Bulgáriai emlék

Meztelenül és éhesen születünk. Aztán a dolgok rosszabbra fordulnak. Például az ember szerez egy barátot. Csak úgy lehet barátunk, ha magunk válunk azzá. És akkor már késő.
T., akivel a Szegedi Egyetemi Színpadon (SZESZ) játszottunk együtt, olyan barátnak ígérkezett, akivel őszintén az lehetek, aki vagyok. Nem mondom, hogy hibátlan volt. Nincs ember hiba nélkül. Különben hogy tennénk szert barátra?
Elhatároztuk, hogy ketten elmegyünk a bolgár tengerpartra. Tengert egyikőnk se látott még. Voltam már Lengyelbe’, Cseszkóba’, Jugóba’ – de a tenger még hiányzott. Lükék voltunk. Csak a bolond keresi a távolban a boldogságot, az okos tudja, hogy a talpa alatt van.
A bajok ott kezdődtek, hogy előtte egy hónapot „bútyélnunk” kellett az építőiparban. T. nálunk lakott (amúgy kollégista volt), és segédmunkások lettünk egy építőipari ktsz-nél (kisipari termelő szövetkezet). Fölépítettem én már jó sok házat ezzel a két dolgos kezemmel, csak a sajátomat nem.
Ha van hely, ahol az ember megismeri a másikat, az a munka. T. elviselhetetlenül és undorítóan nyalta a művezető seggét (akár a rendezőét, Istiét), és nem átallta a részeges mestereket (van másmilyen is?) beárulni. Otthon meg annyit evett, mint mi négyen. Rühelltem már, de az utat visszamondani nem volt erőm.
Lehúztuk az egy hónapot. Megvolt a pénz. Legelőször is mindketten vettünk egy SUPER RIFLE nevű farmert a jugó piacon. Kölcsönkértem egy sátrat a nővérem udvarlójától. Mehettünk. T. aggodalmaskodott, hogy miért nem készítünk útitervet.
Azért, mondtam neki, mert mi utazók vagyunk, nem turisták. A turisták azt látják, amit mutatnak nekik, az utazó azt látja, amit lát. Csak a kispolgárok utaznak, mondtam. Mi egyszerűen megyünk.
És mi lesz, ha eltévedünk, kérdezte T., aki ugyanolyan magas és sovány volt, mint én. Menjünk el az IBUSZ-hoz.
Elveszni vagy meglelni az utat, egy érem két oldala, mondtam. Különben is: hogyan veszthetnénk utat, ha nem is akarunk megérkezni sehová?
Láttam már: aki egyedül megy, akármikor útra kelhet, de aki társsal utazik, meg kell várnia, míg a másik elkészül.
Végül megvettük a vonatjegyeket, és nekivágtunk. Erdély még így átutazóban is lenyűgözött bennünket.
A Balkán Bukarestben kezdődött. Bizony, buk’ a rest! Az a szag! Azok az arcok! De fiatalon mindent kibír az ember. A román államvasutasok játszásiból egyetlen kocsit csatoltak a szerelvényhez. Oda szólt a helyjegyünk. Csakhogy négyszáz ember akart fölszállni abba a vagonba. Megrohamoztuk, mint az indiánok. Rúgtunk, könyökkel ütöttünk, végül is a fele fölfért. A folyosón harcoltunk ki magunknak helyet. A vécé már induláskor tele volt szarva. Reménykedve utazni még így is jobb, mint megérkezni.
Giurgiunál léptük át a román–bolgár határt. A Várnába menő vonat előtt (már Ruszéban) úgy üvöltözött velem egy bolgár rendőr, hogy mindjárt hiányozni kezdtek a hazaiak. Angolul ordítoztam vele. Az utazás (bár ezt akkor még nem tudtam) arra való, hogy úgy nézhessünk a saját országunkra, mint egy idegenre. Úgy is mondhatnám: az utazás a képzelőerő fárasztása a valóság sajnálatos megismerése által.
Na, mindegy. Egyszer csak ott voltunk Várnában. A tenger látványa csalódást okozott, mert túlságosan is készültünk rá. Az a meghatottság, amit a tenger adott, a szívünkben volt, mielőtt ideértünk volna. Ránk ragadt egy bolgár srác, aki bennünk látta a lehetőséget, de levakartam. Igen durván. Azt már elintézte, hogy mi fizessük az ő kempingdíját is. Persze T. szedte össze a buszon. T. úgy viselkedett, mint egy gyerek. A színészek (főleg a rosszak) mindig úgy viselkednek, mint a gyerekek. Minden iszonyú drága volt a mi pénztárcánknak. Ebédre jó vastag balkáni fagylaltokat ettünk, de a pia és kebapcse (húsrudacska sütve) sokba volt.
Négy nap után eldöntöttem, hogy az Aranypartot felváltjuk a Naposparttal. Már ha nem akarunk egy hét múlva hazautazni. Szárnyashajóval irány Burgasz. Onnan egy Csernomorec nevű faluban kötöttünk ki. Éjszaka, a tengerparton vertük föl a sátrat. Másnap láttuk, hogy kétszáz méterre lakunk egy laktanyától, de nem gondoltunk semmi rosszra. Kitűztük a sátor elé a magyar zászlót, amely csak a színek sorrendjében különbözött a bolgártól.
A legolcsóbb olajos halon, elmondhatatlanul finom, hatalmas üvegekben árult kefiren, uborkán, paradicsomon és kenyéren, sörön, valamint egy masztika nevű ánizspálinkán éltünk, ami olyan hatással bírt, mintha áramot vezetnének az emberbe. T., aki később színész lett (ma is ismert a deszkákat jelentő világban), állandóan meleget akart enni. T., félig árva volt, ifjúkorában sohasem lakott jól.
Nincs pénzünk enni is meg inni is, mondtam. Ketten olyan olcsón meg tudunk élni, mintha egyedül lennénk, csak fele annyi ideig.
Egy este olyan szívszorítóan könyörgött, hogy megesett rajta a szívem. Hiába vitatkozol a gyomorral, nincs füle. Pedig akkor már utáltam T.-t. Ha egy sátorban laksz valakivel, megismered.
A kocsmában kebapcsét zabáltunk, és összehaverkodtunk egy csomó helyi sráccal és csajjal. Milyen nyelven, na, milyenen? Először is mindannyian tudtunk oroszul. A bolgárok hasonló nép, mint a miénk, csak ők feladták a nyelvüket, és eltűntek a szláv tengerben. De az igazi közös nyelvünk a Luxembourgi Rádió által játszott beatzene volt, amely először egyesítette több földrész fiatalságát. T. dobolt az asztalon, láboson (tűrhető zenész volt), és mindketten énekeltünk. Ha őszinte vagy, a cipőfűződön is játszhatsz, mondta John Coltrane, akinél őrültebb zenészt keveset hordott a hátán a föld.
Amikor hazaértünk, egyből láttam, hogy föltörték a sátrat. A legjobb ingemet és a legjobb nadrágomat vitték el, T.-től semmit. A katona nyilván kinézte, hogy a mérete vagyok.
A bolgároknak csak egyik kedves tulajdonságuk, hogy lopnak, mint a pocok. Ez a ruszki szöcjalizmos országaiban különben is minden népre jellemző lett. Amúgy szerettek minket. Az utcáról hívtak meg a házukba. A műveletlenek törökösen ingatták a fejüket, ha azt mondták, igen. A lányok többsége ronda volt. Csakhogy én kedveltem a ronda nőket. Bár a velük való találkozásra, Magyarország elhagyása előtt, lássuk be, kevés esélyem volt. Mi, magyar hapsik, el vagyunk kényeztetve. Csak úgy teszünk, mintha nem vennénk észre.
Egyszer elmentünk egy csomó egyetemistával Neszebárba, ami már az ókorban is kereskedőváros volt. Egy öreg mandarin festette a zebrát egy útkereszteződésben. Az egyik lány tréfásan az orromra kent egy kicsit a fehér festékből. Nem lettem boldog, mert tudtam, hogy nem jön le. Végül az öregtől kértek terpentint. Az mindenféle huligánnak lehordta őket, de mikor megtudta, hogy ketten magyarok vagyunk, megenyhült. Meghívott magához a szieszta idejére. Egy vaságya volt szalmazsákkal, meg egy újságból kitépett Lenin-képe a falon. A parányi lugasban mindenét nekünk adta: masztika, uborka, paradicsom, kenyér. Ott hallottam, már nem először, a bolgár–magyar barátságról. Tapintatból nem mondtuk meg, hogy a magyarok erről nem tudnak.
Mikor visszatértünk Csernomorecba, a sátrunkat összerombolva találtuk. A nacsalnyik emberei tették, akinél följelentést tettem a lopás miatt. Elmentünk mosakodni a kúthoz. Míg tisztálkodtam, ellopták az órámat. Ezzel betelt a pohár. A tenger közelsége (húsz-harminc méterre volt a sátrunk tőle) se tudott tovább marasztani. T. hőbörgött egy darabig, de amikor rájött, hogy nélküle is hazamegyek, még siránkozni, rinyálni is elfelejtett.
Az utazás olyan, mint a házasság, mondtam neki. Ha azt hiszed, hogy te vagy a főnök, akkor van vége. Különben is: a dolgok mindig másutt történnek, mint ahol vagyunk. Most épp otthon, tettem hozzá.
A visszafelé út már könnyebb volt, mivel ismertük. Csak hosszabb. Amikor Szegeden letettük a cuccot a pályaudvaron!
Azt a csajt nézd meg!, mondtam.
Meg azt!, mondta T.
Ott álltunk, és nem győztünk betelni a gyönyörű magyar kajszikkal. Végül is, aki sosem megy el, nem tud visszatérni. A világ könyv, és aki nem utazik, csak egy lapot ismer belőle. Lehet, hogy a legszebb lapot, de ebben sosem lehet biztos.
Ami biztos: T.-t kerültem utána, mint a pestisest. Egy gyilkosnak könnyebben megbocsátasz, mint egy volt barátnak.