetesen azok közül az emberek közül, akikkel ott találkoztam, sokaknak tartozom köszönettel. Mégis inkább azt mondhatom, sokkal többet tanultam a magam erejéből, a klasszikus festők tanulmányozásából. Ezért aztán sem szakmai tudásban, sem elhivatottságban nem a kortársakhoz mérem magamat.
– A tanulmányok mellett a másik meghatározó tényező a minket körülvevő világ, az élet, maga a valóság.
– Ami minket manapság körülvesz, nem nevezhető életnek, inkább csak vegetálás, szükségletkielégítés. Nincs középpont, nincs egységes világrend, értékrend. Ennek eredménye a káosz. A káosz: homály, zavarosság. Ez kedvező alkalmat teremt a szélhámosságnak, de a legkevésbé sem kedvez a letisztult gondolatoknak és az önzetlen alkotásnak. Nem kedvez a teremtő erőnek. Ebben a helyzetben szerintem az egyetlen lehetőség a tanúságtevés. Tüntetés a világosság, a mindenséggel átvilágított lét mellett. Az alkotáskor a vászonfeszítéstől a fény-árnyék hatás alkalmazásáig mindent azért teszek, hogy az egyetlenegy valóságot erősítsem föl, amely Hamvas Béla szerint nem más, mint maga az Isten. Nem hiszem egyébként, hogy a minket körülvevő világ ma valódi fejlődést kínálna. Csak egyetlen fejlődés lehetséges: közelebb kerülni Istenhez. E téren viszont korunkban mérhető, tapintható a visszafejlődés. Az előző századokban tetten érhető volt az Isten felé törekvés igyekezete, és ez volt a művészet célja is. Forma és tartalom, a klasszikus nyelvezet és a keresztény tartalom kölcsönösen és elválaszthatatlanul meghatározza egymást. Ha a tartalomban igazam van, akkor a forma, amelyet használok, sem lehet idejétmúlt.
– Az anyagi érdekeken túl mi vezethetett a világ meghasonlottságig?
– A homálykeltés, a zavarkeltés, az elrejtés alapvetően sátáni. A diabolosz, az ördög a nagy megosztó. Az ő szándéka, hogy viszályt keltsen, leválassza az embert az Istenről, szétválassza a barátokat, a házastársakat. Az eszköztára pedig nagyon gazdag. A modern művészet és az őt kiszolgáló apparátus hihetetlen terrorral működik, az egész világot maga alá gyűrte, és igyekszik ellenőrzése alatt tartani.
– A különféle jelenségekben megnyilvánuló problémáknak tehát közös a gyökerük.
– Társadalmat építeni erkölcs nélkül nem lehet. Erkölcs viszont csak a hitből nőhet ki, sem törvényekkel, sem őrző-védőkkel nem lehet betartatni. Halálra van ítélve az a társadalom, amely ezt az igazságot nem fölerősíti, hanem elrejti és gáncsolja. Amennyire lehet, teljesen elrekesztem magamat a külvilágtól. De nem én vagyok a valóságon kívül. A valóság bennem van. A fogyasztói világ valósága hamis és tünékeny. Cserélődnek a termékek, a médiasztárok, minden. A művészetnek azonban érintetlennek kell maradnia a világ mindenkori fertőzöttségétől és ettől a mostani mélyrepüléstől. A kortárs művészet azonban ugyanúgy működik, mint ahogy a fogyasztói társadalom: a legtöbb művész ugyanúgy fogyasztásra, a pillanatnak, a percnek „termel”. Amikor a kortárs képzőművészek egyestés megnyitóiról hallok, egyértelmű számomra, hogy őket nem is az érdekli, hogy az általuk létrehozott „művek” örök érvényű tartalmat hordozzanak, és hogy az alkotások eljussanak az emberekhez. Aki így alkot, nem akar szólni senkihez, öntörvényűen, szélsőségesen szubjektíven, saját zsebre dolgozik, kizárólag gyarlóságai szolgálatára.
– A történelem folyamán még soha nem távolodott el ennyire alkotó és befogadó.
– Művészetet csak ember tud létrehozni, ez az emberi létezés fényűzése. Egy csak a mának élő világban erről lehet leghamarabb lemondani, ezt lehet a legjobban megsarcolni, mert minden fontosabbá válik, mint a művészet „luxusa”. Ugyanakkor azoknak, akik manapság a művészet nevében lépnek föl, legtöbbször csak a pénz és a siker fontos. Éket vertek a befogadók és a művészet magasztossága, vagyis az Isten közé. A művészet feladata mindig az volt, és az ma is, hogy eloszlassa a homályt. Ma inkább az a cél, hogy a művészet minél elvontabb, minél „bonyolultabb” legyen. Ez ellentétben áll az igazán nagy művek megszégyenítő egyszerűségével, drámai tisztaságával. A képzőművészet ma már nem is művészet, mert saját nyelvezetétől idegen dolgok jelentek meg benne. Ilyen a teória. Egy mai művészeti újságban nem műveket látunk, hanem szöveget. A kiállítások is lényegtelenné, tömegcikké váltak. A lehetséges befogadók eltántorodtak ezektől az „alkotásoktól”, mert senki nem vágyik arra, hogy szembe köpjék azzal, hogy nem elég intelligens, nem tudja felfogni a művész hatalmas nagy szándékát. Az alkotók, mint a farizeusok, írástudó művészettörténészeikkel együtt méltatlanokká váltak hivatásukra. Hiszen épp az ő hivatásuk lenne a jóra, igazra és szépre nevelni, de az ellenkezőjét teszik.
– Az ön képei keményen és határozottan utasítják el a külvilág disszonanciáját. Mindezt úgy tudta elérni, hogy visszanyúlt a korai barokk legnagyobb mestereinek eszköztárához.
– A valódi művészetben eltűnnek a stílusok. A kritérium a minőség, illetve az, hogy milyen az alkotó istenképe – persze, csak ha egy művész valóban birtokában van a technikai tudásnak, a legmagasabb szakmai ismereteknek. Az alkotás célja, hogy közelebb vigye, fölemelje a teremtményt Teremtőjéhez. Teljesen lényegtelenné válik, hogy a tizenegyedik vagy a huszonegyedik században festjük meg a teremtő Istent. A barokk korral nagyon fontos időszak zárult le az emberiség történetében. Ez volt az utolsó egységes stílus, utolsó fölvirágzás. Aki látott már agonizáló embert, tudja, hogy a haldokló állapota az utolsó pillanat előtt gyakran még egyszer jobbra fordul. Felkel, eszik, a környezete azt gondolja, hogy most már meg fog gyógyulni, és aztán hirtelen meghal. A halálosan beteg növények még egyszer félelmi hajtásokat növesztenek, és virágba borulnak, mielőtt végleg kiszáradnának. Az égi tükör a barokk időszak végén repedt meg. A barokk hanyatló korszakában már csak díszített. Elveszett a tartalom, és ebből lett később a rokokó. A szakmai tudás még sokáig megmaradt, de a világkép már nem volt egységes, és a művészet már nem törekedett arra, hogy a legszebb formában ragyogtassa föl az egyedül fontos lényeget, a nagy szívű Istent. A barokk végén valami elveszett. És ha az ember elveszít valamit, akkor igyekszik oda visszatérni, ahol mindez történt. Amikor megtalál egy-egy szálat, megörül, és megpróbálja összeszőni azt, ami szétszakadt. Így találtam meg azt a hagyományt, amely a nyugati keresztény művészetnek évszázadokon keresztül meghatározó ábrázolási módja volt.
– A kortárs egyházművészet helyzetét is hasonlóan látja?
– Ugyanaz a probléma jelentkezik itt is, mint a világi művészetben professzionálisabb módon. A szélhámosság, a teljesítményhiány. Sokan éppen a hiányosságokból próbálnak erényt kovácsolni. Számtalan mű úgy jelenik meg, mintha elnagyoltsága szándékos, tudatos lenne, általános esztétikai elvekbe csomagolva. Sematikus arcokat, erőtlen kompozíciókat látunk. Mintha a készítők szándékosan lépnének túl valamin. Valójában az alapok hiányoznak, és ekkor jön a blöff. Számomra igen jellemző a Vatikáni Múzeum esete. A rendezők azt a megoldást választották, hogy a látogatókat egyszerűen beterelik a modern részlegbe úgy, hogy csak ezen keresztül lehessen eljutni a Sixtus-kápolnába, amelyet mindenki látni akar. Különben a kutya se nézné meg a kortárs egyházművészeti kiállítást, mert nem érdekes. Tarkovszkij erről a modern részről azt írta: „ez olyan szörnyű, hogy látni kell. Nem értem, hogy kerülhettek azok a művek egy olyan múzeumba. Hogyan elégíthetik ki a vallásos embereket, vagy akár a katolikus egyház hivatalnokait?”
– Mi az oka annak, hogy az irodalomban sokkal kisebb megütközést kelt, ha egy alkotó régebbi korokhoz nyúl vissza?
– Nehéz kérdés. De talán az irodalomban is találunk ellenpéldát. Kassák és köre kigúnyolta József Attilát rímbe szedett, míves verseiért. Nem tartották időszerűnek. Az idő mégis őt igazolta. Másfelől úgy látom, vizuálisan hihetetlen mértékben megrontották az embereket. Akárhová nézünk, mindenütt ömlik ránk a vizuális hulladék, a bárgyú plakátoktól a hatásvadász mozgóképig. A képek ellen kevésbé lehet védekezni, mint a szöveg ellen. Ha a könyv rossz, akkor legfeljebb nem veszik meg, nem olvassák el. Ugyanakkor a képi fertőzöttség és az ezzel járó fásultság, felszínesség mindenütt érzékelhető. Ez a jelenség sokkal nehezebbé teszi a tartalomig való eljutást.
– Divatokat követnek, és megpróbálnak alkalmazkodni az „elvárásokhoz”.
– Az igazi művészet fölötte áll a divatoknak. Amit az emberek nem szeretnek, amit nem zárnak a szívükbe, az úgyis az enyészeté lesz. Mindegy, hogy Leonardo da Vinci Utolsó vacsorája ma milyen állapotban van Milánóban, romjaiban is különb, frissebb és eredetibb, mint bármelyik ma készült műalkotás.
– Mindvégig a látszatról és a valóságról, a lényegesről és a lényegtelenről beszélgettünk. Mi az, amit a maga számára a leglényegesebbnek tart?
– Egyetlen dolgot tartok fontosnak: hogy az élet könyvébe bekerüljek, hogy Jézus név szerint ismerjen. A keresztről való levétel megfestésekor sokat hallgattam Pergolesi Stabat materét. Jacopone da Todi művének utolsó sorai költői szépségű választ adnak arra a kérdésre, hogy mi az igazán fontos: „S hogyha testem porba tér meg, / lelkem akkor a nagy égnek / dicsőségét lelje meg.”